Bolondok
Bolondok
Bolond egy világot élünk, mióta kiveszett a bolond szakma. Régen, ugye, léteztek Akli Miklósok, Parázsók, akiknek az volt a foglalkozásuk, hogy görbe tükröt tartsanak az uralkodóknak, hatalmasoknak. Mátyást igazságos és humorral megáldott királyként zárta szívébe a népi emlékezet, de bizony bolondra még neki is szüksége volt.
Merthogy a hatalom olyan valami, ami az addig egyszerűnek, természetesnek látszó dolgokat is képes más fénytörésben mutatni viselőjének. S akkor kellene valaki, aki ezzel a változással úgy szembesíti a főembert, hogy az értsen belőle, de a bolond feje is a helyén maradjon, ahogyan az a mesékben szokás.
A jó bolond arról ismerszik meg, hogy pontosan látja a helyzetek visszásságait, és tréfába vagy tréfás szóba csomagolva másokkal is megérteti azt. És még arról is, hogy semmi más nem kíván lenni, mint bolond. Elég bölcs ahhoz, hogy tudja, nem akármilyen szakma az övé.
S legfőképpen nem akar főember lenni.
Aki politikusként bolondnak tűnik (mert vicces, csörgősipkás, szókimondó), azt véletlenül se tekintsük udvari bolondnak, hiszen ha bármi hatalma van, nem lehet bolond, bolondként meg bolond lenne hatalomra ácsingózni. S azt se higgyük, hogy ha egy miniszternek, pártvezérnek, polgármesternek megadatott valami veleszületett humorérzék, iróniára, esetleg öniróniára való hajlam, annak ne lenne szüksége bolondra.
De hát mára már kiveszett ez a szakma, pontosabban átalakult. A mai bolondokat humoristának, sómenek, publicistának, művésznek, Heti Hetesnek nevezik. A látszat ne tévesszen meg senkit, ezek közül korántsem mind bolond, vagyis nem úgy tartja a tükröt, ahogy azt lelkiismerete szerint kellene, hanem ahogy fizetik. S ha jól megfizetik, bizonyos tekintetben hatalmassá válik, s akkor már, összeférhetetlenségből, nem is gyakorolhatná a szakmáját.
Akkor is ki kéne zárni a bolondkamarából, ha túlságosan elkötelezi magát valamelyik párt vagy főember mellett, de hát nem zárhatják ki, mert a bolondoknak nincs kamarájuk.
Felvetődik, hogy régen is egy-egy fejedelmi ember kenyerét ette a bolond, méghozzá azét, akinek a tükröt legfőképpen tartania illett. Az ilyesmihez persze uralkodó is kellett, aki érezte magát olyan erősnek, hogy ne féljen a bolondtól, illetve tudja azt, hogy a szerencsétlen nem az ő hatalmát hivatott megrendíteni, ellenkezőleg, a tisztségével járó beképzeltséget, magabiztosságot, szűklátókörűséget igyekszik benne megszelídíteni azáltal, hogy nevetségessé teszi.
Hogy a valóságban léteztek-e ilyen királyok, ki tudja? A legendák, regények mindenesetre beszámolnak nagy bolondokról, akikhez természetesen nagy formátumú uralkodói személyiségek kellettek. Mostanában viszont kiveszett ez a szakma, illetve átalakult.
Tekintélyének csökkenése mindenesetre egyenesen arányos a művészek tekintélyének csökkenésével, lévén rokon foglalkozásokról szó. Kertész Imre írja a Gályanaplóban, hogy: „létezik egy komoly gondolkodásmód és egy komolytalan. A komolyat az érdek, az államhatalom, az üzlet, a titkosrendőrség és a mindenkori uralomelv képviseli, a komolytalant a művészek, a filozófusok, a költők, a szentek, mindazok, akik nem számítanak.”
Vagyis a bolondok. Akiknek világlátása, tréfába csomagolt igazságai hiányozni látszanak mindennapjainkból. Persze, kicsit mindannyian bolondok vagyunk, akiknek nincs pénzünk, s így hatalmunk se. Ülünk a kis- és nagyobbacska királyok várószobáiban, munkahelyi főnökünk audienciájára várunk, kiszolgálóra a közértben, hivatalban, és gondolunk ezt-azt, de annyira mégsem vagyunk bolondok, hogy akár viccesen is, megosszuk a hatalmasokkal. Legfeljebb otthon mondjuk el, szűk baráti körben, kocsmai törzsasztalnál, esetleg a televízióval beszélgetve. Így viszont sok értelme nincs.
Mert nem óvja meg a beképzelteket a beképzeltségtől, a szemellenzősöket a szemellenzőtől. S minket se – tőlük. Ne csodálkozzunk hát, ha a hatalmasok ránk hatalmasodnak, mi pedig bolondként kontárok maradunk.
