Karácsonyi körhinta
2009-12-22
Luc, ezüst, normandiai. Ezek a leggyakoribb fajták a piacon. Régen csak luc volt. Legalábbis felénk, Kunhegyesen. Mostanában ez már olyan snassz. Mégis lucfenyőt veszünk. Pontosabban úgy van ez, hogy a feleségem néha kacérkodik az ezüsttel és a normandiaival. Mintha az évek során egyszer-kétszer váltottunk is volna. Most mégis lucfenyőt vásároltunk. Hát igen, hullajtja majd a tűleveleit rendesen.
De hát válság van, s különben is, puritán vagyok. Úgy is mondhatnám, smucig. De mégsem. A puritán a jó szó. Azt jelenti, nem pocsékolok feleslegesen. Mondjuk, ha valaki autózik, érdemes drágább kocsit venni, de csak amennyire a drágasága aránylik a nagyobb biztonsághoz. Vagyis lucot veszek, és mellette kitöltök egy csekket valami szegényeket támogató alapítványnak. S összesöpröm a tűleveleket, ha nagyon hullnak majd.
Azt is mondtam itthon, hogy ne csomagoljunk. Nem a pont hu miatt. De lényegében azért. Most, hogy ezt leírtam, csak rákattintottam az oldalra. Állítólag Európában százezer tonna karácsonyi csomagolópapír fogy. Ezt persze nem lehet elképzelni. Hatszázezer fát kell kivágni hozzá. De ezt sem lehet elképzelni. Azt se, hogy több mint egymilliárd négyzetméter. Azt talán jobban, hogy két és fél budapestnyi területet lehetne befedni ennyi csomagolópapírral.
Az egész karácsony hatalmas üzlet. Az emberi gesztusok, a szeretet nem aránylik a beleölt pénzhez.
Karácsonykor majdnem mindenki zabál. És szorong, hogy elhízik. Utána meg panaszkodik-dicsekszik, hogy kijjebb kell engedni a nadrágszíjat, s nem megy rá a ruha. Ez, ugye, azt jelenti, hogy önfegyelem semmi, ellenben volt mit enni. Ilyenkor még a hajléktalanoknak is meleg ételt oszt a társadalom, hogy aztán nyugodtabb lelkiismerettel falhasson a karácsonyi csillogásban, amikor a nincstelenek már újra aluljárókban, a városszéli erdőkben dideregnek, s ki tudja, mit gondolnak a szeretetről meg az emberségről.
Karácsonyra majdnem mindenkit elkap az ajándékozási kedv. Vagy kényszer. Mert ez így szokás, így illik. Karácsonykor mosolygós arcot vágunk az ajándékokhoz. Mert, mondjuk, az tényleg jó, hogy vannak emberek, akiktől ajándékot kapunk. Hogy milyet, azon meg úgysem tudunk segíteni. Mert ha például könyvet veszünk valakinek, hát milyet veszünk? Olyat, amit jónak tartunk. Mi. Hogy a megajándékozott talán nem is szeret olvasni, arra nem gondolunk. Mert az olvasást értéknek gondoljuk, a megajándékozottat meg szeretjük-becsüljük annyira, hogy ekkora értékvesztés föl sem tételezünk róla. S lehetne sorolni a különböző ajándékfajtákat: a luxust, a praktikust és a többit.
Tegnap egy kedves tanítványommal beszélgettem. Azt mondja, négy órán át csatangoltak a karácsonyi faluban és a környékbeli üzletekben. A barátnője szülei belátták, hogy úgysem tudnak pont olyan ajándékot választani, amit lányuk szeretne, ezért pénzt adtak neki, vásároljon, amit akar. A lány vásárolt is, s a fiú számára is egyértelművé vált, milyen tárgynak örülne. Fordítva viszont nem működött a dolog. A srác azon rágódott, hogy semmire nem tudott utalást tenni, aminek – a lánytól kapott karácsonyi ajándékként – a gesztuson túl is örülne. Azt mondja, megvan mindene, ami neki szükséges. Azt hiszem, ő is puritán.
A karácsony viszont fényűzés, pocsékolás. Most a válságban meg, amikor mégiscsak egyre szegényebbek a családok: butaság.
Na, jó, a kisgyerekek! Nekik talán még tényleg illik mutatni valamit, a kedvükért talán még megbocsátható a nagyobb fenyő, a lehetőséghez képest drágább ajándék, a fényesebb ünnep. Hogy legyen mire emlékezniük. Amikor majd pár év, évtized múlva ők is tehetetlenül vergődnek a szokások szorításában.
