Hetek, hónapok, ólomszürke
Uszodába télen szeretek járni. Leúszok kétezer métert, aztán átmegyek a forró vizes medencébe, és a szabad ég alatt bámulom a csupasz fákat, a szürke égboltot. Ha kisüt a nap vagy hull a hó, az ajándék. De most nem egyedül vagyok, hanem a családdal. A kisfiamat dobálom a tanmedencében, fogócskázunk, versenyzünk, ki bírja tovább a víz alatt. Egyszer csak H. hórihorgas alakja rajzolódik ki a forgóajtó előtt. Megint Szolnokon él. Néha összefutunk a városban, olyankor többnyire csak köszönünk egymásnak. Pedig huszonöt éve kollégák voltunk a megyei napilapnál. Most viszont kérdezni akarok tőle, s ő is felém indul.
Ugyanarra vagyunk kíváncsiak. Mit tud Jurkovics Jancsiról a másikunk? Egyáltalán, él-e még? Mikor beszéltél vele, mikor váltottatok e-mailt? Hány hetet, napot jósolnak neki az orvosok?
Milyen lehet tudni valakinek, hogy már csak napjai vannak hátra?
Gyakran eszembe jut János. Hogy ez így nagyon vacak! Igazságtalan – ha ilyen viszonylatban értelme lenne ennek a szónak.
Rák. Ennyit tudunk. És hogy utolsó stádium. A Jánossal folytatott (részben munka)levelezésünk ritkul. De mit írhatnék egy haldoklónak? Kisszerű mindennapi történeteimet osszam meg vele? Apró örömeimmel, bosszúságaimmal fárasszam? Arra gondolok, ha én leszek majd valamilyen utolsó stádiumban (hacsak nem hirtelen), nem érdekelnek majd az olyan levelek, amilyeneket most képes lennék írni, másrészt meg éppen hogy írni kellene, beszélni hozzá mindenféle napi hülyeségeket, mert él még, létezik. De már máshogyan szemlél mindent. Talán.
Szeptemberben csak azt lehetett tudni, adódott valami betegsége, és az orvosok bizonytalanok a diagnózisban. Még elment a tengerre, elment Lengyelországba is egy tévés találkozóra, de azt írta, hogy azt már nem kellett volna. Október végén Szegeden jártam. Már megvolt a kórkép, a műtét idejét is kitűzték. Egy üveg borral készültem, de eszembe jutott, azt biztos nem ihat; bementem egy közértbe gyümölcsléért. Jobban illik a beteglátogatáshoz. A bor meg legyen a bizakodás jele: amikor majd meggyógyulsz, megiszod. Ebben benne van, hogy meggyógyulsz.
Azt hittem, hosszú életű lesz. Néhány éve pedig, mióta elmondta, hogy nyugdíjas korában mire készül, biztos voltam benne. Tervezte, végigjárja Magyarország templomait, s ahol a pap megengedi, játszik valamilyen Bach-darabot az orgonán. El is kezdte a gyakorlást zongorán vagy szintetizátoron.
Nagyszerű helyesíró, stiliszta volt. És kényes rá, hogy ne hibázzon sem írásban, sem élőbeszédben. Nem véletlenül kértem, legyen az Eső szövegeinek gondozója. Egy szót azonban rendszeresen elvétett. Az istent akkor is nagybetűvel írta, amikor nem kellett. Tudomásul vettem, ez amolyan világnézeti kérdés lehet nála. Miközben fogalmam sincs, hívő volt-e.
Reneszánsz embernek ismertem. Tanárként végzett, újságíróként dolgozott; előbb a nyomtatott sajtóban, később a tévénél. Zenélt valamilyen tószegi bandában; lakodalmakba jártak, mintha rémlene, ORI-engedélyük is volt. Őt viszont eltiltotta az énekléstől a tévés szerkesztő, amikor feltűnt neki, hogy Jánosunk hétvégék után gyakran rekedten szólal meg a műsorban. Amikor Szegedre került, festeni kezdett: korrekt portrékat, csendéleteket. Maga sem gondolta, hogy befesti magát az élvonalba, de szórakoztatta, hogy barátait, hozzátartozóit jeles alkalmakkor saját készítésű képpel lepi meg. Fotókról dolgozott. Ismert tévés szerkesztőbarátjának portréjához például neten található felvételt használt, de a festményről jóval fiatalabb férfi nézett vissza. Mikor szóvá tettem (mert a legújabb munkáiról készült fotókat többünknek megküldte körlevélben), azt mondta, hiú fiú a barátja. Szoborportrét is csinált. A feleségéről, még régen, agyagból. Csak nem égetette ki. És írt. Újságíróként elsőrangú volt, s szépíróként is jegyez néhány emlékezetes prózát. Én azokat tartom a legjobbaknak, amiket családja történeteiből formált novellává. Pár éve kis kötetet is összeállított: Itt volnék én otthon. Engem kért meg, hogy írjak a borítójára.
