Az Időben rend van
FISZ, Bp. 2011
Hajnali éberség
az éjjel fölriadtam. nem tudom,
hogyan s mire; az éjszaka burok,
pokolbéli pihe.
megizzadtam, nyirkos lett lepedőm,
szobámban elfogyott a levegőm,
mint majd a végén
elfogy bizonyosan: legvégemen.
visszaaludni már nem tudtam ottan,
fölkeltem hát, és ablakot nyitottam,
s amikor elmentem vizelni,
fiaim szobájából fény szivárgott,
s a szülői gondosság odarántott
megnézni azt, hogy evilági kéken
mi világlik egyik fiam kezében:
képernyő négyszöge: a telefonja.
lám csak, most ernyedt keze fogja,
minek előbb még maga volt a foglya,
klipet nézett éppen vagy hátha játszott;
szájából álombeli méz szivárgott.
gondoltam, a markából kiveszem
a készüléket, s asztalra teszem,
de valami zsinór is jött vele,
a fülhallgatóból folyt a zene
halkan.
hagytam,
s némi lelkiismeret-furdalással
mentem a másik szobába, ahol
langy szuszogással
aludt feleségem, sütött a hold
srégen az ágyra. három óra volt.
a bukóablak résein kinéztem,
csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,
pedig nem emlékszem semmi nagy okra.
az úttestre láttam, s a csillagokra.
összesen volt az égen tán ha négy.
vagy szemem lenne rest?
lent, a bolt mögött szürkült már az ég,
s az egyik égitest
gyorsan úszott az égbolton keletre.
repülő, esetleg műhold lehetne?
a többit is jobban szemügyre vettem,
s láss csodát! légifolyosókra leltem:
repülőgépek húztak el felettem
a lassacskán derengő szürkületben.
a lenti utakon:
a verseghy úton, ahol lakom,
ilyentájt gyér a forgalom,
diszkózaj hallott messziről, sivár
dübörgés –
a falak mögött szomszédok alusznak,
keltőórájuk még csendben kivár,
de reggelre az ábrándok elúsznak,
és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.
hallgattam, ahogy az ablakban álltam,
városom neszét,
mint áramlik szerteszét.
majd lefeküdtem, de a tamtam
gyorsult és erősödött, mintha dob
pörögne.
nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobámba.
Legszebb arcai
T
Turczi Istvánnak
mennyit dobban míg visszadöbben
cselezget trükköz stílust váltogat
finom fűszerek erős tea gőze
füstöl inhalálom inhalálod
ő halála elrobognak ellobognak
sárgán izzó évszakok se gond
olat se álom se gombostűre tűzött
csillagok csak a múlt idő mi vissza
tolat ifjúság átmeneti szép vak
olat a sok égi szomszéd égitest
csak nincs tanulság nincsen vissza
út de megtörténik minden újra át
meneti kabátot hord az ősz zöld
gyepre pörög aranysárga hárslevél
– összegyűjtöd legszebb álarcaidat
mögöttük az arc a tiéd
Alvó titánok
Verebes György képeire
ahogy vizes testről
a fény lecsorog
köztesvárosi alvadt délután
zenkilencre lapot húzni
és huszonegy rész a falon
teljessé összeáll
ágat lomb
levél takar levelet
titán ujjai közé csippen fény
a kéz majdnem annyit mond
mint az arc
a szép a szoborszerű
hunyt pillák mögé
nem hatol csillogás
alszanak a körülmények
kiszámíthatatlan rendszerében
festékfényű részletek
ujjbegy érint ujjbegyet
s mint árnyak az alvóban
óriássá nőnek
a ráncok a pórusok
a vászon elnyeli
kiöklendi a fényeket
föld és ég között
nyugvóponthiány
békétlen
a teremtett teremtő
kör körök egyenes
istenfényfesték
Másként mesélnéd
a bicikliket nekitámasztottuk a dél-
utánnak, és szeretkezni kezdtünk
a csatornaparton. a távolban talán
kombájn zörgött, s bőrünket
bizonyára kellemetlenül érintette
az aljnövényzet, de erre valószínűleg
nem figyeltünk, esetleg csak tompán
észleltük mint apró, zavaró körülményt,
amit nem őriz meg az emlékezet, de
a tudat rekonstruálja. nem voltak
tereptárgyak, bokrok, se fák, csak messzi
ligetek, és hullt ránk a zörgés
mögül a csend. – te biztosan másként
mesélnéd! – de végül nem fontos ez sem.
a csöndben persze voltak, kellett, hogy
legyenek neszek: a testeké, rovaroké,
békáké vagy a gát alatti sásé,
ahogy közönyösen darabolja a szelet.
és az őrző figyelem. az éhes
állaté. – jöttek a túlsó oldalon
biciklis férfiak: pecások, melósok,
mohó sihederek? akkor sem tudtam,
mikor a szeretkezésből kiijedve-
eszmélve ruháinkat visszavettük.
néha átutazom azon a csatornán,
eszembe jutunk fiatalon, s kutatnám
a part kanyarulatait különböző
évszakok színeiben, köd mögött és
remegő nyáron – hasztalan. amit keresek,
nincs a tájban –, s már át is suhantam
a hídon. semmi sem történt. csak meg-
érintett pár apró, zavaró körülmény.
Lassan magamra
lassan magamra maradok közös
történeteinkkel, anyám. talán
ez lesz az utolsó, ahogy ülök
az ágyadnál, s néha benyitnak
a nővérek. hangya mászik karodon.
