Áldozatok
2009-10-06
A tizenhárom főtiszt. Meg a miniszterelnök. S a többiek. Akkor és máskor. Nem hősök ők, ahogy a szónokok mondják, hanem áldozatok. Helyzeté, véletlené. Eszméé. Akármié.
Nem tudom, mi az, hősnek lenni, csak azt tudom, hogy ők áldozatok. A körülmények áldozatai. Mint annyian, annyiszor.
Ma a szolnoki ünnepségen sokan voltak. Vagy inkább kevesen. Nem is tudom. Kivezényelt katonák, diákcsoportok, a hivatalosság. S persze azért „civilek” is. Öregek, családok apró gyerekekkel, bámészkodók. A műsort nem akarom leszólni, biztosan sokat készültek rá diákok, tanárok. De hát milyen érdekességre számíthattam volna a sokadik október hatodikámon. Pedig az ünnep akkor erős, ha megszólít. Azért sem akarom leszólni a műsort, mert nem hallottam végig. Beszélgettem közben. Beszélgettünk. Tulajdonképpen a közönség fele jóízűen beszélgetett. Kissé távolabb, a sétány támfalán ücsörögve vagy a gáton állva. A szép, őszi alkonyatban.
Igazából nem tudom, hogyan lehetne október hatodikára emlékezni. Hogy ne közhelyesen, ne unalmasan, ne úgy, hogy a közönség fele beszélgessen. De baj-e, ha beszélget? Nem hiszem. Miért is lenne az?
Este, ahogy jöttem hazafelé, a Damjanich-szobor előtt egy mécses világított. Egy csupán. Nem tudom, ki tette oda. Talán a szomszéd házakból valaki. De az is lehet, messzebbről hozta azt az aprócska lángot. A mesékből, a történelemből, a gyerekkor bizonyosságából. Nekem mindenesetre nem a koszorúk, nem a kopjafáknál rendezett ünnepség, s nem is annak fényei értelmezik október hatodikát, hanem ez a szinte véletlen mécses.
Ma este egy diákcsoporttal megnéztem Roman Polanski filmjét, A zongoristát. Erős, jó mozi. Nagyon csupasz benne az ember. Ünneplőben és rongyban, hitben és reménytelenségben.
S van az a rész, amikor a főhős a konzervvel birkózik. Ahogy viszi magával, ki nem adná a kezéből. Az ennivalót. Az éhes. Ahogy fölteszi a zongora tetejére a szétlőtt házban. Mögötte a német tiszt, akiről nem tudni még, mit akarhat. Az a francia jutott róla eszembe. A Pilinszky-versből. Ahogy falja a marharépát.
A Polanski-filmben nagyon csupasz az ember – az ösztönre vetkezett áldozat.
