Foci és nemzeti hagyományok
2009-10-01
A futball engem régóta nem hoz lázba. Sőt, igazából sosem hozott. Úgy értem, nem vagyok szurkolótípus. Baromian nem érdekel, hogy a magyar válogatott kivel mit játszik, hogy a debreceniek rúgják vagy kapják a gólt. És az sem, hogy mi lett az eredmény tegnap az U 20-as vébén. Hogy létezik ilyen, s hogy mi is az az U 20, csak a blogom hozzászólásaiból tudom. Az persze más kérdés, nagyon más, ha én játszom. Nem tudok focizni, de szeretek (persze nem jó játékosokkal, mellettük a szó szoros értelmében sem rúghatnék labdába, ellenben annál lelkesebben rohangálok a pályán, ha hasonszőrűekkel amolyan grundfoci adatik) –, s néha még gólt is rúgok.
Különben nemrég olvastam, hogy Györffy István, a jeles néprajzos a parasztság és a nemzet megrontását látta a foci elterjedésében. 1939-ben (!) A néphagyomány és a nemzeti művelődés című munkájában írja: „Szomorú látni, amikor mezítlábas parasztfiúk a falu szélén futballt játszanak, holott még száz meg száz népi magyar gyermekjáték volna összegyűjthető. Olyan a futball a magyar parasztfiúnak, mint a mezítlábas néger fején a cilinder. Nem jelent az angol futball, svéd tornagyakorlat (...) akkora műveltséggyarapodást, mint amekkora kárt jelent nemzeti szempontból a lelkünk szerint való magyar játék elhanyagolása, vagy kiirtása."
Félreértés ne essék, én ezt nem így gondolom, de azért elgondolkodtató ez az idézet. Györffy ezúttal badarságot beszélt – szerintem. 1939! Puskás és tsa-i akkor már javában ügyeskednek a fociban. (Fejükön cilinder!) Hogy bosszankodhatott volna szegény öreg Györffy az Aranycsapat sikerén, ha megéri? Esetleg elküldte volna métázni a csapatot. Vagy átértékeli a fociról vallott nézeteit.
Györffy tehát a Horthy-korszakban is úgy látta: pusztul a nemzeti érték, lásd ezúttal a gyermekjátékot (annak elhanyagolását, kiirtását). Azért érdekes számomra az idézet, mert futballrajongók is tudnak ám keseregni, hogy megfertőz bennünket a nyugat mocska, veszendőben a magyar értékek, a nyelv, a néphagyományok, a nemzet lelke. Miközben Györffy is ezen sopánkodott – csak ő épp a focitól féltette a parasztgyerekeket.
Ez a féltés a mából nézvést azért megér egy konszenzusos mosolyt. S némi távlatból valószínűleg a mostani aggodalmak sem szólnak egyébről, mint azon felismerés hiányáról, hogy minden változik: a nyelv, a társadalom, a szokások. S ez nem jó, ez nem rossz. Ez természetes.
A változásokat akkor viseljük nehezen, akkor háborgunk ellene, s nemtetszéseinket akkor körítjük mindenféle eszmei-erkölcsi szósszal, ha nem törekszünk, ha nem tudjuk megérteni gyerekeinket. Ha képtelenek vagyunk lépést tartani a fiatalokkal, akik éppen most szabják meg – amikor msn-eznek, számítógépeznek, anglicizmusokat használnak, rajonganak, s úgy beszélnek és gondolkodnak, ahogy – a következő évtizedek szokásait, normáit, amelyek nem jók, és nem rosszak lesznek, hanem egyszerűen az övék – s amelyeket persze majd fölülírnak az ő gyerekeik, a mi unokáink.
