Szenti kakaspörköltje
2009-08-01
Tegnap Kisújszálláson jártam Szenti Ernőnél. Interjút készítettem vele az Esőbe. Átbeszélgettük a délutánt. Nekem sört adott, magának gyógyteát, de este a kakaspörkölt előtt jobbfajta pálinkával koccintottunk. Egészen kellemes volt, pedig nem vagyok pálinkarajongó. A kakaspörköltje is jóízűre sikeredett. Pörköltje, írom, merthogy Ernő bátyám maga főzte. Még a tarhonyát is hozzá. Mint mondja, a családjában időnként eszébe jut ennek vagy annak a szakácsmesterséggel való kacérkodás, de csak az édesanyja dolgozott konyhán, méghozzá egy bölcsödében.
Úgyhogy Szenti Ernő sokoldalú művész, mert ki vitatná, hogy a jó szakács is az (ámbár a kérdés messzire vezet, hisz a katonák is előszeretettel emlegetik a hadművészet kifejezést, amely pedig emberek módszeres mészárlását jelenti), noha Szentit kevésbé szakácsművészként, inkább költőként és grafikusként becsüljük. Néhány folyóiratban verseket publikál, máshol rajzokat, s megint másutt ezt is, azt is.
Valamikor citerázott, bár mint mondja (ám lehet, csak szerénykedik), az a tudása nagyon megkopott. A zenét viszont szereti. Mit szereti?! Imádja. Állítja, az irodalom formált rajta a legtöbbet (ehhez persze kellett ő is: elvégre az ember saját maga szobrásza), a második helyre viszont nem a képzőművészetet sorolja, hanem a zenét, amelyet fontos érzelmi „beszállítójaként” tart nyilván.
Régen csodálom Ernő bátyámban, mennyire nyitott, naprakész a kultúra dolgaiban. Tegnap valahogy úgy fogalmazott, hogy mindenben a kortársat fogyasztja. Filozófiában, szépirodalomban, képzőművészetben, zenében is.
Én teszem hozzá, természetesen kakasban is.
Különben Szenti Ernő idén töltötte a hetvenet. A Spanyolnáthában többen köszöntették, én is egy verssel, amit alább bemásolok:
A szív fehér füstjele
Szenti Ernő hetven(kedik)
szentis(ten!) verset kért (tibori szigorral)
a (vass-díjas) szerkesztő: ernő bátyámat
köszöntők hadában forgassak klaviatúrát,
szemet. istenem, hogy már hetven év emel
téged, s engem mindig huszonhárommal
kevesebb! jó körmendivel ültünk egy
szobában (na, hol? hát kardszagon!), akkor
ismertelek meg (még csak őszi volt szakállad,
nem ősz). lajosunk ugratott bőszen,
te szégyenlős, halk mosollyal álltad
a (szó)sarat, s felelgettél serényen. akkor is
bölcs voltál már, (mint a) kaporszakállú.
tudtad, hogy értelme nem sok, mégis
újrarajzoltad a világot tussal, ceruzával,
és munkás hajnalokon azóta is írsz fölénk
derűs, szép eget, édes ön- (és más)
bosszantásul vége nincs körkérdéseket.
léghajón ereszkedsz lélekmélybe,
s nyikorgó árnyak között örökös
emlékköltöztetéssel keresed, ha nem is
kenyered és borod (hisz nálad is szerényebbek
a honorok!), de magad. csak meg ne emeld
magad! mert jön a sérv, gerincnyavalya,
s jaj, a jó bereki vízben (mikor szó érint szót)
se tudjuk visszafelé mosni az időt.
hetven! oly kerek e szám, hogy
szánk jajgatni tud csak, mert tudjuk már,
a szív csöndbuborékká halkul a kőben.
de addig még jófajta pálinkával kínálgatsz
(spórolósan, hogy másoknak is jusson)
azon az örökesős, toronydőlős őszön
kétezer-egyben, ott a berekben.
s ja, el ne feledjem, kedves ernő: naná,
hogy a lemenő napnak is van sütnivalója!