(Kimondani magunkat, hogy a másik magára ismerjen bennünk. Talán ennyi az írás lényege. Ha a történetek, az érzések pontosak, mindegy, hogy újságíróként vagy szépíróként beszéli el őket az ember. Különben pedig hol a határ? Valószínűleg az is olyan képlékeny, akár a műfaji babonák.
Nekünk, olvasóknak, az a fontos, hogy magába rántson a szöveg. Jurkovics János könyve ilyen: magába rántós. Ismerős tapasztalások, helyzetek, hangulatok váltakoznak benne: történelem alulnézetből, megélt mesék, újságból kimaradt háttértörténetek, lírai vagy éppen kíméletlen emlékezések, borotválkozás közbeni eszmefutták, sokadszor átfogalmazott motyogások a kedvesnek, magunknak, Istennek. Más fénytörésben, kicsit másfelől nézve, mint ahogy eddig láttuk – ahogyan mi motyogjuk.
De ismerősen, szerethetően, emberien.)
Lám, én is nagybetűvel írtam az istent. Vagy mégsem? Azt hiszem, János korrektúrázta naggyá.
Amikor a kötete megjelent, adott belőle Olasz Sándornak és Ilia Mihálynak. Olasz interjúra ment a szegedi stúdióba, neki akkor nyomott a kezébe a könyvéből. Ilia tanár úrról meg portréfilmet csinált, s később a Rózsa Sándorról szóló mozijában is megszólaltatta. Olasz Sándor hamarosan meghalt, Ilia tanár úrral meg nem találkoztak később. Hogy fölhívja, s rákérdezzen a véleményére, ahhoz János szemérmesnek bizonyult. Pedig (mondta) kíváncsi volt rá nagyon.
Mozinak nevezte a televíziós riportfilmeket. Amikor Bukowszki könyveiért lelkesedtem, küldött egy portrét erről a zseniális alkoholistáról. Mintha azt mondta volna, hogy náluk, Szegeden szinkronizálták. Próbálom előkeresni a CD-t, de csak egy másikat találok, amin a Simonyi-riport van. Utóbbiról meg is feledkeztem. Ezt is Jánostól kaptam. (Bukowszki és Simonyi: mennyi közös vonás van bennük!)
János sokoldalúsága nemcsak a „művészkedésre”, hanem az életre is irányult. Remekül dolgozott fával; garázsában igazi műhelyt rendezett be. Jobb bútorokat készített, mint sok céhbeli asztalos. A bútorok rejtett zugaiba mindig belekarcolt egy-egy disznó rigmust. Vagy bevésett egy absztrakt női nemi szervet. (Csóválná a fejét: van erre szép magyar szó!) Gyakorlatias volt. Közös barátunk egyszer valami szerelhető asztalt vagy valamilyen más bútort vásárolt, ám összerakni nem tudta. Felesége, látva a tehetetlenkedését, azt mondta: szóljál Jurkovics Jancsinak, segítsen. És ő ment. Mert segítőkész is volt.
Másik alkalommal két szolnoki barátja látogatta meg kertes házukban. Irigylésre méltó, rendezett volt ott minden. Az udvar pázsitja, a leleményes bútorkonstrukciók, a furfangos lakberendezési ötletek. Ahogy pálinkától megfáradva bandukoltak hazafelé a cimborák, egyikük megjegyezte: amit itt láttunk, arról otthon egy szót se az asszonyoknak.
János inni is tudott.
És megnevettetni embereket. Viccet mesélni, anekdotát. Lecsapni poént.
Romantikus volt, és konzervatív. Mivel én ezen érzületeimet igyekszem elfojtani, sokat vitatkoztunk. Amikor pár éve a megyei lap online-felületén blogolni kezdtem, rendszeresen hozzászólt az írásokhoz nedudgi illetve Szindbád néven. Mi több, gerjesztette a vitákat. Szerette a szellemi készenlétet, elemében volt, ha csörtézhetett. Egy-két ember tudta csak, ki van a nicknév mögött. Halála ezt a titkot feloldhatóvá tette.
