A szegénység szaga
2009-04-21
„Szaguk alapján – nem félek kimondani – magamban büdösekre és illatosokra osztom az osztályt.” Ezt a mondatot egy számítógépes körlevélben olvastam. Egy körlevélben, amelyet harmadjára kapok meg ismerősöktől. Vagyis a körlevelek természetéből következően ezt a szöveget már a magyar internetes társadalomnak legalább a fele ismeri. Keményen cigányoznak benne. Úgy cigányoznak, hogy tényszerűnek tűnhet, az olvasó tapasztalataival egybevágónak. Állítólag egy tanítónő írta. Vagy mondta tollba egy polgármesternek?
Ám hangozzon bármennyire tényszerűnek, attól még nem feltétlenül igaz. A csúsztatás veszélyes, romboló. Embert uszít emberre. Féligazságok, félhazugságok emelte falak épülnek körülöttünk, bennünk. Így folytatódik a szöveg: „Ha szóvá teszem a szülőknek, hogy a gyerekük mosdatlanul jön iskolába, ordibálnak, fenyegetőznek. Mi köze hozzája, magának az a dolga, hogy megtaniccsa! (…) Márpedig nem fogom hagyni, hogy büdösen, koszosan járjanak az osztályomba! Van, akinek retkes a bőre, és gyakori a tetvesedés az iskolában.” Szinte látom, ahogy a számítógép előtt (van számítógépünk!) milyen sokan bólogatnak. Pedig.
A mosakodás, a mosakodás hiánya egyetlen eleme a hosszú levélnek. Önkényesen ragadtam ki. S arra gondolok, vajon a tanítónő szülei, nagyszülei annak idején nem voltak-e éppen olyan büdösek, esetleg tetvesek, mint most ezek a cigány gyerekek.
Mert nem a cigányságnak van szaga, hanem a szegénységnek. Sőt, ez se pontos így. A mosakodás kultúrája, hogy adott korban milyenek voltak a tisztálkodási szokások, lehetőségek, általában kevéssé ismert. A rosszat hamar feledjük. Mi is, akik megéltük. A lavórt, az udvari vécét. A hétvégi fürdéseket. Én például tetves is voltam. A karcagi kórházban szedtem össze, tizennégy évesen. De emlékszem pár évvel ezelőtti szolnoki tetűinvázióra is. Illatos parfümöket használó anyukák nullás gépben, drága patikaszerekben gondolkodtak. Nem tudták, amit tizennégy évesen nagyanyámtól eltanultam: sűrűfésű.
A diákoknak tudniuk kell egy csomó dolgot, mondjuk, az ókori görögök mindennapi életéről, de nem elvárás, hogy egy érettségizőnek fogalma legyen arról, hogy a tampon meg az intimbetét előtti őskorban (harminc éve) miként élték meg a nők a „nehéz napokat, vagy apuka, nagypapa hányszor cserélt gatyát egy héten. Nem a fronton, hadifogságban, hanem a hatvanas, hetvenes élvekben.
És eszünkbe jut-e, hogy ma hány családban (cigányoknál és nem cigányoknál) nincs fürdőszoba, hogy hányan végzik a dolgukat udvari vécén, a hajléktalanok bokorbudijáról nem beszélve.
Azt írtam, hogy a szegénységnek van szaga. S eljátszottam a pár évtizeddel ezelőtti viszonyok fölemlegetésével. De nézzük, hogyan ír a tisztálkodás kultúrájáról Ferdinandy György, a jeles prózaíró, aki anyám korosztályába tartozik. S tegyem hozzá, Ferdinándy nem szegény, falusi suttyó volt. Módos értelmiségi család gyermeke. Apja orvos, anyai nagyapja is. Ferdinandy a következő idézetben az ötvenes évek tisztálkodási viszonyairól ír. Magyarországon és Franciaországban. Elbeszélése címe: A nap, amikor elvesztettem a szüzességemet.
