A bögre
2009-07-07
Veszekszem az egyik nagyfiammal, már nem emlékszem, hogy min, de igencsak felkorbácsolódhattak bennünk az indulatok, mert fogom a kezem ügyébe eső bögréjét, és hozzávágom. Nem hozzá, persze, kontrolálom az indulataimat, hanem a lába elé. A bögre, amit tőlem kapott valamelyik születésnapjára, nem törik ripityára, de kétfelé válik. Egy kisebb és nagyobb darabra. Rögtön megbánom a tettem, illeszteném a cserepeket, hátha össze lehet ragasztani őket – de ha lehetne is, arra már úgysem lenne jó, amire eddig.
Visszakoznak bennünk az indulatok, zavartam dobom a bögrét a szemetes vödörbe, s közben magyarázok valamit, hogy látod, fiam, hová vezetnek a hülyeségeink. Hasonló estekben mindig lelkiismeret-furdalást érzek. És mindig túlbeszélem a dolgot.
Tulajdonképpen nem is a bögrét sajnálom, hanem az időt siratom, amely múlik a bögrétől függetlenül is. De mintha az az indulatos mozdulat az időn is sebet ejtett volna. Abból is letört egy darabot.
Amikor felébredek, tisztázom magamban, hogy nem tőlem kapta azt a bögrét, aminek korábban kicsit már csorbult a karimája. Régen láttam használatban, benézek a konyhaszekrénybe, megvan-e még egyáltalán. Meg. Ott van a polcon, s látom rajta a csorbát is.
Különben előfordult már, hogy bögrét és tányért törve próbáltam gyereknevelési helyzeteket megoldani. Hihettem egy pillanatig, hogy sikerül?
Három napja álmodtam ezt a bögrés-veszekedőset, s azóta többször eszembe jutott, pedig újabban nagyon nem jutnak eszembe az álmaim.
Nyár van, sétálok a koraesti Tiszaligetben, elmegyek a strandfürdő előtt, s megcsap a víz szaga. Mintha valami kellemes páraburok venne körül hirtelen. Pár méteren át más klímában léteznék. Más időben. Másik álomban. Régen jártam strandon.
Lassan távolodnak tőlem a nagyfiaim. Harcolunk, küzdünk egymással, azt hiszem, még beleszólhatok a dolgaikba, nevelhetem őket. Pedig már önálló személyiségek régen. Persze sokat formálódnak még, de már nem mi, szülők neveljük őket. Nem is a tanárok. Hanem a helyzetek, a haverok. Saját korosztályuk. És saját maguk. Amit az iskola, a felnőttek vagy a munkahely csiszol rajtuk, az pusztán szocializáció. Illeszkedés. Súrlódáscsökkentés.
Távolodunk egymástól. Már nem foghatom a kezüket, nem nyomhatok barackot a fejükre. Nem viccelhetek velük, mint régen, mert kiröhögnek. Megnőttek, egyre inkább saját útjaikat járják, én meg apai szerepemben próbálok utánuk nőni.
Semmi érzelgősség, öreg! Mögöttünk a darabokra tört múlt. Vajon összeilleszthetjük még a mozaikokat, mint valami puzzle-t, ha egyszer rájönnek arra, amire én is rájöttem valamikor, hogy azok vagyunk, aki ellen lázadunk?
