Előbb ember vagyok
2009-03-08
Látom, hogy valamelyik közösségi oldalon cigányozik egy fiatalember. Az iskolás gyerekét fellökte annak barna bőrű osztálytársa. Így: barna bőrű. Most már elege van ebből a népségből, írja. A dolog érdekessége, hogy a fiatalember maga is cigány. Nemigen látszik rajta. Legfeljebb kicsit. De letagadhatná. Tisztességes, rendes személy, van jó szakmája, dolgozik. Nem tudom, az iskolás gyereke mit tud a származásáról. Nyilván rajta sem látszik.
Normális társadalomban ez persze mindegy is. Legfeljebb számon tartja saját magáról, vagy tudnak róla a rokonok, a környezete, hogy mondjuk a felmenői között vannak cigányok, szlovákok, bolgárok, örmények, bunyevácok, esetleg svábok. Legfeljebb más szava is van egy ételre, őrizget valami poros, hideglelős vagy meseszerű történetet a régi időkből. Amit örökölt.
Normális országban. De nem is tudom, létezik-e normális ország. Simonyi Imrétől hallottam egy gyulai fiúról, akinek zsidó szülei katolizáltak, s úgy rendezték az életüket, hogy a gyerekük nem is tudott a származásáról. És a környezete se súgta meg neki, lehet, nem is nagyon tudta, esetleg várost, lakóhelyet is váltott a család, már nem emlékszem pontosan a történetre, csak arra, hogy ez a zsidó származású katolikus fiatalember ludovikás lett – és antiszemita. S eljött az idő, amikor a jó kiállású tiszti iskolásnak igazolnia kellett a származását. Akkor tudta meg, hogy bizony ő is zsidó. És akiket gyűlölt, nos, hogy ő is közéjük tartozik.
A Kárpát-medence huzatos hely. Jönnek, mennek a népek. Keverednek. Keverednek a történetek. A nyolcvanas évek közepén a lőcsei templomban öreg nénivel beszélgettünk. A fia pap volt, akkor éppen Rómában tartózkodott. Barátommal szóval tartották egymást, s közben idős anyókák mentek el mellettünk, s a mi öregasszonyunk egyiknek magyarul, másiknak szlovákul, harmadiknak németül köszönt. Kérdeztük, ő tulajdonképpen melyik náció tagja. Ránk nézett, és azt felelte: szepességi vagyok.
Amikor nemzetek, nemzetiségiek gyalázzák, becsmérlik egymást, gyakran eszembe jut a nénike. Nem emlékszem már az arcára, a templomra sem igazán, pedig azóta máskor is megfordultam ott, de a mondat a fülembe cseng. Szepességi vagyok. Cipszer, magyar, szlovák.
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.
Cigánynak néztek? Rájuk hagytam. Kunnak? spanyolnak? kistatárnak? Metszett szemmel csak mosolyogtam: röpdösött bennem egy madárhad.
Húsz éve interjút készítettem egy magyar íróval, de nem írtam meg. Az az író, aki egyébként magyarosította a nevét, akkor azt állította, ő mindenekelőtt magyar, és csak utána ember. Ezen nagyon sokáig gondolkodtam. Még most is visszhangoznak bennem szavai. Pedig rögtön tudtam, nem lehet igaza Montesquieu-vel szemben, aki azt írta: előbb ember vagyok s csak azután francia, mert óhatatlanul ember vagyok, francia azonban csak véletlenszerűen.
