Jenei Gyula honlapja

Az Időben rend van

Vissza a kötetekhez
Az Időben rend van (versek),
FISZ, Bp. 2011

Tartalomjegyzék

Hajnali éberség
VAKTÜKÖRSZILÁNK
Legszebb arcai
Alvó titánok
Az Ittlét öreme
A szív fehér füstjele
Ingek és öltönyök
Nem maradt idő
Ver(s)ziók a halálra
Vaktükörszilánk
MÁSKÉNT MESÉLNÉD
Két reggel
Megkérdezhetném
Másként mesélnéd
Kereső
Úgy örömtelen
OK ÉS OKOZAT
Míg el nem tűnünk
Hely
Idő
Három
Ok és okozat
Mohóvá tette az öregedés
Kertben
Belefárad
Milyen lesz
EGY ÉRZÉS LELTÁROZHATATLANSÁGA
Aggódások
Anyám
Törékeny
Anyám kórházban
Utolsó kenet
Pedig csak hétvégeken
Másik ajtóban
Kórházszagú
Nem hívtam
Majd amikor
Lassan magamra
Ülök ágyadnál
Várom a telefont
Jó lenne már
Vajon mit lát
Most anyád
Az egyik utolsó
Egy érzés leltározhatatlansága
Gyerekkorom egéről
AZ IDŐBEN REND VAN
Az időben rend van
Ritmuszavar

Hajnali éberség

az éjjel fölriadtam. nem tudom,
hogyan s mire; az éjszaka burok,
pokolbéli pihe.
megizzadtam, nyirkos lett lepedőm,
szobámban elfogyott a levegőm,
mint majd a végén
elfogy bizonyosan: legvégemen.
visszaaludni már nem tudtam ottan,
fölkeltem hát, és ablakot nyitottam,
s amikor elmentem vizelni,
fiaim szobájából fény szivárgott,
s a szülői gondosság odarántott
megnézni azt, hogy evilági kéken
mi világlik egyik fiam kezében:
képernyő négyszöge: a telefonja.
lám csak, most ernyedt keze fogja,
minek előbb még maga volt a foglya,
klipet nézett éppen vagy hátha játszott;
szájából álombeli méz szivárgott.
gondoltam, a markából kiveszem
a készüléket, s asztalra teszem,
de valami zsinór is jött vele,
a fülhallgatóból folyt a zene
halkan.
hagytam,
s némi lelkiismeret-furdalással
mentem a másik szobába, ahol
langy szuszogással
aludt feleségem, sütött a hold
srégen az ágyra. három óra volt.
a bukóablak résein kinéztem,
csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,
pedig nem emlékszem semmi nagy okra.
az úttestre láttam, s a csillagokra.
összesen volt az égen tán ha négy.
vagy szemem lenne rest?
lent, a bolt mögött szürkült már az ég,
s az egyik égitest
gyorsan úszott az égbolton keletre.
repülő, esetleg műhold lehetne?
a többit is jobban szemügyre vettem,
s láss csodát! légifolyosókra leltem:
repülőgépek húztak el felettem
a lassacskán derengő szürkületben.
a lenti utakon:
a verseghy úton, ahol lakom,
ilyentájt gyér a forgalom,
diszkózaj hallott messziről, sivár
dübörgés –
a falak mögött szomszédok alusznak,
keltőórájuk még csendben kivár,
de reggelre az ábrándok elúsznak,
és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.
hallgattam, ahogy az ablakban álltam,
városom neszét,
mint áramlik szerteszét.
majd lefeküdtem, de a tamtam
gyorsult és erősödött, mintha dob
pörögne.
nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobámba.

Tartalomjegyzék

VAKTÜKÖRSZILÁNK

Tartalomjegyzék

Legszebb arcai

Tartalomjegyzék

Alvó titánok

Tartalomjegyzék

Az Ittlét öreme

Tartalomjegyzék

A szív fehér füstjele

Tartalomjegyzék

Ingek és öltönyök

Tartalomjegyzék

Nem maradt idő

Tartalomjegyzék

Ver(s)ziók a halálra

Tartalomjegyzék

Vaktükörszilánk

Tartalomjegyzék

MÁSKÉNT MESÉLNÉD

Tartalomjegyzék

Két reggel

Tartalomjegyzék

Megkérdezhetném

Tartalomjegyzék

Másként mesélnéd

a bicikliket nekitámasztottuk a dél-
utánnak, és szeretkezni kezdtünk
a csatornaparton. a távolban talán
kombájn zörgött, s bőrünket

