Felolvasás utcazajban
2009-03-19
L.-nek nevezem, mert nem így hívják. A főtéren találkozunk – hűvös szél fúj, de a tavaszt már az időjárás-jelentésben jósolt hóesés sem tudná letagadni. L. messziről mosolyog, gesztikulál: ebből beszélgetés lesz. Van két perced, kérdezi. Kigombolt dzseki rajta, két kézzel tapintja ki, melyik ingzsebében van a szemüvege. Na, ebből felolvasás is lesz. Nincs nála táska, semmi. Gondolom, előhúz a zsebéből majd egy papírlapot, de nem, nagy zsebe van, kockásfüzetet kerül elő. A gyűrött borítón nemes egyszerűséggel a felírás: könyv. L. olvasni kezd. Árad, ömlik a szöveg, csapong. Lírai lendülettel írt sorok. A létezés miértjeit firtató kérdések, amelyek igencsak megvannak mindenkinek. Csak hát a válaszkísérletek! És a lényeg: a forma. A csomagolás. Ismerős megy el mellettünk, odaköszönök neki. L. láthatóan kizökken. Ne félj, mondja, nem olvasom fel az egész füzetet. Tényleg hamar a végére ér. Na, milyen, vigyorogja szélesen, gyors visszajelzést várva. Egyszer hallott szöveg, utcazaj, figyelemelterelő körülmények. Ebből se lesz műbírálat. De azért elbeszélgetünk. Meséli, a másik munkáját félretette, ahhoz idő kellene, nyugalom, minden félmondat patikamérlegre tétele. Most ezzel próbálkozik: amolyan asszociációs próza.
Tudják, hányan írnak? Verset, novellát. Amikor tanárként kezdtem dolgozni, rádöbbentem, hogy a középiskolások többsége próbálkozik vagy próbálkozott szépírással. Ha valamelyiküktől blöffből megkérdem: verset írsz vagy prózát, a leggyakoribb válasz: honnan tudja, tanár úr.
Mióta az Eső című lapot szerkesztem, azt is tapasztalom, hogy felnőttek is sokkal többen írnak, mint feltételeznénk. Van, aki naplót, más verset, s olyan is, aki élete hordalékát építi be novellákba. Vagy regénybe. Harmincévesek, ötvenesek, nyugdíjasok. Tanárok, munkások, vállalkozók. Az ihlet, a becsvágy nem válogat. Ismerősök szólítanak meg: te, van egy barátom/barátnőm, írogat. Megnéznéd? Vagy: már régen szólni akartam, írtam néhány verset, dalszöveget, szösszenetet. Ki mit mond. Rendszerint kerül hozzá történet is az érzelmi viharról, élethelyzetről, amely tollat vagy klaviatúrát ragadtatott az illetővel. Esetleg azt mondja, régi dolgok ezek, még húszévesen csináltam. Találkozom nagyszerű történetekkel, stílusvillanásokkal, de többnyire nem akar összeállni a mű olyanná, amilyenek gazdája szeretné. Ám vannak üdítő kivételek, gyöngyszemek. Most is. Húsz éve ismertem egy fiút Karcagon. Meg a baráti körét. Akkoriban kerültek ki a gimnáziumból. A srácnak egyetlen versét olvastam. Állítólag nem is írt többet. De az a legtöbb irodalmi lapban megállná a helyét. Három hete meg abból a baráti társaságból jelentkezett egy másik fiú. Fiú? Na, jó, azóta eltelt húsz év. Két novellát küldött. Az egyik benne lesz a jövő héten megjelenő Esőben. A másik is benne lehetne.
Néha megdöbbenek, milyen sokan írunk. Jól vagy rosszul. De miért? A sikerért, mások elismerő szaváért? Játékból? Mint a kisgyerek a kockákból, mi szavakból rakosgatjuk össze a világ egy számunkra fontos darabkáját. Miért írunk? Pénzért? Öndokumentációt gyártva a halál ellen?
Különben L., akit nem így hívnak, kitűnően ír.
