Szívünk visszadöbben
2010-04-03
Tegnap születésnapokat ünnepeltünk. A baráti társaságból ketten is ötvenévesek. Egyikük a héten töltötte, másikuk a napokban fogja. Pár hete egykori csoporttársamat köszöntettem ímélben negyvenkilencedik születésnapján. Azt írta vissza, egyre többet gondol a halálra. Lassan kopogtatnak a betegségek, amelyekkel ugyan akár még ötven évig is elélhetünk orvosaink szerint, mégis lassan kikopunk a világból.
A napokban egy alkalomszerűen összeverődött társaságban hirtelen a halálról kezdtünk beszélgetni. Talán úgy került elő a téma, hogy a legidősebb jelenlévő azt mondta, unja már az egészet. Már nem érdekli világ, megismerte, amennyire megismerhette, amennyire érdekelte, tudja, hogy a télre tavasz jön, és gyarlóak az emberek. Nincs már, ami az életben tartsa. Pontosabban most mégiscsak lett valami. Unokája született. Pedig már lemondott róla, mert egyetlen gyereke benne van a korban, de hát mostanság felőrösödött a késői gyerekvállalás szokása. Szóval, hogy az unoka most öröm neki, kicsit talán még foroghat a kerék, de bizony, ha forog is, nagyon nyikorog már.
Eszembe jutott nagyanyám, aki kilencvennégy évesen halt meg, s bizony régen unta a földi létezést. A csillagok sem úgy ragyognak neki, mint fiatalkorában. Talán nincsenek is már, szokta mondogatni, én meg azon töprengtem, vajon gyengülő szemével nem látja őket, vagy pedig hetvenéves korában valami gerincbajból adódó púpossága miatt egyszerűen képtelen fölnézni az égre.
A társaságban valaki arról kezdett beszélni, hogy a halál az élet része, természetes dolog, majd elmesélte egyik nagyanyja csöndes meghalásának történetét. Szinte lelkendezve, hogy milyen szép volt, méltóságos. Meg hogy amikor a havas-jeges úton csúszkáló temetői autóban dülöngélő urna után vonult a gyásznép, a kisfia megkérdezte, mi lesz, ha kiborul a dédi.
Nevetgélve fecserésztünk a halálról. Felszabadultan. Pontosabban, nem tudom, ki milyen felszabadultan nevetett, csak azt, hogy én azért mégsem voltam annyira fesztelen. Az unalomhoz talán még nem vagyok elég öreg, de már elég fiatal sem ahhoz, hogy a vélhető távolság fedezékéből ingerkedjek a halállal. Ez olyan visszadöbbenős kor. Olyan lebegős. Tudjuk, hogy száz vagy kétezer év múlva teljesen mindegy lesz, mit gondolunk most.
Mondják, Kosztolányi meg Karinthy is kinevette a halált. Fiatalon. Aztán azt írta egyikük: „Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.”
Biztos vagyok benne, hogy akkor már nem nevetett a halálon ő sem.
