A Tanú; Majdnem szűz
2009-04-06
Bacsó Péterrel kicsit mindig bajban vagyok. A tanút akkoriban láttam, amikor több éves „pihentetés” után bemutatták. A rendszerváltás után készült Megint tanút tévében néztem, így nem mondhatom, hogy kijöttem róla a moziból.
Bacsó nemrég életmű díjat kapott, s akkor döbbentem rá, milyen sok filmet csinált. Például a Te rongyos életet. De abból sem emlékszem sok mindenre. Legfeljebb Udvaros Dorottyára. Vannak filmek, amik belénk égnek. A zsigereinkbe. Személyiségrésszé válnak. Ahogy mondjuk néhány Szabó István-film. A Mephisto, a Redl ezredes. És ahogy a Bacsó-filmek (belém, bennem) sosem.
Tegnap késő este, vagyis a mai hajnalba nyúlóan az egyik kereskedelmi csatornán utolsó filmje, a Majdnen szűz volt műsoron. Árva Boróka története. Lelenclány, akit szerelme elad egy motorért egy másik stricinek, útszél, ásványvizes palackok, s egy újabb fickó, aki segít neki kiszállnia a kurvaságból. Szinte halivúdi történet. Még valami menedzsertanfolyam bugyuta romantikája is sziruposítja a mesét.
Pár hete játszották A tanút is a tévében. Gondoltam, megnézem újra. Nem kötött le. Olyan sematikus, mint amilyenek az ötvenes évek – sem voltak. Jó, a nyolcvanas évek elején húzása lehetett ennek a filmnek. Csakhogy nem a művészi értéke tette izgalmassá, vagyis nem az, miként beszélt egy korszakról, emberi helyzetekről, hanem az, hogy beszélt egyáltalán. Nem akarom elvitatni, hogy A tanú kultuszfilm, csak szomorú látni, mennyire elavulttá vált készítése óta.
A Majdnem szűz tavalyi film, mégis túlhaladt rajta az idő – mielőtt még elkészült. Olyan, mintha a máról beszélne, csak nagyon régi hangon. Vannak régi filmek, amelyek frissek mégis, mint például – hogy a szocializmus évtizedeit idézzem – Menzel klasszikusai. Mert jól vannak megcsinálva. A művészetben ugyanis nem az a lényeg, hogy mit, milyen igazságokat mondunk el, hanem, hogy hogyan.
A Bacsó-filmek humanizmusát azért nem vitatom el.
