Osztálytársak
2009-08-01
A piacon vásárolok a kisfiammal, s találkozunk Hával. Há lekapja fiam piros bézbólsapkáját, saját kopasz fejére nyomja, s bohóckodik kicsit a gyereknek. Fiam csodálkozik, most mi van a bácsival. Azt hiszem, megnyugszik, helyreáll benne a világ rendjéről alkotott kép, amikor Há visszaadja a sapkáját.
Hej, Gyula bátyám, sóhajtja Há. Sejtem, fontosat akar mondani. S mondja is: öt perce kapta a hírt, hogy meghalt egyik általános iskolai osztálytársa. Egy lány. Pontosabban nő már. Negyvenkét éves. A rák végzett vele. Ő az első osztálytárs, akit Há elveszített.
Ilyenkor az ember nemcsak az elveszített osztálytársa gondol, hanem magára is, meg a még élőkre. Tudja, elkezdődött valami, amiben nincs megállás. Az ő osztályát is kóstolgatja már a halál.
Én meg az én osztályomra gondolok. Közülünk V. S. ment el először. Igaz, ő a párhuzamos osztályba járt, de voltak közös óráink. Akkor már nem voltunk iskolatársak. A gimnáziumba mindig a Petőfi utcáról kanyarodtam a főútra, s működött ott egy bolt, úgy is hívtuk: a sarki bolt. Ott volt kereskedőinas. Reggelente hosszú, kék köpenyben sepregette a járdát: És söpri már mindörökké. Törékeny, vékony, fekete fiú volt, tizenhét éves. Vérrák.
Másról nem hallottam, hogy meghalt volna, de hát alig három-négy egykori osztálytársamról tudok valamit. Lehet, hogy némelyikkel úgy megyünk el egymás mellett, mintha nem is ismertük volna soha a másikat. Csak egy találkozón voltam, a többi meghívója valahogy elkerült. Ha volt egyáltalán.
Egyszer újságíróként témát kajtattunk fotós kollegámmal az egyik környékbeli település utcáin, s egy kerítésére támaszkodó borostás férfit szólítottuk meg. Elkezdtünk beszélgetni, aztán beljebb mentünk a házba, a szegénységbe, ahol a gyerekek voltak meg az asszony. Jó pár évvel idősebbnek gondoltam magamnál a munkanélküli férfit. Már nem tudom, melyikünk kérdezett rá, hogy nem voltunk mi véletlenül osztálytársak. Talán nekem lett gyanús az évszám, amikor született, meg hogy Kunhegyesen járt általánosba.
Eszembe jut főiskolai csoporttársam. Kicsit még barátkoztunk is. Idősebb volt nálunk. Katonatisztnek tanult, de harmadévben lelökte a ló. Gerincsérülése miatt leszerelték. Néha eltorzult az arca a fájdalomtól. Másodév után kiment tanítani, talán még megnősült, de fiatalon öngyilkos lett. A különben életvidám, pengeeszű, tisztességes fiú a fájdalommal nem tudott megbirkózni.
Régi osztálytársak? Szétszórtak bennünket az évek. Kit erre, kit arra. Jólétbe, betegségbe, elhízásba, nagycsaládba, magányba, alkoholba. S valószínűleg már a temetőbe is többeket. V. S.-sel elindult valami, s nincs megállás. De nem csak azt nem tudjuk, ki lesz a következő a sorban, azt sem, hogy ki volt az előző.
