Utak, véletlenek
2010-05-27
Zöldre vártam a zebránál tegnap, amikor a fiú rám köszönt. Bemutatkozott, s kissé körülményesen – vagyis inkább csak zavarban volt –, elnézéseket kérve mondta, hogy írogat, és már régen meg szeretné mutatni nekem a verseit.
Honnan ismerős a neve, kattogott bennem a kérdés. Ráadásul nemrég hallottam. Egy középiskolásoknak kiírt novellapályázatot elbírásáról jövök éppen. A döntést ismertettük a verseny kiírójával, ő pedig mutatta, kiket rejtenek a jeligék.
Hát persze! Az egyik pályázó. Ha előző nap szólít meg, vagy csak két órával korábban, fogalmam se lett volna, kicsoda, így viszont gyorsan beazonosítottuk a novelláját, s máris régi ismerősöknek érezhettük magunkat, hiszen, ha már megszólított, bizonyára ő is tud rólam ezt-azt; említette is, hogy szokta olvasni a blogomat.
Beszélgettem egy kilométernyit az értelmes, nyílt tekintetű fiúval, s megegyeztünk, hogy küld majd verseket, novellákat, utána pedig leülünk megbeszélni azokat.
Olyan jó találkozás volt: lám csak, micsoda véletlenek adódnak, s milyen kicsi a világ, hogy összeérnek az utak – ilyesmi. És hát, nekem is felrémlett, amikor én akartam másoknak megmutatni a verseimet. Költőknek, akiknek szerettem a dolgait, s akiktől azt reméltem, hogy engem is költővé avatnak: gombóc a torokban, izzadó tenyér, a kétely és a magabiztosság égövei közt hányódó húszéves – cingáran, szegényen, szerelmesen. Előbb Gyulán a Dob utcában Simonyi Imrére várva, majd Budán Csoóri Sándorra, a Keleti Károly utca két nyárfájával szemben.
Csoórival persze korábban is találkoztam szegedi, talán hódmezővásárhelyi esteken, de azokon még nem szólítottam meg gondosan, kölcsöngépen lepötyögött zsengéim kéziratával. Viszont már korábban dedikáltattam vele. Leveszem a polcról a Jóslás a te idődről című versgyűjteményét, de az aláírás után nincs dátum. Ám egészen biztos, hogy ezt a kötetet írta alá nekem először, valamikor a nyolcvanas évek elején, mert akkoriban ez volt az egyik verses bibliám.
Tegnapelőtt meg a Nomád naplót dedikálta – Szolnokon. Amikor megtudtam, hogy kedden a Pálfy szakközépiskolában a modern költészetről tart előadást, előtte éjszaka újraolvastam a Tenger és diólevél című esszéjét, s elvittem a könyvet a találkozóra, hátha dedikáltatom. Végül nem mentem oda Csoórihoz – huszonvalahány éve nem találkoztunk, s különben is, olyan esetlenek ezek a röpke alkalmak, beállni a sorba, mögötted is állnak; a tévé, a sajtó meg már csinálná vele a riportot. Feleségem viszont csak odavitte a könyvet, s míg másokkal beszélgettem, kettőnk nevére dedikáltatta. Csoóri „megköszönve irodalmi hűségünket, őszinte rokonszenvvel”, ezúttal dátumot is írt: Szolnok, 2010. V. 25.
Azért zavart, hogy nem mentem oda hozzá. Nem miatta, nem is miattam, de mégis. Nem tudom, miért. Hisz végül semmi nem múlik egy ilyen találkozáson, talán már nem is emlékszik rám; kétszer beszélgettünk csak, viszont hosszú levelekben biztatott. Amikor még Szegeden éltem, ajánlást írt a Tiszatájhoz, hogy menjek be a szerkesztőségbe, ő ott félig-meddig otthon van, s hivatkozzam rá. Örültem nagyon, aztán másnap elutaztunk Szlovákiába tíz napra. Hazaérve gyönyörű, Lőcsén vágott mogyorófabotommal mentem épp József Attila sugárúton valamelyik albérletembe, amikor Simon Feri barátom megállt mellettem az ő Trabantjával, s azt kérdezte: hallottad, betiltották a Tiszatájat.
Furcsa volt most Csoórit hallgatnom megint. A nyolcvan évéből letagadhatna valamennyit, de azért látszik, hogy belemart az idő. Vagy megállt benne. Ahogy talán mindannyiunkban megáll, ha megöregszünk.
Fölolvasta néhány gyönyörű versét – szinte mindegyik a nyolcvanas évek közepe előtti időkből szólt. A költők közül Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Szécsi Margitot emlegette, az esszéistáknál Pilinszkyig sorolta a neveket, a modern költészet kapcsán azt a régi esszéjét kezdte felmondani. Aztán egy kérdésre válaszolva, hogy milyen a barátságuk egykori filmes alkotótársával, Kósa Ferenccel, elmesélte: 2002 óta, amikor Kósa azzal kereste meg, hogy közösen segítsék kultúrpolitikai tanácsokkal az új kormányt, ő azt felelte, többé nincs mit beszélniük egymással.
Ezt azért rossz volt hallani, hiszen együtt szerettük őket – Csoórit, Kósát, Sára Sándort – a filmjeikben. Simonyival együtt, a futballozó filozófussal, a Hószakadásból. És egyikük tisztességét sem kérdőjeleztük meg – valószínűleg sokan, ezért a többes szám – soha. Érdekes, hogy Csoóri, akinek költészetéből, mint repeszdarabok hullnak ránk a háborús képek, látomások, nem tudott kimozdulni a hadiállapotból.
De vajon lehet-e? Vagy a közös múlt is a legkülönbözőbb csataterekre determinál bennünket? Kiszámíthatatlanul, véletlenszerűen, a dialógus reménye nélkül? S ki tudja – hogy a Párbeszéd, sötétben című versre utaljak –, mikor mit, vagy kit veszítünk el?
