Sajtónap
2010-03-13
Tegnap volt a szabad sajtó napja. Pontosabban Szolnokon (gondolom, másutt is) tegnap tartották, tartottuk. Hívtak, elmentem én is, meghallgattam az ünnepi beszédeket, Mészáros színművész úr Táncsics-felolvasását, megtekintettem a Jászsági Néptáncegyüttes szép, lendületes műsorát, tapsoltam a sajtónap alkalmából kitüntetett kollegáknak, némelyiknek gratuláltam is, másokkal szót váltottam szakmáról, családi dolgokról, egyebekről, elfogyasztottam két pohár édes pezsgőt és egy linzerkarikát (persze nemcsak aprósütemény volt, hanem amolyan rendes állófogadás).
Rengetegen voltunk. Sok kedves, tiszteletreméltó, tehetséges kolléga. De tényleg! Lassan negyedszázada mozgok közöttük, nagyon sok időt töltöttem velük szerkesztőségekben, kocsmákban, riportúton. Jóban, rosszban, hidegben, melegben. Van közöttük persze néhány, akiket nem szeretek, mert annyira tehetségtelenek, buták, rosszindulatú akarnokok – de hát más szakmában vannak ilyenek. Nem vagyok konfliktuskereső alkat, így aztán ellenszenvemet velük szemben se igen éreztetem. Összességében jól megvagyok a kollégákkal. És mondom: kedves, tehetséges, tiszteletreméltó, tisztességes figurák is vannak közöttük bőven. A sajtóról, az egész magyar sajtóról mégis lesújtó a véleményem.
Még csütörtökön behívtak a városi tévébe, hogy beszélgessünk a sajtószabadságról. Először hárítottam, hisz évekkel ezelőtt otthagytam a sajtó sűrűjét. Aztán mégis elvállaltam: beszélgessünk a sajtószabadságról. Ami szerintem itt és most nincs. Vagy nemigen. Legfeljebb nyomokban. A médiumok gazdái ugyanis hajlamosak politikai és üzleti érdekeik alapján meghatározni, hogy miről írjanak, vagy miről nem írhatnak az újságírók. Hogy miről szólhat, vagy nem szólhat a tévé és rádió. És mert a kollégák többsége rengeteget dolgozik és rosszul fizetett, és mert a szakma néhol annyira lezüllött, hogy a keveset kereső sajtómunkás is bármikor lecserélhető szinte bárkire, aki betéved az utcáról vagy valamelyik újságíróképző-gyárból, és mert mostanában nem dúskálhatunk a jobbnál jobb állásajánlatokban, hát inkább húzza az igát. És azt írja, mondja, amivel kiszolgálja a gazdáját, az üzleti és mindenféle szempontokat.
Függetlenség? Ugyan! Az ember, akkor független, ha olyan csóró, hogy nincs vesztenivalója. Vagy ha olyan gazdag, hogy nem kell számolnia a következményekkel. Akkor viszont nem ír újságot.
A magyar sajtó pontosan olyan, amilyet megérdemlünk. Amilyen a társadalom, amilyen mi vagyunk. Sunyi, korrupt, gyáva, megosztott.
Persze ma majdnem minden kimondható valahol, hisz válogathatunk pártszimpátiánk szerint a különböző újságok, tévécsatornák között, ahol majdnem mindenki azt kapja, amit akar. Csakhogy nem azt kellene kapnia, hanem valami tényszerűbbet: nem sárdobáló indulatokat, hanem korrekt tájékoztatást. Hiteles személyiségeknek kellene visszakérdezniük, ha a riportalany mellébeszél, hazudik, pontatlanul idéz adatokat.
Ám a riportalanyok már azt mondanak, amit akarnak. Nincsenek kellemetlen riporteri kérdések, visszakérdezések, kiigazítások. Illetve csak nagyon kevesen őrzik imígyen a szakma becsületét. A legtöbb sajtós ma már élő mikrofonállvány. Az újságírók többsége tollbamondást ír. Egyébként is: írástudatlan.
A szabad sajtó napja az önmagunkkal való szembenézés szégyenletes alkalma. Nagyon szerettem újságot írni. Talán még most is szeretnék. De már nemigen találom a helyem a sajtóban.
