Két tanyahely
2009-08-28
Állunk egy dűlőúton, valamikor tanyák szegélyezték, most csak tarló kétoldalt. Képeket nézegetünk, amelyek itt készültek hatvanvalahány éve. Ferdinandy György, aki novelláiban emlékek mozaikjait rakosgatja, K. Tóth András, a nyolcvannégy éves nagygazda, aki mint a tenyerét, úgy ismeri a kunhegyesi határt, s kalauzol bennünket múltkeresésünkbe, meg én. Feleségem a fényképezőgépet kattintgatja, Mari pedig, Ferdinandy Kubából származó spanyolajkú felesége Zalán fiunkat próbálja lekötni. Ferdinandy a háború után itt töltött testvéreivel pár hónapot Rejtő Sándor orvos-nagyapja tanyáján, akinek a bérlője oldalági rokonom volt, bizonyos Halas József. Az ő tanyája az út másik oldalán állt, úgy százötven méterrel beljebb a kövesúttól.
Már nyoma sincs semmilyen épületnek, a birkáknak, annak az egykori életnek. A kunhegyesi református templom tornyának látványa viszont hatvanvalahány év múltán is illeszkedik Ferdinandy emlékképeihez, bár az az erősáv, mutat a város felé K. Tóth András, akkor még nem létezett. Szemben, a kövesút túloldalán a kápolna ismerős romjai. Az ottani sírokat, ha jól emlékszem, a hetvenes években dúlták szét (talán) kalandkereső kamaszok. Széthordták-dobálták a csontokat: gurultak a grófi koponyák, háborogtak a helyiek. Ferdinandy mutatja, merre voltak a dinnyeföldek, ahol a háború utáni nyáron bicskával falatozták a pirosbélűt.
K. Tóth Andrástól elköszönünk, ő visszamegy Lada terepjáróján, mi pedig beljebb indulunk a dűlőn a vasút felé. De nem az autónknak való az út, az alján valami műanyag védőburkolatot elereszt a csavar, a lelógó rész karistolja az utat, idegesítő hangot ad. Szerelőt keresünk. A Rákóczi útról a (volt?) kenyérgyárnál fordulunk be a szervizbe, ahol vasárnap is hárman dolgoznak. Autók, rend, tisztaság; a főnök szűkszavú és segítőkész. A pár perces munkáért egy fillért nem kér, de úgy visszarögzíti a lógó burkolatot, hogy az jobb, mint újkorában, s még egy kis olajcsöpögésre is felhívja a figyelmünket.
Halas Istvánhoz a Dobó úton csöngetünk be. Először azt hiszem, a fia jön kaput nyitni, kinéz úgy hatvannak, mondom is, hogy én az idősebb Halast keresném, vele telefonoztam. Azt mondja, ő itt a legidősebb, nyolcvan lesz nemsoká. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztunk volna, pedig rokon. Említi is, hogy néha, amikor Szalókra mentek várárba, nagyapáméknál szálltak meg.
Ül a konyhaasztalnál Ferdinandy György és Halas István. Képeket nézegetnek. Ferdinandy nagyapja, Rejtő doktor csinálhatta valamennyit. Azokat is, amelyeket napokban tisztíttatott le az író egy Hortobágyi nevű fővárosi fotográfussal, s készíttetett róluk fénymásolatot, s azokat is, amelyeket a házigazda az irattárcájából húz elő. Némelyikről visszavonhatatlanul lehorzsolt felületrészeket az idő és a tárcalét. Ez a nagyapám, mutat Halas István az egyik fénymásolaton a bajszos, fehéringes öreg parasztra. Még a kutya nevére is emlékszik a nagyapa lábánál. Egy fiatal lányról találgatják, hogy ki lehet. Talán Halas István testvére. Még az udvarra is kimegyünk, hátha a napfényben jobban látja a kisméretű, aprócska fényképalak kopott, törékeny rajzolatát. Ez meg itt én vagyok, mutat egy leventesapkás fiúra a képen.
Ezerkilencszáznegyvenöt hosszú nyarán egymástól százötven méterre lakott pár hónapig a tízéves Ferdinandy- és a kamasz Halas-gyerek. Nem emlékeznek egymásra, pedig találkozniuk kellet, sokszor láthatták egymást. De a nagyapjára, a professzor úrra, jól emlékszem. Mi lett vele, kérdi Halas István. Aztán már kint, búcsúzáskor azt is mondja még, fül-orr-gégész volt a nagypapa.
Ferdinandy örül, hogy Kunhegyesen emlékszik még valaki a nagyapjára. Sőt arra is, hogy fül-orr-gégész volt. Pár nap múlva azt írja levelében, meghosszabbította a repülőjegyét, tovább marad itthon. Írja a kunhegyesi hónapok történeteit.
