Dohány
Egyik cimbora cigarettával kínálja a másikat, de az hárít. Hogyhogy, kérdem. Vagy tíz éve bagózik, még gimnazistaként kezdte. Ráadásul nemrég jól fizető állást talált, úgyhogy anyagi gondok sem magyarázzák leszokását. Azért, feleli ingerülten, mert már mindenünnen kiutálnak. Sehol nem tudok már nyugodtan elszívni egy rohadt cigarettát. Se étteremben, se munkahelyen, de még az utca is tiltott zónákkal teli. Megbélyegeztek bennünket, mintha bűnözők lennénk, a társadalom mocska. Legalább egészségesebben élsz, nyugtatnám, de még idegesebb lesz: attól kapok gyomorfekélyt vagy rákot, hogy nem dohányozhatom.
Valamikor én is cigarettáztam, de amikor megnősültem, leszoktam. Feleségem épp a minap kérdezte, ha nem ismerkedünk meg, akkor is leszokom-e. Ki tudja. Nem sokáig szívtam, két-három évig. Amikor a Néplaphoz kerültem gyakornoknak, többen pipáztak, egyikük akkoriban akart váltani a gyors cigarettákról a dohányzás komótosabb élvezetére, s én is csatlakoztam hozzá. A bank, a rendelőintézet és a pláza között felejtett régi épület alagsorának valamelyik kis üzletben vásároltam pipát. És tizenhét forintért vettem egy pakli Óbester névre keresztelt dohányt. De olyan vacak volt, hogy másnap a kollégák tanácsára ízesített Borkumba ruháztam be kicsivel több pénzt. Így lettem labanc. Vagy legalábbis nem lettem kuruc.
Az volt a baj, hogy folyton kialudt a pipám, s még csak nem is oly nagy ok miatt, mint a Petőfi-vers beszélőjének; egyszerűen nem tanultam ki a fortélyát. Talán nem is volt kitől, mert a főpipás újságíró is úgy tudott csak egytömésnyi dohányt elpöfékelni, ha legalább hússzor újragyújtotta. Kétpercenként lobbant a gyufaláng, ő folyton zsörtölődött – lehet, hogy a pipa miatt. S különben is, két nagy öreg zsurnaliszta (akik akkor annyi idősek lehettek, mint most én) méltóságon alulinak tartotta, hogy gyakornokkal szóba ereszkedjen. S az egyik a pipás volt.
Maradtam a cigarettánál, majd azt is letettem. Néha, ha megkínáltak, társaságban, füstös kocsmában rágyújtottam még egy-egy szálra, aztán lassacskán megutáltam a cigarettafüstöt. Pedig gyerekkoromban imádtam. De gyerekkoromban a benzingőzt is lelkesen tüdőztem le, amikor a faros Ikarusz beállt a megállóba – istenem, milyen gyönyörű motorszaga volt.
Mostanra kerülöm a cigarettafüstöt. Zavar. Zavarnak a cigarettafüstös helyiségek, zavar, ahogy a füst kiszellőztethetetlenül beleeszi magát a bútorokba, szövetekbe, falakba. Zavar, ha hazaviszem a ruhámban, hajamban, bőrömön. Zavar, ha az utcán járókelők által kifújt füstfelhőbe szippantok.
Mostanában nem tudok úgy elmenni a MÁV Kórház előtt, hogy ne csapjon meg a füstszag. mert amióta intézmény területén nem szabad dohányozni, a betegek és a fehérköpenyes dolgozók is kiáramlanak az utcára, és csoportban, bár egymással nem nagyon vegyülve fújják a füstöt.
Más közintézmények előtt hasonló a helyzet. A dohányosok, akik tulajdonképpen tényleg megalázó helyzetbe keveredtek szenvedélyük által, szeles időben, szemerkélő esőben is ott ácsorognak nem messze a munkahelyük bejáratótól, kezükben parázsló cigarettával. Minap az egyik középiskola előtt, közvetlenül a válogatott káromkodásokkal töltelékszavazott sztorikat mesélő, cigiző diákok hangos csoportjától két méterre ott füstölgött egy tanár is – rezzenéstelen arcáról nem lehetett leolvasni, a diáktörténeteket hallgatja, a csúnya beszéden háborog, vagy a következő tanóra tennivalóit rendszerezi.
Azt hiszem, tényleg kettészakadt az ország. Dohányosokra és nem dohányosokra. De a dolog nem reménytelen, Van átjárás a két tábor között. Vannak, akik csak ezután szoknak rá a bagóra. Mások meg leszoknak. Ahogy én is leszoktam. Meg a cimborám. Remélem, előbb-utóbb ő is megnyugszik.