érte nyúlok, hüvelyk- és mutató-
ujjammal elmorzsolom. dél van,
január. kint süt a nap. Hangyák
futkosnak lepedődön, hálóingeden,
a párnán. olyan valószerűtlen,
ahogy szedegetem őket: sok kis
hangtalan roppanás, aztán a padlóra
ejtem mindet. isten kezéből
kihullik ez a napszak, ez a sovány
délután. ahogy kihullunk majd
mi is. elképzelem, hogy szólok
a nővérnek, csináljanak ezekkel
a kurva rovarokkal valamit.
kisgyerekkoromban, mesélted,
angyalkáknak neveztem
a hangyákat, és beletapostam
a bolyba. most morzsolgatom
őket, amíg el nem fogynak, el nem
fogynak közös történeteink(ből).
Az időben rend van
száraz, kék ég,
feneketlen, fordított tenger;
madarak csőrében fehér fűszálak:
épül a múlt fészke
selymes, halott ragyogásban.
a templomtorony vörös rezére
felül a fény, a kereszt sárga –
árnyékban harminchét fok,
kora délután van.
vasbolt, szemben buszmegálló,
a tekerőkaros artézi kút ipari emlék;
az utcát beton járdalapok borítják.
valamikor úgy mentem rajtuk:
két kocka, három lépés.
a repedéseket most benövi a fű,
szétterül a szürke betonon,
a kerítések mellett,
hajdani virágágyások helyén
elhanyagolt folyondár,
burjánzó gyomnövények:
kevesebben koptatják a járdát.
több az autó. a kiadó, eladó ház.
nagyapámék portája a sarkon túl,
ahol a kunhegyesi kövesút
a faluba fordul. szemben szántó –
a távoli akácligeteket
szürkéskékre festi a színperspektíva.
néhol piros és kék pöttyök:
ipacsok, úzavirágok.
nagy, egyenes gerincű ház.
ezerkilencszázharmincnégyben,
huszonnyolc évesen építette
halas kálmán.
két év múlva feleségül vette
a tizenkilenc éves somodi máriát.
harminchétben megszületett anyám,
később két húga.
egyik már a háború után.
még a harmincas években
tanyát is húztak, vályogot vetettek.
rakták egymásra az éveket,
a pengőt, reményt.
feles munkából
összegyűlt tíz-tizenkét hold,
lovak, marhák álltak az istállóban –
amikor kuláklistára került nagyapám.
az épület tömör tömbje.
az istálló a túlsó végen
kisebb parasztháznak beillene.
hátul egy-két cserép megcsúszhatott:
a meszelt falon csorgásnyomok,
emitt az egyik ablakszárny nyitva
pedig máshol lakik az új tulajdonos,
elöl elvadult vegetáció takarja a házat –
bújtatja, körülöleli.
az udvaron kerítésmagas gizgazok.
az istállót garázzsá alakították:
az ajtaja mutatja.
a kerekes kút hol lehetett?
az első rólam készült fotón is
nyár van. az ezerkilencszázhatvankettes.
pólyásan mosolygok
a fényképezőgép lencséjébe
anyai nagyapámék udvarán.
a háttérben disznóól, libák,
az elmosódott nagykapu mögött
kicsiny utca kerekek trancsírozta,
hol sáros, hol poros kocsiútja.
utóbbit csak odagondolom
későbbi emlékeimből.
földre terített, világos takarón hasalok,
nyilván a fénykép kedvéért –
amúgy mit keresnék a baromfiudvaron?
persze, így is mit keresek?
nem tudom, ki fotózott le.
s már nemigen van,
aki megmondhatná.
egy másik fekete-fehér fénykép:
a kerítés előtt készült,
talán vasárnapi ebéd után –
rajta apám és anyám,
középen boldog gyerekarcom.
még szépek vagyunk együtt.
szüleimet sem kezdték ki túlságosan
a hétköznapok. még nem kezdte ki őket
az öregség, a rák.
többnyire busszal jöttünk.
vagy biciklivel.
csomagtartón rázódtam anyám
vagy apám derekába kapaszkodva.
folyton mondogatták,
tartsam ki a lábam,
nehogy odakapja a küllő.
eltelt a gyerekkor,
és nem kapta oda.
a tornácon nagyapám
megtermett alakja:
mi van, kunhegyesi gyerek,
át mertél jönni szalókra?
mosolyog. folyton mosolyog.
szürke cájgruha rajta,
olykor sötétkék kötényt köt,
vizet húz a kútból,
nyulakkal foglalatoskodik,
s elbiciklizik valahová.
néha zsákot cipel, néha fullad.
gyűlik a víz a szíve körül.
nagyanyám ül a kanapén.
sóhajtozik, olyanokat mond,
hogy jesszusom, meg jézus mária.
a lába visszeres, fájlalja,
fáslikkal tekeri körül.
nagyanyám jól főz, néha mesél
régi dolgokról.
a szeme világoskék.
folyton sóhajtozik,
néha mosolyog.
lefotózom a tornácot.
ha negyven évvel ezelőtt
tartanám a fényképezőgépet,
talán kilépne az ajtón nagyapám,
éppen bele a képbe.
de harminckét éve halott –
s az időben rend van.
kánikula, naptej,
vállamon törölköző.
sziluettemet a betonon
körülrajzolja a ragyogás.
rákattintom a fényképezőgépet:
árnyékom memóriakártyára mentve
– valameddig visszanézhetően.