„(…) Például, a szagok. Nem tudom, miből szőtték az én kamaszkoromban a harisnyát. Valami műrostos anyagból? Vagy a lábbelik nem levegőztek? Tény, hogy amikor levettük őket, penetráns lábszaga volt mindenkinek. Hiába mostuk és hiába sikáltuk őket, az izzadtság beleette magát. Lucskos lett. Amikor pedig kihűlt, megkeményedett. Volt úgy, hogy ollóval vágtam le a strimflimet.
Elnézem a képernyőn ugráló hősszerelmeseket. Zokszó nélkül üzekednek, olyan pajzán pozitúrákban is, ahol közel kerülnek egymáshoz a zoknik és a fejek.
No és a haj! Nem lehetett csak úgy belemarkolni, vagy megsimogatni. Amíg nem voltak elektromos hajszárítók, senki se mosott túl gyakran fejet. A vizes hajból megfázások lettek, mitöbb, agyhártyagyulladás. Ha megszáradt, a fejbőr hámlott, viszketett. Az idősebbek emlékeznek rá, hogy a korpa belepte az ingeket.
A párizsi metróban sűrű rétegekben lebegett a zsírszag az Odeon és a Gare de l’Est között. A franciák alacsonyabbak voltak az én időmben, pont az orromig értek a fejek.
Léteztek persze akkor is hasznos tanácsok, csalafinta módszerek. A lányok esővizet gyűjtöttek a hajmosáshoz, vagy kamillateában áztatták a fejüket. Arról nem tudok, hogy mit csináltak aszályos időben. Hogyan tisztálkodtak csapadékmentesen! Egy öreg barátnőm szerint ecetes vízben. Tényleg, az első menyasszonyomnak az emlékeimben mindmáig ecetillata van!
Érdekes, hogy a büdös száj – ami ma általános – alig létezett. Talán mert kevesebb húst evett az ember. Vagy csak úgy általában kevesebbet evett. De lehetséges, hogy a szájszag csak akkor létezik, ha nincs mindenkinek.
(…) Egy szó mint száz, női társaságban minden ifjúember szenvedett. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb lakásban nem volt fürdőszoba. Párizsban még a világháború után is a folyosó végén, a csapnál kellett mosakodni.
Úgy, mint a kútnál. Vagy lavórban lavírozni magának egy kis vizet. És nemcsak a felső emeleteken. A polgárok mindenfélét tároltak a fürdőszobában. Cipőt, kalucsnit. Vidéken nyúlketreceket.
Nálunk néha melegítettünk egy fazék vizet. A gatyáját legfeljebb hetenként mosta ki az ember. A téliruhát ősszel tisztítottuk, a nyárit tavasszal. Amikor a zálogházból (a zaciból) hazaérkezett.
Ami engem illet, azt, hogy hányszor ültem kádban, meg tudom számolni a két kezemen. A zuhanyról pedig azt mondták még nemrégiben is, hogy egészségtelen. Lemossa a bőrről a védőrétegeket.
Hát csak így. Ne szépítgessük: piszkos volt az ember. Ápolatlan. Nem mertem volna csak úgy lehúzni a gatyámat kamaszkorom keserves éveiben.
Soha nem felejtem el: a párizsi lányok melltartóján sötétszürke volt a nehezen mosható, gumírozott vászonanyag. Nem ok nélkül találták fel Galliában a szagosvizet.
Márpedig ez itten a lényeg: a készenléti állapot. Mert az ifjúság idején váratlan minden kaland. Aki nem készül fel rá, hoppon marad.
(…) A szokásait azonban nem tudja csak úgy, egyik napról a másikra levetkőzni senki. Sokáig itt is csak hétvégén mosakodtam, és innen se szívesen vittem mosodába a fehérneműmet.
Az aggályaim is megmaradtak. A koszt bőséges volt, és dolgozni se kellett. Egy fiatalember – ha akarta, ha nem – spontán magömlésben szenvedett. Ez már a hadseregben is így volt. Hát még egy ilyen elit helyen!”
Kedves körlevelező barátaim: a kulcsmondat: „lehetséges, hogy a szájszag csak akkor létezik, ha nincs mindenkinek.”