bizonyára kellemetlenül érintette
az aljnövényzet, de erre valószínűleg
nem figyeltünk, esetleg csak tompán
észleltük mint apró, zavaró körülményt,

amit nem őriz meg az emlékezet, de
a tudat rekonstruálja. nem voltak
tereptárgyak, bokrok, se fák, csak messzi
ligetek, és hullt ránk a zörgés

mögül a csend. – te biztosan másként
mesélnéd! – de végül nem fontos ez sem.
a csöndben persze voltak, kellett, hogy
legyenek neszek: a testeké, rovaroké,

békáké vagy a gát alatti sásé,
ahogy közönyösen darabolja a szelet.
és az őrző figyelem. az éhes
állaté. – jöttek a túlsó oldalon

biciklis férfiak: pecások, melósok,
mohó sihederek? akkor sem tudtam,
mikor a szeretkezésből kiijedve-
eszmélve ruháinkat visszavettük.

néha átutazom azon a csatornán,
eszembe jutunk fiatalon, s kutatnám
a part kanyarulatait különböző
évszakok színeiben, köd mögött és

remegő nyáron – hasztalan. amit keresek,
nincs a tájban –, s már át is suhantam
a hídon. semmi sem történt. csak meg-
érintett pár apró, zavaró körülmény.

Tartalomjegyzék

Kereső

Tartalomjegyzék

Úgy örömtelen

Tartalomjegyzék

OK ÉS OKOZAT

Tartalomjegyzék

Míg el nem tűnünk

Tartalomjegyzék

Hely

Tartalomjegyzék

Idő

Tartalomjegyzék

Három

Tartalomjegyzék

Ok és okozat

Tartalomjegyzék

Mohóvá tette az öregedés

Tartalomjegyzék

Kertben

Tartalomjegyzék

Belefárad

Tartalomjegyzék

Milyen lesz

Tartalomjegyzék

EGY ÉRZÉS LELTÁROZHATATLANSÁGA

Tartalomjegyzék

Aggódások

Tartalomjegyzék

Anyám

Tartalomjegyzék

Törékeny

Tartalomjegyzék

Anyám kórházban

Tartalomjegyzék

Utolsó kenet

Tartalomjegyzék

Pedig csak hétvégeken

Tartalomjegyzék

Másik ajtóban

Tartalomjegyzék

Kórházszagú

Tartalomjegyzék

Nem hívtam

Tartalomjegyzék

Majd amikor

Tartalomjegyzék

Lassan magamra

lassan magamra maradok közös
történeteinkkel, anyám. talán
ez lesz az utolsó, ahogy ülök
az ágyadnál, s néha benyitnak

a nővérek. hangya mászik karodon.
érte nyúlok, hüvelyk- és mutató-
ujjammal elmorzsolom. dél van,
január. kint süt a nap. Hangyák

futkosnak lepedődön, hálóingeden,
a párnán. olyan valószerűtlen,
ahogy szedegetem őket: sok kis
hangtalan roppanás, aztán a padlóra

ejtem mindet. isten kezéből
kihullik ez a napszak, ez a sovány
délután. ahogy kihullunk majd
mi is. elképzelem, hogy szólok

a nővérnek, csináljanak ezekkel
a kurva rovarokkal valamit.
kisgyerekkoromban, mesélted,
angyalkáknak neveztem

a hangyákat, és beletapostam
a bolyba. most morzsolgatom
őket, amíg el nem fogynak, el nem
fogynak közös történeteink(ből).

Tartalomjegyzék

Ülök ágyadnál

Tartalomjegyzék

Várom a telefont

Tartalomjegyzék

Jó lenne már

Tartalomjegyzék

Vajon mit lát

Tartalomjegyzék

Most anyád

Tartalomjegyzék

Az egyik utolsó

Tartalomjegyzék

Egy érzés leltározhatatlansága

Tartalomjegyzék

Gyerekkorom egéről

Tartalomjegyzék

AZ IDŐBEN REND VAN

Tartalomjegyzék

Az időben rend van

száraz, kék ég,
feneketlen, fordított tenger;
madarak csőrében fehér fűszálak:
épül a múlt fészke
selymes, halott ragyogásban.