A kisfiamat a bátyja dobálja a medencében; ugrálnak, bohóckodnak. H.-val már rég nem Jánosról beszélünk, aki éppen haldoklik egy közepesen közeli (vagy távoli) városban. Lehet, ma éjszaka hal meg, lehet, hogy holnapután. Fel kellene hívni, de hátha zavarnám. Írni kellene neki. De vajon oda tud-e még ülni a számítógép elé? A harmincfokos medencében beszélgetve egy idő után fázni kezdünk. Késő délután van. Átmegyünk a forró vizesbe. Fölötte vastag páradunyha. Az ég alacsony, ólomszürke. A víz csudás.
Amikor műtötték, a facebookon szétszaladt a betegségének a híre. Talán éppen H. fecsegte világgá, hogy az ismerősök, barátok szoríthassanak a gyógyulásáért. Sokan akkor, onnan tudták meg, hogy rákos. Özönlettek a megrendülésről tanúskodó, s a bizakodó-biztató bejegyzések: hogy legyőzöd, te vagy az erősebb, imádkozunk. Azon gondolkodtam, vajon tényleg hiszik, amit írnak, akik kijelentő módban a gyógyulás bizonyosságáról beszéltek. Hogy hol kezdődik a kegyes hazugság. Én akkor már nem hittem. De azért reménykedtem. Ez így mintha ellentmondás volna. De hát miért ne lehetne az?
„Kedves Gyuszi! Lassan már írni sem tudok. Nem az udvariatlanság némít. Tudod, az a fajta rák, amely engem padlóra küldött, gyógyíthatatlan. Nagyon őszintén: csak idő kérdése, hogy... Muszáj tehát bejelentem neked, hogy az Eső szöveggondozásáról ezennel lemondok. Végtelenül sajnálom, hogy a helyzet így alakult, de már képtelen lennék hosszan a számítógép előtt ülni, és koncentrálni igényes szövegekre. Ha látnál, szívedhez kapnál: kb. 35 kg-ot fogytam, alig bírom magam tartani.
Ha megengeded, V.-t (itt egy telefonszám) javaslom magam helyett korrektornak. Tavaly nyugdíjas lett, és visszavonult ceglédi birtokaira, mellesleg sokkal jobban tudja nálam a helyesírást. Barátsággal: J.”
Nem ilyen leveleket szokott írni. Hosszabbakat, gördülékenyebbeket. De hát ez nem is levél. Búcsú. Végrendelet. Még aznap fölhívtam V.-t.
Legyen meg az akaratod!
A halálhírt megírtam Ilia tanár úrnak, aki hamarosan válaszolt: „Kedves Barátom, Jurkovics János halálát én is meggyászoltam. Jó, barátságos ember volt, bánt, hogy nem voltam vele szorosabb kapcsolatban. Azt hiszem, hogy írói kibontakozása előtt állt. Nem tudom, hogy hol temették el.
Itt megkezdődtek a tavaszi egyetemi napok, előadások vannak dögivel. Tegnap Darvasi és Kántor Péter lépett föl, ma El Kazovszkij-konferencia kezdődött…”
A napokban rám írt B.; szolnoki lány, Szegeden egyetemista. Még tavaly nyáron csinált egy interjút, egy részt most vágott meg belőle, s átküldené. János a nagyapjáról beszél benne, aki odamaradt az orosz fronton. Eltűntnek nyilvánították, ám János pár éve az interneten rábukkant Janus Jurkovics szoldat nyomára, akit az Uralon túli Nyizsnyij Tagil lágerében temettek el harmincöt honfitársával. Készült, mintegy küldetésének tartotta, hogy megkeresse a közös sírt, ahol nagyapja nyugszik. Augusztusban el is utazott, meg is találta, ha nem is pontosan, de pár lépésnyi bizonyossággal vagy bizonytalansággal. Aztán szeptember lett. Másfajta bizonyossággal, másfajta bizonytalansággal.
János halála napján közös barátunkkal, L.-lel találkoztam. Beültünk egy kocsmába. Körmömmel kapargattam, ujjam begyével olvasztgattam a deret az unikumos poharakon. L., az éles elméjű alkoholista kért a csapos lánytól egy gyertyát az asztalunkra, Máté Péter Azért vannak a jó barátok című dalát pedig a hangszórókba. Ittunk, beszélgettünk, aztán hazamentünk.
