Zsül voltam
2010-04-04
Annyiféleképpen szólítottak már: Gyuszi, Gyuszika, Gyulus. De legtöbben Gyulának. A nevem mérsékelten bírja a becézett formát. Vagy a személyiségem? Becéztek gyerekkoromban Jencinek, később neveztek Jének, vagy akár Jeneinek, nem hivataloskodóan, ellenségesen, hanem kedveskedő tónusban.
Pár éve az egyik országos lapnál, ahol éppen dolgoztam, azt találták ki, hogy egy számban csak egyszer szerepelhet adott újságíró neve, ezért fedőneveket kellett kitalálnunk arra az esetre, ha kettő vagy több írásunkat szerkesztenék be. Így lettem Gyulai Jenő, vagy másik nagyapán után Halas Kálmán, s a dédapákat is bevonva a Somodi és a Ty. Szabó nevekkel is eljátszottam. De már nem emlékszem, hogy került-e írásaim alá valamelyik álnév, talán mert a lapvezetés is belátta, hogy ez sületlenség, talán mert akkoriban egyéb okok miatt is kezdtem rosszul érezni magam abban a szerkesztőségben, így aztán amikor az új főszerkesztő F. Gy. marasztalt volna, a rugalmas elszakadást választva rádiózni kezdtem.
És voltam Zsül is. Amikor nyolcvanhatvan Szolnokra kerültem újságíró-gyakornoknak, a franciás műveltségű főszerkesztő-helyettes, Valkó tanár úr következetesen Jules-nek szólított.
Ezt aztán többen átvették tőle a szerkesztőségben. A nagyszívű Bendó Jancsi például, aki reggelente, mire más beszédelgett dolgozni, többnyire lenyomta a napi penzumot, s utána már jobbára csak vendéglátó-ipari egységekben múlatta az időt, mígnem az utolsó busz hazavitte édesanyjához, akivel negyvenöt évesen is együtt lakott. Később kirúgták a laptól, elment tanítani. A gyerekek rajongtak érte, s ő is megszerette az iskolát. De hamar halálhíre jött.
Vagy a kedves bohém Hesz Viktor, az agrármérnök és a gazdasági újságíró, akivel a Jászkun Krónikánál közös szobánkban köhögtük szét a kilencvennégyes őszt. Én az akkor még kezeletlen allergiától, őt viszont a következő nyáron elvitte a tüdőrák. A műtétje után már ritkán járt be, de egyszer beültetett az öreg Ladájába, s elvitt a szolnoki temetőbe. Bóklásztunk a sírok között. Még túl fiatal voltam – csak a saját halálomtól féltem –, s azt gondoltam, meggyógyul. Ő viszont már tudta, hogy nem. Szar ez az egész, Zsül, mondta, s nem kérdeztem vissza, mert megértettem, hogy meg fog halni. Azt hiszem, azóta nem járkálok szívesen temetőkben.
Szabó Jancsi is Zsülnek szólított, aki később Békéscsabán és Egerben dolgozott az MTI-nek, s amikor pár évvel később meglátogattam, éppen Bulgakov Kutyaszív című könyvéért lelkesedett. Rég láttam őt is.
Tarpai Zolival olyan ritkán találkozom, hogy azt sem tudom, hogy szokott szólítani. Még tán legtovább V. Szász Jóska nevezett Zsülnek. Valkó tanár úr is évek óta Gyulát mond.
Pedig jó lenne, ha még Zsült mondanának. Nem azért, mert ez olyan franciás, hóbortos, egyedi. Az persze nem lenne jó, hogy aki most olvassa ezt, hirtelen elkezdene Zsülnek hívni. Mert az nem lenne azonos. A Zsült elmosták az évek visszahozhatatlanul, olykor azokkal együtt, akik így szólítottak.
Én már csak voltam Zsül. De Zsül is voltam.
