Kutyát agyonverni
2009-06-17
Minap egy tószegi bácsika ásóval majdnem agyonverte a vemhes kutyáját. De a szomszédok meghallották a jószág nyüszítését, s valahogy megakadályozták. Pontosabban az öreg azt gondolhatta, kimúlt a kutyája, aztán bedobta az emésztőgödörbe. A szomszédok értesítették a rendőrséget, s halivúdi filmre illő történet kezdődött – az időközben lekölykezett ebet állatorvosi segédlettel megmentették. A kicsinyeivel együtt.
Az öreget meg éjszakára bevitték a rendőrségre. Hajnalban elengedték. Állítólag két évet kaphatna a kutyája ütlegeléséért. De valószínűleg nem ítélik el, elmúlt hetven, beteg, túl van egy szívműtéten. Röviden ennyi a történet. Persze hosszabban keringett az iwiwen, s a megyei lap is megírta az esetet. Szép számmal érkeztek a hozzászólások. Például, hogy nem ember az ilyen, agyon kell verni, levágni a kezét, volt, aki azt ígérte, ha találkozik vele az utcán, szembeköpi, más meg a vemhes feleségét lökné emésztőgödörbe, megint más azt kívánja az öregnek, szenvedjen élete végéig, és lassú, fájdalmas halála legyen. Egy következő hozzászóló megjegyzi, ahol ő lakik, ott mindennaposak az ilyen esetek. Mármint, gondolom, nem a kutyamentések, inkább az állatkínzásnak minősülő tettek.
Tényleg csúnya dolog egy kutyát (majdnem) agyonverni. Amely ráadásul a miénk. És vemhes. És kicsi korában simogattuk, enni adtunk neki, eltűrtük, hogy rajongjon értünk, hogy megnyalja a kezünket.
Csakhogy. Ebben a történetben engem nem az öreg tette ijeszt. Nem ismerem, de még azt se gondolom róla, hogy gonosz és rossz ember lenne. (Mi az, hogy gonosz? Mi az, hogy rossz?) Valószínűleg végiggürizett egy életet, a kutyát meg el akarta tüntetni a háztól. Van ilyen, hogy egy háziállat fölöslegessé válik valamiért. Hát, nem a leghumánusabb megoldást választotta, de ő még valószínűleg akkor szocializálódott, amikor egy kutya vagy egy macska elpusztítását (vagy az arra tett kísérletet) nem büntették magasabb tétellel, mint mondjuk az emberölést vagy emberölési kísérletet.
Engem a hozzászólások döbbentenek meg. Hogy lenne, aki agyonverné az öreget vagy levágná a kezét. Számomra ez a fröcsögő indulat nagyobb erkölcsi mélypontot jelent. Ez a morális felsorakozás az öreggel szemben, ez az igazán veszélyes. A hergelhetőség. Miközben valószínűleg a háborgók is csúzliztak már verebet, rúgtak bele macskába, verték el saját gyereküket, esetleg téptek libát, vagy ha ők nem, az anyukájuk.
Akik most egymást túllihegve kórusban szidják az öreget, azok hajlamosak kórusban kiabálni vélt igazuk mellett. A sokat látott huszadik században bizony alakultak kórusok ilyen vagy olyan eszmék mellett. A fölhorgadó indulatok aztán a közönyig csitulnak a végletek vagy az elfojtás jegyében. Háborús bűnösöket, ha évtizedekig megúszták a számonkérést, s most előkerülnek valahonnan vénen, már sajnálni szokás. Mit akarnak azzal a szerencsétlen öreggel? Aki pedig annak idején esetleg önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.
Az öreg valószínűleg rég megbánta a tettét. De akik őt gyalázzák, végiggondolják-e saját indulataikat?
