Meg(int)avers
2010-02-25
Ma fejeződtek be a Megavers válogatói. Közel száz versenyzőt hallgattunk meg. Akadtak verejtékes részei az eseménynek. De azok is érdekesek voltak. (Múltkor színházba vittem a tanítványaimat, olyanba, amely nem pontosan fedte a színházról való elképzeléseiket; azért többeknek tetszett a Dürrenmatt-darab, másoknak viszont bevallottan nem, ám amikor érdeklődtem tőlük, hogy mit szóltak hozzá, mindenki így kezdte: érdekes volt.)
Szóval, érdekes volt végigülni a sok szavalatot, de még inkább tanulságos. Ahogy ez a nagy számok törvénye szerint természetes, hallhattunk korrekt, tiszta versmondásokat, s olykor szép villanásoknak is tanúi lehettünk. A többség viszont szerényen teljesített. Sokakról nem is tudtam eldönteni, önmegmutatásból jöttek, vagy tanári unszolásra, hogy javítsák a suli statisztikáját.
Legtöbbjüket valaki felkészítette a versenyre, de úgy látszik, sokan ketten sem tudtak megfelelő verset választani. Nem értettem, miért kellett Ady állítólag eddig kötetben meg nem jelent, igencsak gyengécske, sőt rossz versét tizenéves diáknak mondania. De túltengtek az unalomig ismert szövegek is. Radnóti, Wass Albert. Utóbbinak a kultuszversével például nem az a baj, hogy a hazaszeretetről, a hűségről szól. Dehogy! Hanem az, hogy versként nem kínál elegendő lehetőséget annak, aki mondja. Mert nem jó vers. Nem úgy, mint Radnóti Nem tudhatom című remeke, amely viszont nagyszerű színészek hangján él bennünk, s azt az élményt egy szerény szavalattal nehéz felülírni.
Viszont feltűnt egy felkészítő tanár, aki, vagy akinek tanítványai jó és friss verseket hoztak. S jól és értőn mondták Szabó Lőrincet, Kovács András Ferencet vagy éppen a kortárs költészet egyik legremekebbjét: Tóth Krisztinát.
Aztán persze voltak a suttogók és üvöltők, a kimódoltak, a nagyon színésziek, a manírosak, akik vagy maguktól voltak rosszak, vagy mert úgy verték beléjük a verset a felkészítőik. Latinovits stílusában is nyomult valaki Latinovits tehetsége nélkül, lekopírozva annak versmondását. Ám ha tökéletesen sikerült volna neki, az akkor se lett volna érvényes a teljesítménye. Az az értelmezés ugyanis már foglalt.
A versmondás számomra, s ezt ez a válogató segített megfogalmazni, elsősorban nem a rutinról, jó orgánumról, tanult szemkontaktusról, határozottságról, begyakorolt szavakról, hangsúlyokról szól. Hanem a versértésről. Arról, hogy a szavaló képes pontosan felfogni a vers értelmét, s a tiszta, értelmező mondás mellé tudja rendelni érzelmeit, személyiségét. Egy eszköztelen, értelmes versolvasás sokkal jobban megszólít, mint a minden színészi fondorlatot bevető, de értelmezni képtelen, ám látványos előadásmód.
Nemrég Várszegi Tibi barátommal beszélgettünk arról, hogy az ötvenes években a néptáncot úgy herélték ki, hogy felvitték a színpadra, a hetvenes években pedig le a táncházmozgalomba. Szép az, csak éppen elvesztette az eredeti jelentését. A tartalmát. Szokta is mondani Tibor az ismerős táncosoknak, az egy dolog, hogy leutánozzátok az öreg paraszt bácsi tartását, mozdulatait, csak ne felejtsétek, az bácsi minden reggel imádkozik, vasárnaponként pedig templomba jár, és nem akármikor táncol, hanem amikor annak helye van az évkörben. Vagyis a néptánc eredeti közegében nem testmozgás, öncélú szépség, kellemes szórakozás, hanem rítus. Funkciója van, pontos jelentése, amit mi már nagyon nem ismerünk. Mert nem mindegy, hogy ki, mikor és mit táncol. Tibor úgy fogalmaz, olyankor, amikor helyén van egy tánc, megnyílnak az égi csatornák, én úgy: a saját közegében másként érvényes, többletjelentése van. Közel harminc éve gondolkodom hasonlóan a néptáncról, táncházmozgalomról, de amikor ezt fejtegettem másoknak, rendszeresen lehurrogtak. Tiborral meg, úgy látszik, erről eddig nem beszéltünk.
Szóval, verset mondani nem úgy kell, hogy na, lesz ez a Megavers, s lázasan keresgetni kezdek az irodalomkönyvben, hogy akkor most ugyan mit is, amivel meghatom a zsűrit, a közönséget, hanem csak úgy érdemes, hogy él bennünk a vers, sok vers, s ha adódik egy ilyen alkalom, akkor csak előveszek egyet, s engedem, hogy átszűrődjék rajtam. A személyiségemen, a tapasztalásaimon. Tisztán, pontosan, érzéssel, értelemmel – szabadon.
