Korosztályi
2009-05-26
Munkatársam meg akar adni egy számot, elő is keresi a telefonjában, nézi, nézi, de aztán az orrom elé tolja, mondván otthon feledte a szemüvegét, s nem látja. Lesem én is, szinte beléfájdul a szemem – apró betűs a kijelző, az első szám megvan, a második, harmadik is, de utána mosódik, kenődik a többi, végül kiolvasom, csak nem biztos, hogy jól. Én is szemüvegért kotorászok hát, ráadásul már erősebb kellene (mert az apró betűkkel újabban szemüvegben is megint kínlódom), de halogatom, olyan vagyok, mint a nők (vagy férfiak), akik nőttek ugyan egy-két számot az évek során, de nem akarnak róla tudomást venni, és a régi ruhaméretet vásárolják, hátha nem igaz az egész.
Úgy kezdődött, hogy szidtam a gyártókat, akik nem tudják normális, nem elmosódó betűkkel felírni, mondjuk, a halkonzerv dobozára a vásárlói tájékoztatót. Dühített ez a fogyasztóvédelmi szempontból is cinikusnak minősíthető, s egyre inkább elharapódzó slendriánság, már ami a nyomdatechnikát illeti, hiszen egyre több terméken folytak össze a betűk. S ahogy egyszer így zsörtölődöm a feleségemnek, kiveszi kezemből a terméket, s azt kérdi, de hát mi ezzel a gond, hiszen jól olvasható. Na, ilyenkor nagyon el tudok hallgatni. Egyrészt, ugye, igazam se volt, másrészt, akkor velem lehet a baj.
Lexikonok, utánaolvasás, és a csöndes rádöbbenés, hogy bizony menetrend szerinti pontossággal érkezett az öregkori távollátás, s vele a küzdelem az apró betűkkel, fényviszonyokkal, fáradsággal – szóval én is játszhatok már az első szemüvegemmel (aminek csak a kerete első, a lencséjét egyszer már cseréltettem). A legszörnyűbb, hogy évek alatt se tudtam megszokni. Persze, hordanom kell, eldönteni, hogy föltegyem, vagy összehúzott szemmel még nélküle is boldogulok az adott betűnagysággal. Szóval, macerás. Rákészüléses dolog lett az olvasás, s azóta valószínűleg kevesebbet is olvasok. Újságot mindenképpen. De lehet, hogy a távollátás üzenete zavar: öregszel, haver! Visszafordíthatatlanul.
Különben ha a fonákjáról nézem, lehet ebben jó is. Ha szemüveg nélkül bámulunk a tükörbe, fiatalabbnak hihetjük magunkat: tompábbak a ráncok, nem látszanak az apró szemölcsök, a májfoltok határozatlanabbak. Ahogy barátainkon, a velünk együtt öregedő nőkön is.
Ez is érdekes: korosztályom tagjaitól kíváncsian tudakolom, van-e már olvasószemüvegük. Ha nincs, gonoszkodva megjegyzem, ennyi idősen a szakkönyvek szerint már időszerű lenne, ha meg van, akkor megnyugszom: egy újabb közös téma. Persze, nem ezért. A kívülállónak gonosz dolognak tűnhet más nyavalyáján vigasztalódni, de mi, akik már kóstolgatjuk az öregkori távollátás nyűgét, tudjuk, miről van szó.
Különben az is lehet, hogy nem visszafordíthatatlan ez az egész. Ajánlott valaki egy könyvet, azt hiszem, Dobd el a szemüveged!, ez a címe. Azt mondta, működik a dolog. Ki is vettem a könyvtárból, de valahogy annyira szájbarágósan kezdődik, olyan amerikaiul, hogy félretettem. Szemész ismerősünk viszont állítja, lehet, hogy működök a módszer, de annyi időt kell szemtornára fordítani, hogy egyszerűen nem éri meg. Ám a lehetőség ott van. Dédelgetem. Ha nagyon akarom, megjavíthatom a látásomat. Megfiatalíthatom. Megfiatalodhatok. Főleg, ha még sárgarépát is eszek, vagy szemerő-kapszulát.
Vagy elmegyek alkimistának. Megtanulok hinni. Elhiszem a csodaszereket. Telefonálok. Csak most, csak nekem. Féláron. Ha nem válik be, visszaküldhetem. S akkor visszakapom a pénzt, az öregedést. A szemüvegemet.
