Ádámok és Évák
2010-02-06
Vannak a gondolataid, az érzéseid, a hangod, a tested, a színpad, a helyzetek – aztán kezdjél valamit ezekkel! Mintha csak ezt mondták volna azoknak a középiskolásnak, akik cselekvő részesei lehettek Az ember tragédiája rendhagyó előadásának a Szigligeti Színházban.
Az ötlet érdekes, gondoltam, amikor először hallottam, hogy Madách drámájának színeit különböző szolnoki középiskolák diákcsoportjaival akarják eljátszatni. Mindegyik iskolának kiadták, melyik egysége(ke)t vigye színre, a fiatalok pedig néhány hónap alatt felkészültek a rájuk osztott drámarészek bemutatására. Az egyes iskolák produkciói, a különböző színek végül január közepén, immár közönség előtt, a színházban találkoztak, egybefolytak, kiegészítették egymást.
A második előadást láttam, az bűvölt el. A közel három és fél órás produkció persze elegyesre sikeredett, de hát ez nem is lehetett másként. Nem hivatásos színészek által létrehozott előadást kaptunk, hanem valami bájosan esetlegest, amely inkább: beavatás, szándék és pedagógia. Persze nagyszerű villanásokat is láthattunk: színpadi ötleteket, szerencsés szereposztást, ügyesen megformált figurákat – voltak színek, amik lekötöttek, mert pörögtek, ötletesek voltak, a szereplők felszabadultan játszottak, vagy legalábbis korrekten felmondták a Madách-leckét, s akadtak unalmas, érdektelen részek.
Azon töprengtem, akik most először (s lehet utoljára) keveredtek igazi színpadra, vajon önként jelentkeztek a feladatra, vagy tanáraik (szelíd) unszolásának tettek eleget. Ám hogy nem bánták meg, abban majdnem biztos vagyok.
Én is színpadoztam annakidején. Osztályfőnököm szolid(?) unszolására. Első évben Ratkó József verseiből szerkesztett oratórikus játékot mutattunk be (máig meg-megszólal bennem: „Mert a szegénység megmarad / és itt marad meg, jöhetnek / akármilyen csodák, itt megmarad. / Földbe hiába ássák, megfogan, kihajt, / öntözi könny, májusi eső, / villám csap bele, verheti jég is, / megmarad, keserű gyom lesz belőle…”), következő évben, nyilván a centenáriumra való tekintettel Adyt szavalt kórusunk, harmadikban viszont igazi színdarabot adtunk elő: szereposztással, díszlettel. Ócska fotelokra emlékszem, én is egy ilyenben ülve folytattam a dialógust szerep szerinti feleségemmel. Megtört apát és anyát játszottunk (én, nyakigláb kamasz, rendkívül esetlenül és rosszul) egy bűnrossz, moralizálós párbeszédhalmazban – de mégis jó volt színpadosnak lenni.
Azt hiszem, a Madách-darabban fellépő középiskolásoknak is feledhetetlen élmény marad ez a történet. Főleg azoknak, akik sikerültebb produkciók részesei lehettek. Amikor persze a színek sikerét vagy kudarcát magunkban elkönyveljük, sokszor megválaszolatlan marad, hogy azok voltaképpen kiéi. Mennyi része van bennük a szereplő diákoknak, a háttérben ötletelő vagy épp tanácstalan tanároknak, esetleg a Szigligeti művészeinek, akik fel-feltünedeztek a csoportok környékén. Hogy például egy jó ötlet, vagy éppen (fiú)szereplőhiányos állapot kényszere tette a tagadás megtestesítőjévé a közgés Varga Zsófit, aki egyébként elnyerte a legjobb Lucifer alakításért járó díjat.
Vitathatatlanul kiragyogott azonban a szereplők sokaságából (a tavalyi Megavers győztese): Barta Ági. A színek közti szüneteket (amíg a függöny mögött kicserélték a díszleteket), (kitűnő ötlet:) Karinthy Az emberke tragédiája című ígyírtoktijével töltötte ki két vargás diák. Egyikük, a másodikos Barta Ági, tökéletesen uralta a gondolatait, érzéseit, a hangját és a testét – így a színpadot is. Üde, bájos játéka, kivételes személyisége a diákgála feledhetetlen színfoltja.
Barta Ágit adottságai predesztinálják a színészi pályára. Valószínűleg sokat fog még ellesni a színészmesterségből, de a legfontosabbat, amit nem lehet tanulni, amire születni kell, azt ő tudja. Talán mert színésznek született.
