SZABADULÓSZOBA
Eső könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület
Szolnok, 2022
SZABADULÓSZOBA
LÉGSZOMJ
Első nap (03. 11.)
azon nevettek a feleségével, meséli ismerősöm,
hogy tegnap este a bevásárlóközpontban
miképp óvatoskodtak az emberek.
kerülték egymást, a másik tekintetét is,
és ha valaki orrot fújt,
akkor a körülötte lévők arca bezárt:
összeszűkült a száj,
szigorúan villant a pillanat,
s úgy néztek az illetőre:
félve, undorral, ellenségesen;
szóval ezt beszélte ismerősöm éppen el,
s viccelve ragoztuk, milyenek is az emberek,
mennyire pánikolnak.
azon is nevettem, hogy elképzeltem,
amint tolja a bevásárlókocsit,
beáll a feleségével a pénztárhoz,
ám ha valaki tüsszent,
az ő arca, az ő arcuk is bezár.
magamat is elgondoltam persze,
hogyha mellettem köhécselne,
krákogna valaki a kasszasorban,
én még a lélegzetemet is visszatartanám.
talán ismerősöm is elképzelte magát
vagy engem,
vagy mindhármunkat,
mert egyre önfeledtebben nevettünk,
egyre harsányabb derűvel,
míg végül azt sem tudtuk,
ki kit képzel el,
csak hogy lepkeként verdes bennünk
a szorongás.
Második nap (03. 12.)
gy. hívott floridából,
megbeszéltük a kézirata sorsát,
meg hogy mi van velük és velünk.
említi,
hogy a könyvfesztiválra készültek hazajönni,
ám bizonytalan időre törölték a járatokat.
s ki tudja, meddig tart még a járvány?
mondom neki, elmarad a fesztivál,
de már tudja.
amerikában is fölfordulás van!, nevet:
mindenki vásárol,
már félig üresek a polcok.
a vécépapírokat teljesen elkapkodták.
Harmadik nap (03. 13.)
ifjú barátom átküld valami
közösségi oldalon köröztetett irományt,
miszerint tajvani szakértők azt javasolják
vírustesztként,
hogy reggel vegyünk egy mély levegőt,
tartsuk benn tíz másodpercig,
s ha nincs köhögés, légszomj, kellemetlen érzés,
akkor valószínűleg nem vagyunk fertőzöttek.
visszaírom,
én is olvasok mindenféle baromságot a neten.
csetelünk kicsit, majd barátom megkérdezi,
fölhívhat-e.
beszélünk, röhögünk majdnem egy órányit.
szinte csak a járványról ejtünk szót,
pontosabban minden témánk
onnan indul és oda fut.
kiderül, amiben eddig nem voltam bizonyos,
hogy ő is hipochonder,
legalább akkora, mint én.
mégis kedélyesen fecserészünk.
meséli, hogy sorra hívja az ismerőseit:
búcsúzkodik.
akkor azért hívtál engem is, mert öregnek,
veszélyeztetett korúnak gondolsz?
dehogy, mondja.
hívja ő a fiatalokat is.
ő búcsúzik.
elvégre hipochonder.
Negyedik nap (03. 14.)
este fölszaladtam a pláza lépcsőjén,
s mire fölértem, ziháltam,
alig kaptam levegőt.
ajaj!
gondoltam, máris baj van a tüdőkapacitással.
de eszembe jutott,
hogy amikor a lépcső alján észleltem,
négyen-öten is jönnek lefelé,
fölfüggesztettem a levegővételt,
nehogy abban a szűk térben
belélegezzem a vírusokat. a lépcsőket viszont
kettesével-hármasával szedtem.
Hatodik nap (03. 16.)
holnaptól távmunka, de ma még
értekezletre hívtak bennünket. zsúfolásig a terem.
néhányan már maszkot hordanak,
a kézfogások, hál’ istennek, elmaradtak.
vannak, akik természetesen viselkednek,
ám a többség gyanakvóan pislog a másikra.
ha valaki orrot fúj vagy elköhinti magát,
mindenki odanéz.
majdnem mindenki.
a közelemben ketten is köhécselnek.
olyankor egy ideig nem veszek levegőt.
nevetnem kellene magamon, de nem tudok.
a legközelebbi értekezletet azzal kezdjük,
mondja valaki, mire odasúgom a mellettem ülőnek:
hányszor egyperces néma felállással?
csak nem tán?!, kérdez vissza az,
és körbepillant.
olyan ez kicsit, gondolom,
mint mikor a sír mellett azt mondja a pap,
imádkozzunk azért a testvérünkért,
aki közülünk elsőnek fogja követni a most elhunytat.
eltöprengek, hogy a legközelebbi értekezleten
vajon ki vagy kik miatt kell majd felállni.
és ha miattam?
Kilencedik nap (03. 19.)
volt már hasonló ehhez.
mentem a hídon,
hirtelenhideg volt, gőzölgött a folyó,
tucatszám úszkáltak lenn a vadkacsák.
aztán varjúraj húzott el felettem.
vírusbombázók, gondoltam.
attól féltem, valamelyik a fejemre szarik.
minden madártól féltem akkoriban.
ha döglött galambot láttam a járdán,
lélegzet-visszatartva kerültem ki.
méterekkel, ha lehetett.
akkor már napok óta
madárinfluenzával fenyegettek a hírek.
