Haláldekameron
2009-06-02
Ma fejeztem be Benedek Szabolcs Haláldekameron című könyvét. Előbb azt hittem, regény, de belelapozva láttam, hogy önálló írások halmaza – mondjuk, novellafüzér. A 14. századi nagy pestis történetei Kínától a sztyeppén és a tengereken át, ahogy Európába ér a járvány, s pusztít mindenütt. A fekete haláltól való menekülés, a kihalt falvak, a zsigeri félelmek, a hitbe való menekvés könyve ez. Meg a tehetetlenségé, babonáé, önvádé, bűnbakkeresésé, lehetséges józanságé. Mindegyik írás máshogy közelít a pestis képében fenyegető halálhoz; vannak szereplők, akik belehalnak, kevesek kigyógyulnak, mások el se kapják. Némelyik figura két-három részben is feltűnik, mintegy jelezve, minden összefügg mindennel. Tényleg füzér. Közös szereplő is akad: a halál. Ő járja a táncát: papokkal, katonákkal, orvosokkal, kereskedőkkel, építőmesterekkel, hajósokkal, parasztokkal, udvarhölgyekkel. Benedek megbízható történelmi tudással rajzol széles társadalmi és kulturális tablót mögéjük. És ügyesen mozgatja őket. Szeretem, amit s ahogyan ír.
Mikor kiolvastam a könyvet, nem sokkal később bekapcsoltam a rádiót. Nem meglepő, de érdekes, ahogy egymásra csúsznak a történetek, a folyamatok. Most is járvány van. Influenza. Ismét újabb országban ütötte föl fejét a kór, az Egyesült Államokban megbetegedettek száma már meghaladja, a szervezők azt javasolják, hogy közönség nélkül játszanak le valami fontos focimeccset… Csak ez a nyavalya már repülőn utazik, nem úgy, mint a régi pestis, amely, hadseregekkel, hajón.
Úgy tűnik, ez a mostani járvány azért nem tesz akkora pusztítást, mint a Haláldekameroné. Megszelídült, vagy nem is volt olyan veszélyes, csak a média fújta fel, esetleg az illő óvatosság. Mindegy. A lényeg ugyanaz: félelem az ismeretlentől, a szenvedéstől, s váratlan, tömeges szembesülés a halállal. Vagy a lehetőségével. Merthogy az ember is ugyanaz.
Emlékszem, pár éve, amikor a madárinfluenzával ijesztgettek bennünket (persze nem pontos ez a szó), orvos barátunk egy egészségügyi szaktekintély előadására hivatkozva azt fejtegette, hogy a járvány elviheti a populáció valahány százalékát. Már nem emlékszem, ötöt mondott, tízet, esetleg húszat. Mindenesetre olyan számot, amelyet hallva eljátszottam a gondolattal, hogy akkor mondjuk egy Szolnok nagyságú városban (hát persze, Szolnokon), hány ezren halnának/halnánk bele. Mondjuk, megyek a főtéren, föltéve, ha túlélem, és az ismerőseim öt-tíz-húsz százaléka már soha nem jön szemközt velem.
Emlékszem, akkoriban kerültük a baromfihúst, amikor a gyerekek föl akartak venni egy szép madártollat a földről, ijedten szóltunk rájuk, elmagyaráztuk nekik, ha az úton döglött madarat látnának, véletlenül se nyúljanak hozzá, és hallgattuk a híreket nagyon-nagyon, vagy éppen struccpolitikát folytatva kikapcsoltuk a rádiót.
Szóval működtek és működnek a félelmeink, a bűnbakkeresésünk, az istenhez fordulásunk, a tehetetlenségünk, a józanságunk. Éppen úgy, mint a Benedek-regényben.
