Munkahelyváltás
2009-03-02
Munkahelyet váltok. Egy történet véget ér, egy másik elkezdődik. Nincsenek éles határok. De mégis.
Van egy hely, ahol évekig dolgozik az ember, megszokja, teszi, amit kell, jól és rosszul, rutinosan vagy fásultan, ismeri a munkatársak gondolatát, szófordulatait, a padló nyikorgását, a lépcső kopását. Aztán egyszer csak elmegy. Miért ne tehetné? Kell a megújulás, kellenek új kihívások. Néha kell a váltás. Felállni a megszokás melegéből, s egészségesen belevágni a másik feladatba.
Igen ám, de hogy mondja meg a főnöknek, hogy mondja meg a munkatársaknak? Mintha megcsalná őket, mintha hűtlen lenne hozzájuk. Kilépni egy kapcsolatból akkor is nehéz, ha az megromlik, s akkor is, ha egy másik vonz mágnesként. De ez csak egy nagyjából működőképes hasonlat. A titok mélyebben van. De hol? A gyerekkorunkban hangoztatott eszményekben, amikor azt becsülték, ha valaki egy helyen dolgozta le az életét? Ha sokat váltott munkahelyet, meg is bélyegezték, vándormadarazták. Vagy még ennél is mélyebben-régebben? A röghözkötöttség intézményében? A törzsi, nemzetségi összetartásban? Együtt vagyunk – rajtunk kívül pedig az ismeretlen, gonosz világ.
Bő másfél évtizede mint egy városi lap szerkesztője néhányak munkáltatójaként dolgoztam. Újságíró társam, akivel jó emberi és munkatársi viszonyt ápoltam, egyszer azzal lepett meg, hogy elmegy a laptól. Egyik napról a másikra. Édesanyja betegeskedett, egyébként is dunántúliak voltak, hazaköltözött családostól. A gondjairól tudtam. Nem az lepett meg, hogy elköltöznek, hanem hogy erről nekem a végső pillanatig nem beszélt. S amikor mondta, akkor meg olyan bocsánatkérően tette, hogy ne haragudjak, meg ilyesmi. Nem értettem, miért nem szólt korábban. Tulajdonképpen rosszulesett a titkolózása. De tudtam, hogy ez így szokás. Óvatosan. Mi van, ha mégsem jön össze az új munkahely? A beteljesületlen szándékot kudarcként éljük meg legtöbben. Pedig nem kéne, hogy így legyen.
Azért óvatoskodunk. Szorongunk. Titkolózunk. Így szokás, így természetes. Persze nem jó szokás. Majdnem azt mondtam, gyerekes. De mégsem. Felnőtt viszony ez. A kiszolgáltatott felnőtteké. A nem-polgároké. Akikben tévképzetek élnek a munkahelyváltás erkölcsi megítéléséről, akik a röghöz vannak szokva, az idegen, ellenséges világhoz. A mi viszonyunk ez.
S csak reméljük, hogy a gyerekeinké már nem.