Tizenharmadik nap (03. 23.)
talán csak hogy csúfságát befödje,
reggelre hó hullott az udvar töredezett betonjára
(amit nyáron fölver a gaz).
eleinte még elolvadt,
és csak bizonyos helyeken maradt meg,
aztán lassan beborította a tetőket is,
a fákat, a járdát, mindent belepett a fehérség,
amely a tisztaságot jelképezi.
vagy jelképezhetné,
de valójában csak arra való, hogy elrejtse a mocskot.
a fehérről persze eszünkbe juthat,
hogy bánatában ősz lett és öreg,
és hogy hiába van tavasz,
most mégis tél van és csend és hó és halál.
amikor a pékségből jövök hazafelé,
s a hatalmas pelyhekben hulló hó megül
a sapkámon, a kabátomon,
egybefüggő szűz havat találok a híd járdáján,
és már nem látszik húsz perccel korábbi lábnyomom,
és mások nyomai sem.
majdnem olyan kihaltak most az utcák,
mint egy határ győző-regényben
(mert járvány van,
s talán maga az ember ez a járvány).
a nyomunk eltűnik hamar, hó rakódik rá,
de holnapra elolvad a hó is,
vagy holnaputánra,
a jövő hétre,
nyoma sem marad, ahogy a tavalyinak sem,
vagy csak egy kis locspocs, tócsa, vízfolt valameddig,
míg föl nem szárítja a szél, a nap, a napok.
de most még ott van a nyomom a hídon,
mert azt akarta egy metafora,
hogy amikor jövök a pékségből hazafelé,
a rügyek helyett hó roppanjon,
ropogjon még egyszer szűz hó a cipőm alatt
– aztán majd lesz valahogy.
Tizenhatodik nap (03. 26.)
a vírus terjedése, gócpontok, grafikonok,
valószínűségszámítások, százalékok,
veszélyeztetett korcsoportok, alapbetegségek…
hírek és álhírek.
ha egy populációban ennyi és ennyi lesz
a fertőzöttek és a halottak aránya,
akkor a baráti, a szűkebb-tágabb ismerősi körből is
lesznek áldozatok.
még a facebook-ismerősök között is!
de kik?
eljátszunk a gondolattal,
ahogy a lottózóban azzal,
hogy melyikek lesznek a kihúzott számok.
és tippelünk.
ha isten kiemel közülünk valakit
(vagy valakiket),
sírhatunk,
maradhatunk közönyösek,
s örülhetünk is.
istenhez
és a valakihez való viszonyunk függvényében.
Tizenhetedik nap (03. 27.)
p.-re gondolok.
meg az öregségre, ahogy csoszogóssá teszi a lépéseket,
lelassítja, elbizonytalanítja a mozdulatokat.
ahogy elfogy a hús,
és a csontra simul az egyre pergamenszerűbb bőr,
a szemhéjak meg táskássá válnak,
s olyan értelmezhetetlenül és vörösen csüngenek,
hogy gazdájuk sötét szemüveg mögé rejti őket.
föl kellene hívnom p.-t.
vagy legalább üzenetet írni neki:
remélem, jól vagy, vigyázz magadra!,
ilyesmit.
de hát most mindenki hasonlókat mond meg ír.
mintha ezzel távol tarthatnánk a betegséget,
a halált. vagy csak a félelmet,
amely megragadhatatlanul,
alattomosan telepszik be a lakásunkba,
a mindennapokba,
de végül megszokjuk,
megunjuk,
s hiába kelleti magát a médiamocsok hazug híreiben,
egy idő után nem figyelünk rá,
s egyre szánalmasabbá válik,
elbizonytalanodik,
meghúzza magát egy fotelsarokban,
hogy már észre sem vesszük.
írni kéne p.-nek,
legalább egy ímélt,
hogy érezze, gondolunk rá,
de olyan régen láttam, hogy azt sem tudom,
él-e még – bár a halálhíre
biztosan eljutott volna hozzám.
mégsem írok, nem keresem,
mert milyen lényegeset is mondhat,
aki még benne van az életben,
a halálra készülőnek.
így csak a rosszkedv marad,
hogy megint elmulasztottam valamit,
amit talán mégis meg kellett volna tennem.
de ez az érzés egy idő után úgyis elhalványul.
feledtetik újabb mulasztások.
Tizennyolcadik nap (03. 28.)
sokan találgatják, mondják, szajkózzák
reménykedve,
hogy amikor túl leszünk a járványon, karanténon,
semmi nem olyan lesz, mint eddig,
hanem bölcsebb,
jobb, tisztább, tisztességesebb.
én nem hiszem ezt.
az ember nem változik.
semennyit. soha.
Huszonharmadik nap (04. 02.)
ha el is kapom a vírust, talán észre sem veszem:
tünetmentes hordozója leszek.
ám előfordulhat, hogy belehalok.
amíg belehalok,
az néhány nap,
esetleg egy-két hétnyi szenvedés.
ha viszont tünetmentes hordozó leszek,
vagy felgyógyulok,
utólag nevethetek az egészen.
ám azt nevetés közben nem tudhatom,
végül miként fogok meghalni.
hogy pár év múlva mekkora szenvedésdózist kaphatok
nyűgös öregséggel,
ágyhoz kötöttséggel,
éveken át tartó reménytelen kezelésekkel –
s hogy akkor már
egyszerűbb lenne most letudni az egészet.
Huszonhatodik nap (04. 05.)
patak vizén a hab, szalad az élet,
így kezdődik a vers, amit k. írt barátja,
az orvos-polgármester születésnapjára.
hát szalad!
sőt elszaladt: k.-é régen,
a polgármester temetéséről meg
éppen most küldött videót közös barátunk.
a járvány miatt nem tarthattak
hagyományos búcsúztatást,
nem gyűlhettek össze a lakosok,
így a főút szélére álltak ki
egymástól biztonságos távolságra,
meg a házaik elé,
mert a gyászkocsi,
amely éles árnyékot vetett a betonra,
lassan végighajtott a falu utcáin.
tolószékes öregek,
kisgyerekes szülők nyújtották ki karjukat,
hogy meglegyen az elvárt térköz,
s így tettek a maszkos férfiak is,
a temetkezési vállalkozó alkalmazottai,
akik szintén kinyújtott karral szedegették el tőlük,
hogy a koporsóra helyezzék a csokrokat, szál virágokat.
abszurd volt az egész:
az ismerős utcák,
a távolságtartásban itt-ott
könnyüket törölgető emberek,
a halott kerítésére tűzött búcsúztató cédulák,
a járda menti mécsesek.
