Jenei Gyula honlapja

Ritmuszavar

extraszisztolé – amikor versben
olvastam, rákerestem e szóra. vagy úgy?
ilyen nekem is van néha: félrever
a szívem.

az éjjel fölriadtam, hogy összevissza
dübög. mintha ki akarna ugrani
valami nemkívánatosból – vesztett
háborúból bizonytalan jövőbe.
félrever, s én félve vergődöm, forgolódom
az ágyban. nem is egyszerűen
félve, hanem befelé szűkölve,
rászűkítve a félig még kába tudatot
az elmúlásra. lábam, kezem kihűl,
miközben kiver a veríték.
nem ismeretlen ez az extramicsoda-
félreverés. csak korábban ritkán jött,
ritkán ijesztgetett. most meg sűrűvé
veri bennem a halálfélelmet,
légüres térben lebegő tárgyhoz
teszi hasonlóvá a valóságot.
a megszokott, kedves  szuszogásokat,
az óraketyegést, a fűtőcsövekben
korgó vízáramokat, a hajnali utca
bizonytalan, félismerős zörejeit 
fölülírják a kihangosult
szívütések.

felkelek, szűnik, visszafekszem, kezdődik
újra a ritmuszavar, mintha nem lehetne
újrakezdés, mintha nem lenne
megbocsátható minden vétek
és ölelés.

kelek, fekszem, próbálgatom
gyérülő lehetőségeim sorát. a szoba
reménytelen zártsága felerősíti
a klausztrofóbiát. kinézek a redőnyön,
hogy megkapaszkodjak valami isten
háta mögötti csillagban. kint december
kóstolgatja a távoli hajléktalanokat, jéggé
halmazállapotosítja az időt. fagyott
szívek szállnak a táguló űrben
a lassan, szabályosan pulzáló
égitestek felé.

ha oldalra fekszem, ha hanyatt, kicsit
szűnik a félreverés, de ahogy belakom
az új testhelyzetet, kezdődik ismét
a szabálytalan ütésváltás. félreveri
a szívet a lélek. szívem, mondom halkan,
baj van. semmi vész, nyugtat félálomban
feleségem. pszichés az egész. tudom,
de hátha mégsem! ám ő már alszik újra
mélyen, én meg újra és újra érzem: milyen
magányosak vagyunk
e földi létben.

átmegyek tévét nézni a másik szobába.
ülve jobb. megnyugszom: talán
megérem a reggelt. talán aludni is tudok.
de ahogy visszafekszem, összevissza üt
megint. forgolódom, belakom a test-
helyzeteket. reggelig ébren
alszom kicsit.

napok óta kialvatlanul lézengek. napközben
elvagyok, de ha lefekszem – pavlovi
reflex –  összevissza dübög, ver szívemben
a feltételes félelem. van, hogy egy éjszaka
hatszor átmegyek tévézni. már nem értem,
amit nézek. fáradt vagyok. és tévénézés
közben is félrever. beütöm a keresőbe:
extraszisztolé (lám, versekből is tanul
az ember). fórumok tanácsai
között tévelygek. a mozgás állítólag
segít. mozgok. valahogy kibírom
az időpontig, amit az orvostól
kapok.

túl a szilveszteren. január van, szerda.
vajon a félelem is elfárad, nemcsak a test?
várok soromra a kórházban. vérnyomás,
ékágé, ultrahang, terheléses vizsgálat. jönnek-
mennek a betegek, az orvosok. néha szólnak
hozzám, néha elcsípek egy-egy mondatot,
néha tolnak valakit a folyosón. infúziók,
csövek lógnak belőle. tegnap még talán
semmit sem sejtett. otthon evett,
szeretkezett.

vizsgálóasztalon fekszem, elektródák
csüngenek rajtam. hoppá! egy mellé-
ütés.
vagy kettő is? folyosón várok
az eredményhirdetésre. már közömbös
vagyok. vagy mégsem? csak meg-megpihen
a szorongás, hogy aztán újult erővel verje
mellkasom. semmi gond, nyugtat az ismerős
orvos: negatív státus, kompenzált
keringés, ártalmatlan ritmuszavar. mozogjak
sokat, terhelhető vagyok. még. haladékot
kapok: evésre, munkára, szeretkezésre,
gyereknevelésre.

extraszisztolé. szikrázik a hó. a nap,
ez a távoli csillag hidegen ragyog. 
hányadik telem már ez?
s hányadik lenne
– ha visszafelé számolnám?