a templomtorony vörös rezére
felül a fény, a kereszt sárga –
árnyékban harminchét fok,
kora délután van.
vasbolt, szemben buszmegálló,
a tekerőkaros artézi kút ipari emlék;
az utcát beton járdalapok borítják.
valamikor úgy mentem rajtuk:
két kocka, három lépés.

a repedéseket most benövi a fű,
szétterül a szürke betonon,
a kerítések mellett,
hajdani virágágyások helyén
elhanyagolt folyondár,
burjánzó gyomnövények:
kevesebben koptatják a járdát.
több az autó. a kiadó, eladó ház.

nagyapámék portája a sarkon túl,
ahol a kunhegyesi kövesút
a faluba fordul. szemben szántó –
a távoli akácligeteket
szürkéskékre festi a színperspektíva.
néhol piros és kék pöttyök:
ipacsok, úzavirágok.

nagy, egyenes gerincű ház.
ezerkilencszázharmincnégyben,
huszonnyolc évesen építette
halas kálmán.
két év múlva feleségül vette
a tizenkilenc éves somodi máriát.
harminchétben megszületett anyám,
később két húga.
egyik már a háború után.
még a harmincas években
tanyát is húztak, vályogot vetettek.
rakták egymásra az éveket,
a pengőt, reményt.
feles munkából
összegyűlt tíz-tizenkét hold,
lovak, marhák álltak az istállóban –
amikor kuláklistára került nagyapám.

az épület tömör tömbje.
az istálló a túlsó végen
kisebb parasztháznak beillene.
hátul egy-két cserép megcsúszhatott:
a meszelt falon csorgásnyomok,
emitt az egyik ablakszárny nyitva
pedig máshol lakik az új tulajdonos,
elöl elvadult vegetáció takarja a házat –
bújtatja, körülöleli.
az udvaron kerítésmagas gizgazok.
az istállót garázzsá alakították:
az ajtaja mutatja.
a kerekes kút hol lehetett?

az első rólam készült fotón is
nyár van. az ezerkilencszázhatvankettes.
pólyásan mosolygok
a fényképezőgép lencséjébe
anyai nagyapámék udvarán.
a háttérben disznóól, libák,
az elmosódott nagykapu mögött
kicsiny utca kerekek trancsírozta,
hol sáros, hol poros kocsiútja.
utóbbit csak odagondolom
későbbi emlékeimből.
földre terített, világos takarón hasalok,
nyilván a fénykép kedvéért –
amúgy mit keresnék a baromfiudvaron?
persze, így is mit keresek?
nem tudom, ki fotózott le.
s már nemigen van,
aki megmondhatná.

egy másik fekete-fehér fénykép:
a kerítés előtt készült,
talán vasárnapi ebéd után –
rajta apám és anyám,
középen boldog gyerekarcom.
még szépek vagyunk együtt.
szüleimet sem kezdték ki túlságosan
a hétköznapok. még nem kezdte ki őket
az öregség, a rák.

többnyire busszal jöttünk.
vagy biciklivel.
csomagtartón rázódtam anyám
vagy apám derekába kapaszkodva.
folyton mondogatták,
tartsam ki a lábam,
nehogy odakapja a küllő.
eltelt a gyerekkor,
és nem kapta oda.

a tornácon nagyapám
megtermett alakja:
mi van, kunhegyesi gyerek,
át mertél jönni szalókra?
mosolyog. folyton mosolyog.
szürke cájgruha rajta,
olykor sötétkék kötényt köt,
vizet húz a kútból,
nyulakkal foglalatoskodik,
s elbiciklizik valahová.
néha zsákot cipel, néha fullad.
gyűlik a víz a szíve körül.

nagyanyám ül a kanapén.
sóhajtozik, olyanokat mond,
hogy jesszusom, meg jézus mária.
a lába visszeres, fájlalja,
fáslikkal tekeri körül.
nagyanyám jól főz, néha mesél
régi dolgokról.
a szeme világoskék.
folyton sóhajtozik,
néha mosolyog.

lefotózom a tornácot.
ha negyven évvel ezelőtt
tartanám a fényképezőgépet,
talán kilépne az ajtón nagyapám,
éppen bele a képbe.
de harminckét éve halott –
s az időben rend van.

kánikula, naptej,
vállamon törölköző.
sziluettemet a betonon
körülrajzolja a ragyogás.
rákattintom a fényképezőgépet:
árnyékom memóriakártyára mentve

– valameddig visszanézhetően.

Tartalomjegyzék

Ritmuszavar

Tartalomjegyzék