Huszonhetedik nap (04. 06.)
a hatalom megváltoztatja az embert,
ahogy a kiszolgáltatottság is.
meg a közhelyek, a gondolkodási sémák.
utóbbiak például egyformává teszik azokat,
akik akár a legfényesebb szelekbe szerelmesednek bele,
akár a legőszintébb hittel.
a hatalom megváltoztatja az embert.
de mi nem?
apám idézgette kamaszkoromban
(persze ez is közhely!):
ostoba, aki negyvenévesen ugyanúgy gondolkodik,
ugyanazt hiszi, mint húszévesen.
akkor még elvhű voltam,
nem akartam hinni neki.
aztán megöregedtem,
és gonoszul azt kívánom a fiataloknak,
öregedjenek és tapasztalják meg:
a hatalom az hatalom,
az ember ember,
és a kiszolgáltatottság is kiszolgáltatottság.
egyik sem lehet más, csak ami a lényege.
és hogy nem érdem,
nem erkölcsi kérdés a hatalmon kívül
vagy belül lenni.
a hatalom változtat az emberen,
de nem teszi gonosszá vagy jóvá.
az ember ember marad: amilyennek született.
amilyen az ember lehet,
a hatalom csak olyanná teheti.
esetleg kicsit jobbá vagy rosszabbá.
pont úgy,
ahogy a kiszolgáltatottság kicsit értékesebbé
vagy alattomosabbá.
a hatalom is kiszolgáltatottság.
és a kiszolgáltatottságban is lehet hatalom.
de mert valakinek nincs hatalma,
csak kiszolgáltatottsága,
abból nem következik,
hogy erkölcsösebb, vagy nagyobb igazsága lenne.
lehet, hogy a változást
valójában nem is a hatalom,
hanem az idő okozza az emberben.
az idő érleli: a napfény, a szelek, az esők.
aki pedig a hatalmon kívül marad,
abban is munkálhat hatalom iránti vágy,
s megavasodhat, mint a dió,
és többé nem lesz képes kitörni a maga köreiből.
beléjük ragad, és azt hiszi,
még mindig vagy örökké húszéves,
és hogy a szabadság jelent valamit.
aki nem kerül a hatalom közelébe,
az nem tudja meg sosem,
hogyan viselkedne hatalmasként,
nem tudja meg, hogy csábulna-e a csábításban,
és azzal hitegetheti magát,
hogy a hatalomban sem torzulna a személyisége,
nem élne vissza helyzetekkel,
megmaradna a becsülete,
és nem veszi észre,
hogy nem a hatalom teszi gyarlóvá az embert,
hanem a tapasztalatok,
a faj- és létfenntartás elemi ösztönei,
amelyektől ő sem szabadulhat,
mert ő is érik,
ő is elveszti a hamvasságát.
vagy elveszítené,
ha lehetne olyanja bárkinek.
úgyhogy vigyázni kell a szabadság közhelyeivel is,
mert ugyanúgy közhelyek, ahogyan a hataloméi.
Harmincadik nap (04. 09.)
a ragacsot nem tudtam megszokni.
persze lehet, hogy nem is koszos
a bevásárlókocsik fogantyúja
vagy a műanyag kosarak füle,
de valahogy mégis olyan érzés megfogni őket,
mintha azok lennének.
tapadós, nyálkás, melegen nyálkás-ragacsos
mindegyik.
pedig látom, hogy rendszeresen áttörlik,
fertőtlenítik a kosarakat a boltban,
ahová mostanában nem naponta,
hanem hetente csak egyszer-kétszer járok.
Harmincegyedik nap (04. 10.)
nézem az elektronikus sajtót,
sehol egy jó kis földrengés,
repülőgép-katasztrófa,
katonai puccs, sportbotrány,
de még egy gyerekgyilkosság
vagy
gasztronómiai guinness-rekord sem keveredik elém,
csak a járvány összevissza adagolt tényei,
grafikái.
tudományos kutatónak nevezett béljósok,
kártyavetők
ijesztgetnek, vagy épp keltenek reményt.
a közösségi oldalon is mindenütt:
csak a járvány meg a versek, a versvideók.
első- és sokadrangú költők,
háziasszonyok, diákok,
buszsofőrök és mezőgazdasági vállalkozók
mondják saját és mások rigmusait.
én meg pörgetem őket,
beleolvasok, belehallgatok némelyikbe,
de rám tör az émelygés.
szólok is a feleségemnek: nem vagyok jól,
mintha felfordult volna a gyomrom,
sok volt a túlfűszeres szövegekből,
sok bennük a rím,
a metafora,
az érzés,
a gondolat.
vagy éppen hiányzik belőlük,
esetleg rossz az arány,
de ha mind remekmű lenne is,
az is émelyítene ekkora mennyiségben.
a felolvasóesteket sem szeretem.
többnyire elunom magam,
amikor a költők saját írásaikat szavalják.
mondjuk, én is szeretek felolvasni.
szoktam is csodálkozni a közönségen,
milyen jó képet vág hozzá.
olyankor azt gondolom,
hogy udvariasak. ahogy egyébként én is az vagyok,
amikor mások olvassák a műveiket.
persze akadnak estek,
amelyeket kedvelek,
mert a szerző
felolvasásával hozzátesz az értelmezéshez.
