Kokárdák
2009-03-15
Ma Szolnokon senkin nem láttam magyar kokárdát, pedig ott voltam a tömegben. Csak olaszt. Ez persze provokatív megállapítás, de igaz. Gyanús nekem a kokárdahasználatunk rég, valamikor bizonyára hallottam már, hogy nem szabályszerű – kokárdát más nemzet fiai is használnak, vannak hát szabályai a készítésének. A napokban rákerestem az Interneten (elég nagy irodalma van). Katona Tamás történész mondatait másolom be: „A kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó.”
Na, most akkor milyen a magyar kokárda? Amilyennek lennie kellene vagy amilyet szinte mindenki hord? Katona Tamás azt is említi, hogy már negyvennyolcban is viselték így is, úgy is. A huszárok többnyire helyesen. Petőfié, jaj, hogyan is merjem írni, szóval, Petőfié nem volt szabályszerű. Júlia eltévesztette a színeket. És akkor mi van? Semmi. Ez nem jó vagy rossz. Történeti tény.
Miért írok róla? Azért, mert lám, a hagyomány is milyen képlékeny. Állítunk, hiszünk valamit a történelmünkről. És meg vagyunk győződve igazunkról. A másik meg mást állít, és ő is esküszik a magáéra. Egyik azt mondja, Kossuth, a másik, hogy Széchenyi. Vagy Görgei. Esetleg Deák vagy Ferencz Jóska. Erzsébet királynénak is micsoda kultusza van.
Ha egy tárgyat körbeülünk, mindenki más szögből látja. Mindenki mást észlel, mást emel ki, mást mond ugyanarról a tárgyról. Március tizenötödikét is mindenki másként értelmezi. Sokan kisajátítják. Petőfi „ünnepe vak ünnep”. Száz éve már. Régebben. És mindörökké. „E mái napoknak / Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, / mint az olcsó gyertyák.”
Nekem a nemzeti ünnepen mindig eszembe jutnak Babits sorai: „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”
Nem érdekel Petőfi ünnepe. Engemet a ma érdekel. A holnapi nap. A hétköznapok. És hogy végre tavasz van.
