„Felejteni kell a régi iskolákat”
2010-03-26
Az agya penge. Vagy szivacs. A stratégiája rossz. Mint majdnem minden kamasznak. (És nem kamasznak.) Mindenbe beleköt. A hülyeség ingerültté teszi. Néha elviselhetetlen. Nem könnyű vele a tanároknak (sem).
Ha hármas témazárót ír kémiából, nagyképűen közli, semmit nem tanult rá. És tényleg nem tanult. Azért a felvételi előtt rendesen izgult. Az általánosból vitt jegyei gyöngítették versenypozícióját. A végső pontszámával viszont bejutott egy jó gimnázium jó tagozatára.
A napokban, amikor az egyik tanárnője órán kérdezgette őket, hogy sikerült a felvételi, hová volt elég a pontszám, ő is megmondta. A gimnáziumot, a tagozatot. Mire a tanerő: nagy falat lesz az neked! Nem gondolod, hogy túlvállaltad magad?
A fiú hazamegy. Szótlan. De látszik, foglalkoztatja valami. Egy félóra múlva elmeséli az anyjának, mit mondott a tanárnő. Meg hogy az egyik osztálytárslányka rá is tromfolt az állításra: mi is úgy gondoljuk, hogy nagy falat lesz neki. A lányka, aki az általánosban kitűnő voltvanlesz, ugyanazt a tagozatot célozta meg, s néhány hellyel a fiú mögé szorult. Ki tudja, a fiút a tanárnő vagy az osztálytárs megjegyzése bosszantott-e jobban? Ki tudja, mit hoz a jövő? Hogy ezek a kamaszok miként állják meg helyüket a tanulásban, az életben, emberségben?
De egy szó azért eszembe jut: skatulya. Persze mindnyájan skatulyázunk, de egy tanár szájából azért elég visszás a fenti mondat. Mert ez csak azt mutatja, nem ismeri a gyereket eléggé, vagy nem sikerült úgy megnyitnia, hogy jól teljesítsen nála.
Mert nem mindig a gyerekben van a hiba. Csak a gyerek kiszolgáltatottabb, könnyebb ráhúzni a sikertelenséget. Holott azért nagyon sokszor a rossz tanár a felelős.
Amikor középső fiam rendszeresen gyenge jegyeket hozott matematikából, s az nekünk, szülőként nem nagyon tetszett, hangot is adtunk neki, két évvel idősebb, már gimnazista bátyja az kérdezte: ki is a matektanárod? S mikor az öcs megmondta, a báty hozzánk fordulva magabiztosan közölte: akkor ne csodálkozzatok rajta. Az a nő képtelen elmagyarázni a matekot. (Mondjuk, nem pontosan így fejezte ki magát.)
Eszembe jut, hogy elsős gimnazistaként annyira jól teljesítettem matematikából, hogy tanáraim rábeszéltek, menjek át a tagozatra. Nem nagyon akartam, de a tanáraim nagyon akarták, úgyhogy a következő tanévet emelt óraszámban szenvedtem végig az igazgatónő matekóráin. Már nem tudom megítélni, hogy jól magyarázott-e, ám a személyisége rám úgy hatott, hogy teljesen elvette a kedvemet a tanulástól. Előtte kitűnő tanárom volt Kormos Klára személyében. Az igazgató-matektanár viszont beskatulyázott, elkönyvelt, leírt. S ha ezt teszik az emberrel, nehéz jól teljesítenie. Egyszer Horváth Lajos tanár úr jött be helyettesíteni. Föladott egy példát. Azt mondta, aki megoldja, ötöst kap. Egyedül én oldottam meg. A helyettesítő tanár be is írta a jelest a sok kettesem mellé. Következő órán a naplót lapozgató igazgatónő azt kérdezte, mi ez az ötös itt, Jenei. Megmondtam. Ő meg kihúzta. Érvénytelenítette. Érvénytelenítette a sikeremet.
Ilyen történetek jutnak eszembe, amikor Cseh Tamással dünnyögöm: „felejteni kell / a régi iskolákat, / a tanári tébolydákat, / az összes tévhitet, / mit belénk verni, mert / százezer vén bolond, / kit tönkretett a gond.”
Azért persze megnyugtató, s ide kívánkozik, hogy akadnak tanárok, akiket nem kell felejteni.