új rétegeket, árnyalatokat mutat meg,
némelyik egészen nagyszerű. sőt, akad író,
akit csak hallgatni szeretek,
olvasni nem.
ám ez sem változtat azon,
hogy a legtöbbjüket unom.
ráadásul most túltermelés mutatkozik
járványügyi hírekből, karanténversekből.
tőlem is kértek ilyet, többen is.
végül csináltam egy versvideót,
a feleségem meg a fiam segített.
sokat vacakoltunk a beállítással, többször újrakezdtem,
mert bele-belebakiztam.
a könyvtáros, aki a videót rendelte, azt ígérte,
hogy holnap, a költészet napján teszi föl a netre.
visszanézem majd.
talán a lájkolók közül is belehallgatnak
egyen-ketten.
Harmincharmadik nap (04. 12.)
mint egy háború. amit a hátországból nézek.
a tények, a statisztikák harsányak.
vagy inkább értelmezendők?
mert mik is a tények?
a statisztikák milyen metszetében mutatják magukat?
és mennyit vesz el a reálisból a félelem?
vagy miként növeli a félelmet a látszat?
különben nem lehet folyamatosan félni.
mesélték, a háborúban a fegyverropogást,
a kósza golyókat is meg lehetett szokni.
vagy legalábbis nem figyelni annyira rájuk.
nem mindig figyelni rájuk.
húsvét van,
kint süt a nap.
száműzöm a betegségtől, a haláltól való szorongást.
egészen addig, amíg lázas nem leszek,
érzéketlen a szagokra,
köhögős.
szóval egészen addig.
Harmincötödik nap (04. 14.)
a parton összefutottam egy régi ismerőssel.
széles mozdulatokkal jött felénk a sétányon,
ahol fiammal gyalogoltunk,
s majdnem kezet nyújtott,
fiam is előhúzta zsebéből az övét,
de valahogy, testbeszéddel, sikerült jeleznem,
hogy hahó,
ezek most nem érvényes szokások,
ezek már nem olyan idők.
távolságtartóbbak lettek a találkozások,
a bemutatkozások.
mondjuk, arra azért kíváncsi vagyok,
hogy a járvány után
csökken-e a kézfogások száma.
én sosem voltam lelkes híve az ilyesminek,
de azért igyekeztem megfelelni
a társadalmi elvárásoknak,
illendően kezet nyújtottam, ha kezet nyújtottak,
néha én is kezdeményeztem,
bár mindig működtek bennem
higiéniai aggodalmak,
s némely kézszorítás után,
ezért is, másért is,
kényszert éreztem a mielőbbi kézmosásra.
Harminchatodik nap (04. 15.)
olyan ez a nap is, mint a többi.
lassan elveszítem az időérzékemet.
mindegy, hogy hétfő vagy csütörtök,
szinte ugyanúgy telik. későn fekszem, későn kelek.
de legalább kipihenem magam.
megszűnt vagy legalábbis csökkent a ritmuszavarom.
rendszeresebb lett minden,
a gyaloglások, a sport.
esténként többet olvasok,
s mióta nem a telefon hangjára ébredek,
azóta többet álmodom,
s ha reggelente visszaalszom,
néha még az álmom folytatását is
megtudom.
Harminckilencedik nap (04. 18.)
olyan ez a járvány, mint a politika,
mindig mindenki
mást mond róla.
Negyvenedik nap (04. 19.)
ma reggel először az ugrik elém a hírfolyamon,
hogy p. tényleg meghalt. nem, nem a járványban,
legalábbis azt gondolom, hogy nem.
öreg volt, beteg,
s az élet rendje, rendetlensége ez.
nem álmodtam meg a halálát.
csak eszembe jutott néhány napja,
hogy milyen leromlott állapotban láttam utoljára.
mentünk az utcán, pár hónapja lehetett,
egymással szemben, a másik oldalon,
s ahogy lenni szokott,
siettem épp,
vagy nem siettem, az is lehet,
csak nem volt kedvem megállni,
már nem tudom,
szóval elmentünk egymás mellett,
köztünk két fasor,
kövesút,
talán nem is vett észre.
mindegy már.
akkor is az volt,
de pár év múlva biztosan az lesz.
öreg volt az arca, bottal ment,
és olyan csoszogósan vánszorgott alatta a járda,
hogy amikor néhány napja rágondoltam,
hirtelen az öregség jelképe lett.
gyorsan lejegyeztem:
fel kéne hívnom, vagy legalább levelet írni neki,
hogy ezekben a vírusverte napokban
vigyázzon magára.
persze, hogy lehet vigyázni?
sehogy! tudom.
azt is tudtam, hogy nem hívom fel,
ímélt sem küldök,
és inkább engem se hívjon majd akkor senki.
de az azért mégis furcsa,
hogy hosszú idő után pont aznap gondoltam rá,
amikor meghalt.
Negyvenegyedik nap (04. 20.)
félek a születésnapjaimat követő napoktól,
mióta apám
a születésnapja utáni napon halt meg,
tulajdonképpen váratlanul.
már ahhoz képest váratlanul,
hogy előrehaladott állapotú
daganatos betegsége volt,
de az orvosok jósoltak neki még
három-négy hónapot,
és a tüdőgyógyásza sem tudta
másként magyarázni
a viszonylagos váratlanságot,
mint hogy apám feladta.
eldöntötte: meghal,
nem csinálja tovább a szenvedést,
amiből csak a morfium hozta ki néha.
úgy képzelem, hogy öngyilkos lett.
nem golyóval, kötéllel, gyógyszerekkel,
hanem lelkierővel.
erőtlenséggel.
bölcsességgel.
a valószínűségszámítás szerint,
persze ebből a pillanatból nézve,
ugyanolyan eséllyel halhatok meg
az év bármely napján.
hogy a születésnapjaimat követő napoktól
mégis félek,
azt jelenti, babonás vagyok.
