Eszter és én
2009-05-05
Régóta tervezek Dienes Eszterrel egy interjút. A nyári Esőben akarom közölni, ideje volt hát megejteni a beszélgetést. Úgy alakult, hogy éppen ma, a hatvanadik születésnapján kerestem fel törökszentmiklósi otthonában.
Kunhegyesiek vagyunk mindketten, de Eszterrel csak nyolcvanhatban találkoztam, amikor a megyei laphoz kerültem gyakornoknak. Előbb egy versére bukkantam a Néplap hétvégi mellékletében, Ladányi Mihály halálára írta. Nem emlékszem, hogy előtte olvastam volna Dienes-verset. Érettségi után Szegeden töltöttem hat évet, megyénk irodalmáról, Körmendiről, Iluh-ról, a többiekről nem is hallottam. Illetve egy Körmendi-kötetet beszereztem, de fogalmam sem volt, hogy a szerzője karcagi.
Azt a Ladányi-búcsúztatót kívülről tudtam: „Ki elszegődtél Isten főpohárnokának, / idd ki borod, te részeges! / Idelent karmos szelek fújnak…” Kérdeztem, ki az a Dienes Eszter. Látod, Jules, így kell verset írni, oktatott Valkó tanár úr, a lap főszerkesztő-helyettese. Akkor már nekem is megjelent egy-két írásom. A megjegyzés mögött az lehetett a tanítás, hogy hát hol vannak a te verseid ettől.
Aztán egyik este a sajtóklubban bemutatott valaki Eszternek, aki Hell István (Hell Dinnyés által megzenésített Hajnali énekétől volt hangos a fiatalságom: „Elkártyáztam a gyenge szivem, / suhogasd le a szoknyád, hajnal! / Pálinkát lehelek rád szeliden, / megháglak nehezen, halkan. / Jőj, Oroszország, vodka-virág, / nevetés nékem a véred…”), szóval Hell társaságában tért be oda, ahol akkoriban én szinte minden estémet töltöttem.
Talán még akkor megbeszéltük Eszterrel, hogy kunhegyesiek vagyunk, de a kunhegyesiek, akikkel akkoriban érintkeztem, nem tudtak a költőnőről. Még keresztanyám se, akivel ugyanabban az évben érettségiztek a helyi gimnáziumban. Csak hát nem a költői nevén, hanem az eredetin ismerték: Csörögi Eszter Virág Julianna. (Ma mesélte, hogy a református pap azt mondta a szüleinek, az Eszter zsidó név, adjanak valami rendes magyar nevet is a gyereknek, így lett Virág; a Julianna pedig az édesanyja neve, akinek Dienes vezetéknevét később versei fölé írta.) Valószínűleg kunhegyesiségünk miatt dedikálta első kötetét nekem így: Testvéremnek, legkisebb öcsémnek, minden jót kívánva. Rohannak az évek; most már a kisunokája akkora, mint a lánya lehetett akkoriban, midőn először láttam a kisújszállási állomáson, egy átszálláskor.
Amikor az Esőt elkezdtük, sokszor csináltunk tematikus számot. Kértem Esztertől is verseket. Aggódott: Gyuszikám, nem tudok én megrendelésre írni. Aztán mégis megpróbálta. Gyönyörű verseket küldött esős hívószavakra: Roszka mama monológja, Vastag Margó…
A mai beszélgetést nem lehetet nem a születésnapjával kezdeni. Azt mondta, napra pontosan negyven évvel Radnóti után született. S hogy amikor ez tizenöt évesen tudatosult benne, falta a Radnóti-verseket. Meg hogy ugyanabban az évben, hónapban jött a világra, mint Nagy Gáspár, csak Gazsi 4-én. Tegnap lett volna hatvan. De már tavalyelőtt meghalt.
Györfi Sanyi karcagi szobrász anyagi támogatásával a napokban jelent meg Eszter a negyedik kötete: Kinél az ítélet? címmel. Ma dedikálta nekem. Egy kétsorosát írta bele: „Milyen sokáig nem voltam / Milyen sokáig nem leszek.” S azt még: Kívánom, te is öregedj meg.
Igyekszem. Mit is tehetnénk? Öregszünk. Mint egy Bódy-filmben, iszonyatosan gyorsan futnak a felhők felettünk.
