Kánikula
2009-07-29
Kutya dolog a kánikula. Pedig már sokat veszített az erejéből. Az éjszakák egészen megszelídültek. Bezzeg a múlt héten még! Meg előtte.
Mondjuk, én egészen jól bírom a meleget. Amikor körülöttem már mindenki ájuldozik, akkor még kényelmesen lótok-futok. A sivatagban rosszabb lehet, nyugtatom magam.
Mert mostanában kezdek tartani a hőségtől. Nem fizikailag még, hanem pszichésen. Tíz-húsz éve, ha bemondták a rádióban, a forróságban kétszer annyi riasztást kaptak a mentők, az csak távoli hírként suhant el mellettem. De az elmúlt napokban környezetemben többen rosszul lettek a hőségtől, kimerültségtől. Fejfájások, vérnyomásgond, szédelgés, szívpanasz. Szóval, nem árt vigyázni, föltéve, ha lehet.
Olaszországban kaszárnyák légkondicionált helységeit nyitják meg az emberek előtt, nálunk meg léghűtött bevásárlóközpontokban próbálják a felmelegedett panelban nehezen viselhető déli órákat eltölteni nem is kevesen. Mondjuk, az is fárasztó lehet, kóvályogni céltalanul a sorok között. Órák hosszat. Bár a fene tudja! A bevásárlóközpont agoraként, beszélgetőhelyként is működik.
Már kánikula volt, amikor gyerekkoromból ismerős illetővel kellett egy jogi dolgot rendeznem Kunhegyesen, ha tetszik, apai örökséget tisztázni (nem lehet mondani, hogy elkapkodtuk – apám tizenkét éve halt meg). A férfi meg pár éve távoli városba költözött, s most rokonlátogatásához igazítottuk a fiskális-tennivalókat. Feleségével érkezett az ügyvédi irodába, de ha az utcán találkozunk, biztosan nem ismerjük meg egymást. Aztán, ahogy beszélgettünk kicsit, egyre ismerősebbek lettek a vonásaik. Az évtizedek vakolata alatt. Mesélték, autóval indultak útnak, de alig haladtak pár kilométert, kiesett az egyik kerék. Utána már nem volt kedvük kocsiba ülni, vonattal jöttek.
Az ügyvédtől valamelyik ismerőstől vagy rokontól kölcsönkapott biciklivel mentek tovább a következő rokont látogatni. Jókedvűek voltak, beszédesek, mint akik hazalátogatnak. Folyton megszólították őket a járókelők.
Most meg mondja a feleségem, telefonált az asszony, hogy a pár nappal ezelőtti kánikulában meghalt a férje. Autóval mentek valahová, aztán egyszer csak azt mondta, nincs jól. Épp csak félreállt a kocsival, s máris leesett a keze a kormányról. Nem tudom, csak föltételezem, talán a hőség is oka halálának. Pedig mozgékony embernek tűnt, közel a hetvenhez is dolgozott.
Nem is tudom, miért mesélem ezt. Talán mert megrázott a hír. Szüleimmel jól ismerték egymást. És hát egyre kevesebben vannak, akik még ismerték apámékat.
Egyre kevesebben vannak, akik még ismernek bennünket. Lassan kikopunk a világból, amely minden ismerős halálával valamit elfelejt belőlünk.