Negyvenharmadik nap (04. 22.)
ma délután is kigyalogoltunk a városból
jó messzire, végig a gáton.
innen rálátni a kórházra.
régebben, ha elfutottam idáig,
mindig az jutott róla az eszembe,
hogy ott született a három fiam.
most viszont a nagy betonépület helyett,
amiben a szülészet van,
a kisebb, felújított tömböket kutatom tekintetemmel,
ahogy a fák, ligetek takarásából lehet.
ha nem költözünk másik városba,
és ha nem otthon
vagy a mentőben,
esetleg boltban, utcán, színházban összeesve,
akkor elég nagy valószínűséggel
ott halok meg valamelyikben.
ahol a kardiológia van.
vagy az onkológián,
a sebészeten.
most is haldokolnak ott néhányan.
vajon ha valaki kinéz a kórházablakon,
látja-e, hogy itt sétálunk a gáton,
amerre egykor talán ő is sétált,
látja-e távoli alakjainkat
(amint még boldogan gondolok a halálra),
vagy csak azt észleli,
hogy kinn tavasz van.
Negyvenhatodik nap (04. 25.)
tegnap ki akartam írni az üzenőfalra,
milyen szórakoztató lenne megfigyelni
a járvánnyal kapcsolatos véleménydivatot.
hogy ki és miként változtatja posztjaiban
meglátásait karanténról,
nyájimmunitásról,
maszkhasználatról,
a betegség lefolyásáról,
az öregekről,
a vásárlási idősávról,
a digitális oktatásról.
ez persze nem baj, hisz a világ is változik,
mi is,
és változnak a vírusról,
a betegségről szóló információk.
mindenkinek van megalapozott
vagy kevésbé megalapozott véleménye egészségügyről,
politikusokról,
arról, hogy a különböző országokban
miként kezelik a járványt,
s hogy a vírus milyen állatról
vagy miféle laboratóriumból szabadult ránk.
tegnap ki akartam írni az üzenőfalra,
milyen vicces lenne rögzíteni némely ismerősöm
egymásnak ellentmondó bejegyzéseit,
kirohanásait.
de aztán mégsem írtam ki,
mert arra gondoltam,
az újabb és újabb valódi és hamis ismeretek birtokában
miért ne változhatna bárkinek a véleménye.
meg arra is gondoltam,
így is sok már a gyűlölet.
Negyvenhetedik nap (04. 26.)
régen láttam, gondolni is rég gondoltam rá.
téblábolok csak a hétköznapokban,
s néha megriadok,
hogy meddig süllyedek munkába,
szerelembe,
betegségbe,
fogyasztásba,
árulásba.
vagy felejtésbe.
bokáig, térdig, ölig?
és most szembejön ez a halálhír,
s hogy már három éve.
mintha elszédülne vagy kiürülne a világ egy pillanatra.
néhány percre, napra.
pedig, ha nem tudom meg, hogy meghalt
– ahogy eddig nem tudtam –,
most sem, és ezután is talán sokáig nem jutna eszembe.
a napok, a hetek
ugyanúgy sietősen oldalognának tovább
nélküle,
de ha véletlenül mégis rágondolnék,
azt hihetném, hogy él,
hogy találkozhatunk még valamikor, valahol.
esetleg felhívhatom.
a halálhíre viszont megrendít.
pedig húsz éve nem találkoztunk, nem beszéltünk.
elvoltunk egymás nélkül.
s ellennénk ezután is.
nem őt siratom hát, aki meghalt pár éve,
vagy akivel, ha mégsem hal meg,
véletlenül is összefuthatnék,
inkább az tölt el szorongással,
hogy milyen sietősen fogy az út,
s milyen következetesen maradnak el a társak.
Negyvennyolcadik nap (04. 27.)
valaki az üzenőfalán híreli, hogy két hétig
sem ímélen, sem sms-ben, sem messengeren
nem lesz elérhető.
kertész jut eszembe, aki a gályanaplóban írja,
hogy lement újságért, de előtte,
tudva, hogy csak a túloldalra kell átszaladnia,
bedugta a kávéfőző villamos dugóját.
és nem történt semmi különös,
pár perc múlva szerencsésen visszaért.
azért megkérdezi magától,
hogyan lehetett ennyire elbizakodott.
talán én is kiírom a falamra,
hogy hamarosan nem leszek elérhető.
sem sms-ben, sem ímélen, sem messengeren.
hogy pontosan mikortól,
azt még nem tudom.
Ötvenegyedik nap (04. 30.)
bele lehet halni a vitaminmérgezésbe?
Ötvenharmadik nap (05. 02.)
a városban, ahol lakom,
gyakran fölnézek az égre, mert mindig teli van madárral,
holddal, felhővel, csillagokkal,
vagy csak az év- és napszaknak megfelelő
kékkel, szürkével, vörössel;
szóval gyakran bámulom az eget,
s mert légifolyosók alatt élek,
sokszor látok repülőket meg kondenzcsíkokat,
ahogy párhuzamosan vagy egymást keresztezve
karcolják a kéket,
de ma este, ahogy hazafelé jöttem,
a hiányuk tűnt föl,
s hogy már napok, hetek óta
nem látom a repülőgépek húzta vékony,
fényesfehér csíkokat, ahogy lassan híznak, fakulnak,
vagy amint foltokká tépik őket a légáramok.
és csönd is van a város fölött,
nagy csönd,
amit csak ritkán csavarnak föl a közeli légibázis
gyakorlatozó helikoptereinek rotorlapátjai.
de a legfurcsább az,
hogy csupán most tűnt fel: egy ideje nincsenek repülők.
vagy csak ritkán, elvétve látni egyet-egyet,
mert a járvány miatt törölték a legtöbb járatot.
vajon észrevenném-e,
és mikor,
ha eltűnnének a madarak, a hold és a csillagok?
s vajon észreveszem-e, s ha igen,
mennyi idő múlva,
hogy a városból, ahol élek,
el-eltűnik egy-egy ember, akit szinte naponta látok.
talán köszönünk is egymásnak.
és amikor eltűnik,
amikor már régen nem látom,
mondom-e majd, csak úgy magamban:
mi lehet vele?
Ötvenötödik nap (05. 04.)
írásbeli érettségin felügyeltem ma.
nem mondom, hogy kívántam ezt a feladatot,
de talán kevesebb aggodalom munkált bennem,
mint némely kollégában.
a gumikesztyű, amit kaptam,
ráncosan lötyögött a kezemen,
a kilehelt levegőt pedig a maszk
a szemüvegem alá vezette,
s az minden kilélegzéskor bepárásodott
a tüdőm vagy a rekeszizom-működésem ritmusára.
mintha tejüvegen át láttam volna a folyosót,
a termeket,
s az alakok úgy elhomályosodtak,
hogy visszaélesedni sem volt idejük,
amíg le nem vettem a szemüveget,
vagy a maszkot nem igazítottam szabálytalanra.
végül mindegy volt.
a tanártársak és a diákok,
amikor a folyosón közlekedtek,
szájuk és orruk elé illesztették
különböző szabású és minőségű maszkjaikat,
de némelyek, ha beszélgetni kezdtek,
a sikeres kommunikáció végett,
vagy csak elemi ösztönből,
gyorsan az álluk alá húzták azokat.
a teremben előírás szerint ablakot nyitottam,
de mert hűvös van ma,
szóltak a vizsgázók, hogy inkább csukjam be.
a folyosó felé szellőztettem hát,
és négy órát unatkoztam egyfolytában.
a diákok némelyike előtt
szórófejes kézfertőtlenítő volt az asztalon,
s ez eszembe juttatta a járvány előtti
utolsó tanítási nap utolsó előtti óráját,
amikorra dolgozatot ígértem, és írattam is.
akkor tűntek fel először
parfümös üvegcsékhez hasonló műanyag flakonokban
ezek a szerek,
és akkor ijedtem meg igazán ettől a járványtól.
mintha háború közepébe keveredtem volna:
a teremben, pontosabban a képzeletemben,
mint horrorfilmben,
megszámlálhatatlan víruskamikaze kerengett.
Kétszázharminchetedik nap (11. 02.)
mi legyen ennek a könyvnek a címe? ezen tanakodok,
amíg megjárom a pékséget.
meg hogy hol van már a tavaszi hóesés.
most fáradt, rézsút fények rajzolják körül árnyékom
a hídon, ahol megannyi locspocs, tócsa, vízfolt
fölszáradt a márciusi tél óta.
hol vannak a békeidők,
amikor még azt reméltük,
hogy pár hét, és túl leszünk rajta,
túl leszünk a járvány okozta ijedelmen,
ami aztán mégis fölfakadt bennünk,
és szorongásként szivárog szét testnedveinkben?
túl hosszú ez a várakozás.
elgémberedett végtag a lélek.
májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet,
az egyik szerkesztő azon morfondírozott,
betegye-e a következő számba.
végül arra jutott, ősszel közli őket,
mert akkorra ígérték a második hullámot.
igaza lett.
illetve talán mégsem.
kit érdekelnek most a versek?
már ismerősök, félismerősök között is vannak
halottjai a járványnak.
márciusban az volt a kérdés, milyen a jó maszk,
lesz-e elég, és hogyan kell viselni.
márciusban az volt a mondás, hogy
az egyszerhasználatos az egyszer használatos.
meg ne piszkáljuk folyton.
és hogy hány másodpercig kell kezet mosnunk.
most meg le-föl huzigáljuk a maszkjainkat,
ha valahová bemegyünk, ha kijövünk valahonnan.
zsebre gyűrjük,
hordjuk napokon át,
ami tegnap, tegnapelőtt is átnedvesedett már
a kilehelt párától,
s ez olyan mosdatlan érzés,
mintha napokig nem cserélnénk zoknit vagy gatyát.
az elején sokan mondogatták, divat volt mondogatni:
a járvány után nemcsak más,
de jobb lesz a világ.
emberibb.
mintha lehetne mérni a jóságot mérlegen vagy centivel.
pedig a görögöktől is tudhatjuk, az ember nem jó,
csak csodálatos.
más fordításban: a sok szörnyű csodafajzat között
a legszörnyebb.
háború ez. amikor kitört, összeszorult a gyomor,
de még énekeltek a katonavonatok,
még azt hitték az integetők,
mire lehullanak a levelek, vége lesz.
még nem tudták az előttük álló megpróbáltatásokat.
a kötöttséget, a fegyelmet, a tehetetlenséget,
az örökös alkalmazkodást,
az időtényezőt,
a kiszámíthatatlanságot.
nem látták a lövészárkok mindennapjait,
nem tudták pontosan elképzelni, milyen az,
ha valaki kidugja a fejét, és eltalálja egy golyó.
egy repesz.
és vérzik. és meghal. vagy nyomorék marad.
és hogy a lövészárokban is megtalál
az ellenség, a gránát, az éhség, a tetű, a tífusz.
a halál.
már csak az ugató indulat.
már csak a megtépázott kapcsolatok
buszon, boltban, munkahelyen,
közösségi médiában.
már csak a zsigeri szorongás:
már csak magadért,
a családodért.
mostanában gyorsabban öregszem.
a feleségem szerint ruhákat kellene vennem,
mert már teljesen lekopik rólam, ami van.
de hát pont ilyenkor?
ki tudja, mit hoz a tél,
mit hoz a tavasz?
újabban a leveleim végére ezt írom:
ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.
SZABADULÓSZÓBA
Első jegyzetvers (2021. március)
várom, hogy legyen vakcina.
hogy szóljanak: mehetek.
várom az értesítést, de nem jön.
türelmetlen vagyok. a hírfolyamon
irigykedve nézem az oltakozási fotókat.
nálam jóval fiatalabb ismerősökét.
protekciósok?
vagy csak az elosztás véletlenségei?
esetleg krónikus betegek?
ha utóbbi, úgy jó érzéssel még irigy sem lehetek.
Második jegyzetvers (2021. március)
máról holnapra félek.
Harmadik jegyzetvers (2021. március)
meghalt egy költő, fiatalabb volt nálam.
nem ismertem, de tudtam róla.
futólag találkoztam néhány versével.
valaki azt írja,
hogy a költő tartott a járványtól,
s nagyon várta az oltást.
én is tartok, én is várom.
én is meghalok.
Negyedik jegyzetvers (2021. március)
divatba jöttek az oltási fotók.
de vajon ki készíti őket?
nem szelfik, mert akiket oltanak,
többnyire maguk elé néznek, s tekintetükkel
látványosan kerülik magát a műveletet.
a kezük az ölükbe hullik.
de akkor ki csinálja a képeket?
kit kérnek meg?
más oltásra várakozót,
nővért,
orvost?
Ötödik jegyzetvers (2021. március)
ha egy politikus vagy híresség oltási fotót posztol,
ám legyen! üzen a bizonytalankodóknak:
nem kell félni.
de már annyi ilyen felvételt látok mindenütt,
hogy nem tudom,
hol ér véget a politika,
meddig tart a nagyság,
és hol kezdődik a szerepzavar.
Hatodik jegyzetvers (2021. március)
görgetem az elmaradásaimat.
pedig sokat dolgozom.
annyit ülök a gép előtt,
hogy a negyede se lenne egészséges.
az aktuális feladatokból
bevillanó munkaüzenetek rángatnak ki,
de azok megválaszolását is hanyagolom,
a még újabbak pedig maguk alá temetik a régebbieket.
gyakran kattintok hírportálokra,
vicces videókra.
titokban játszom is a gépen.
titokban,
mert a feleségemnek azt mondom,
hogy keményen dolgozom.
sorolom is az elmaradásaimat,
meg hogy alig látszom ki a munkából.
a gyerekeimet is mindig próbáltam meggyőzni,
ne fecséreljenek túl sok időt számítógépes játékokra,
internetes badarságokra.
mit szólnának, ha megtudnák,
az apjuk ugyanazt csinálja?
tudják.
én is tudom, hogy a diákjaim éjszaka
videójátékozás közben élik szociális életüket
(délelőtt meg alszanak az online órákon),
az ismerősök pedig kommentháborúkat vívnak,
mert éjjel,
amikor minden megnő, ami irracionális,
még azt is gondolhatják, csatát nyernek.
ha izgatná szívem ez vagy az,
ha nem jönne az álom,
s hajnali háromkor visszakapcsolnám a gépet,
konferenciabeszélgetéseket tarthatnánk.
persze diagnosztizáltam magam:
járványdepresszió.
de egyelőre tűrhetően viselem.
Hetedik jegyzetvers (2021. március)
jönnek szembe. nem tudom, kicsodák.
néha egyik vagy másik köszön is.
kik ezek, ez ki volt?, kérdem a feleségem.
néha ő sem tudja.
de akkor amazok hogy ismernek meg bennünket,
hisz rajtunk is maszk van?
Nyolcadik jegyzetvers (2021. március)
amikor hűvös van, látszik a lehelet,
s én nem szeretek, sosem szerettem
a másokéba belegyalogolni,
nem szeretek beszívni idegenek által kibocsátott
párafoltokat.
jó időben föl sem tűnt a kilehelt levegő,
és olyankor nem figyeltem rá,
ahogy buszon vagy zsúfolt teremben sem.
amióta viszont tart a járvány,
ha nem is látszanak, elképzelem a leheleteket,
s ha lehet,
már az utcán is a széliránynak megfelelően
kerülgetem a járókelőket.
Kilencedik jegyzetvers (2021. március)
a sétányon belegyalogolunk a télbe:
háromperces hózáporba.
előtte és utána március van.
egy öregasszony, aki az állán hordja a maszkot,
utánunk szól: nahát, láttak már ilyen időt!?
nem válaszolok, vissza se nézek.
ha szólnék, azt mondanám:
igazítsa meg a maszkját, kérem!
Tizedik jegyzetvers (2021. március)
amikor otthonról dolgozol,
és a munkahelyed
egy teljesen érdektelen kérdésben tart
véleménynyilvánító online szavazást,
de a főnök berendel,
hogy írjátok alá a jelenléti ívet,
akkor eszedbe jut vörösmarty okos pesszimizmusa.
nem, nem ment elébb.
nemhogy a könyvek,
de még a digitális hókuszpókuszok által sem.
Tizenegyedik jegyzetvers (2021. március)
nádszál az ember. elrohad.
Tizenkettedik jegyzetvers (2021. március)
a pokolban nincs forró szurok,
nincsenek tüzes körök.
a pokol űrhideg. és innen van a halálon.
utána már mindegy:
krematórium vagy kukacok.
Tizenharmadik jegyzetvers (2021. március)
hazafelé tartunk a napi gyaloglásból.
azok ott virágok?, kérdi feleségem,
s a folyó közepére mutat.
valakit temettek. szétszórtak.
mintha olvastam is volna a hírfolyamon,
hogy ismerőseink egyik ismerősét ma délben.
ha vége lesz a járványnak, ha vége lesz,
népszámlálást tartunk a facebookon:
ki élte túl, ki halt bele.
s ha meghalt, akkor miben?
de akik engem számolnak,
oda vagy ide?
Tizennegyedik jegyzetvers (2021. március)
az igazság olyan, mint isten.
van. vagy nincs.
mindenki másmilyennek hiszi.
Tizenötödik jegyzetvers (2021. március)
vakcinarasszizmus.
szívjuk be a szagot, amit áraszt ez a szó!
forgassuk meg a szánkban,
ha érzünk még ízeket a vírus után!
Tizenhatodik jegyzetvers (2021. március)
a vakcinarasszizmus a mindenkori emberek,
embercsoportok szabványműködésének
meglehetősen pontos metaforája.
Tizenhetedik jegyzetvers (2021. március)
észre se vettem, hogy virágoznak a fák.
a feleségem szól, s hirtelen
nem a gyerekkori kert jut eszembe,
hanem hogy tavaly éppen ilyen volt a tavasz,
éppen így róttuk a kilométereket a folyóparton,
s éppen így féltünk.
illetve nem így.
azóta belefáradtunk a szorongásba.
már nem tölti ki minden pillanatunkat
a járványtól való rettegés.
néha már én is megfeledkezem róla.
de ha eszembe jut,
ha olvasom a statisztikákat,
annál fenyegetőbb minden.
Tizennyolcadik jegyzetvers (2021. március)
álló napokat ülök a számítógép előtt.
magamnak is azt hazudom, hogy dolgozok,
de csak kattintgatom a hülye videókat,
és ismerősök, félismerősök
posztjai alatti kommentcunamikat olvasok.
azzal nyugtatom magam,
hogy kell a kikapcsolódás, a társasági élet.
olyan ez, mintha kocsmában ülnék,
néha egy üveg bort is magam mellé készítek.
hallgatom, illetve olvasom a sok hülyeséget.
istenem,
mennyi emberből kiábrándultam a karantén alatt!,
akikről korábban, felületesen ismerve őket,
azt gondoltam, értelmesek,
tehetségesek.
jó írók, költők.
jó emberek. valójában meg!
persze az is igaz,
a jó emberekben régóta nem hiszek.
senki nem különb, csak másként beteg.
egyébként nem is rossz
ebben az internet nevű virtuális kocsmában
ücsörögni.
olyan felszabadító!
a sok fafejű részeg közt én is mondhatok
baromságokat,
akár ordíthatok, provokálhatok.
itt a pofán csapás, a verekedés sem valóságos,
nem kell mentőt hívni,
legfeljebb, ha valakit annyira felidegesítenek,
hogy fölmegy a vérnyomása,
agyvérzést kap,
szívinfarktust.
néha rám ír egy jó szándékú józanabb,
mintha unikum vagy sör mellett hajolna hozzám:
hú, most nagyon belenyúltál a méhkasba!
készakarva tetted?
hát persze!
lehet ilyen felfokozott hangulatban a méhkasba
nem készakarva?
ülök a gép előtt, s azt hazudom, hogy dolgozok,
pedig éppen átszaladtam munkaidőben
a közeli borozóba, ahol arról beszélgetünk,
ha vége lesz a járványnak,
ha tényleg nyitnak a teraszok, a kocsmák,
ki merjünk-e menni az utcára,
vagy annyi haragost gyűjtöttünk a karantén alatt,
hogy a velük való találkozások a vírusnál is
veszélyesebbek lehetnek.
Tizenkilencedik jegyzetvers (2021. március)
ha nem tudnád,
melyik ismerősöd milyen pártállású,
elég rákattintani
a járvánnyal kapcsolatos hozzászólásaira,
s máris pontosan besorolhatod
politikai rendszertanilag.
Első jegyzetvers (2021. április)
hírportálokat, posztokat, kommenteket
újabban kockázatos olvasni,
ugyanis a véleményvírusok
a szem nyálkahártyáján keresztül
bejutnak a szervezetbe,
és tüske alakú ideológiamolekuláikkal
az agyat támadják.
a legyengült gondolkodású egyén
képtelen a védekezésre,
esetleg túlzott immunválaszt ad,
s ez olykor anyázásban,
a számítógépek, okostelefonok szétverésében,
családon belüli és kívüli erőszakban nyilvánul meg.
idővel viszont kialakulhat
a generációs tapasztalatokon nyugvó
szerzett immunitás,
de annak mértéke függ a gazdatest
szellemi színvonalától,
ami viszont semmiféle összefüggést nem mutat
a diplomák számával.
a kór megelőzésében segíthetnek
hírvivő rns-t vagy elölt vírusokat tartalmazó
beszélgetésvakcinák,
ám ezek csak
néhány százalékos védelmet nyújtanak
a mindent elárasztó hülyeséggel szemben.
Második jegyzetvers (2021. április)
sms-ben hívják az embereket oltakozni.
várom a behívót, mondom a telefonba valakinek,
de hirtelen megrettenek.
ez a szókapcsolat foglalt, mást jelent.
márai írja a naplójába pár héttel a halála előtt.
s én pont azt a behívót akarom elhalasztani
emezzel.
Harmadik jegyzetvers (2021. április)
reggel hétre kell mennem oltásra.
elszoktam a korai keléstől.
attól tartok, elalszom.
két ébresztőt is beállítok a telefon mellé
arra az esetre,
ha valamelyik lemerülne, elromlana.
aztán a tervezettnél egy órával hamarabb ébredek,
s már nem tudok visszaaludni.
Negyedik jegyzetvers (2021. április)
a doktornő átnézi a nyilatkozatomat,
rákérdez az allergiámra, én meg arra,
ha belázasodnék, milyen lázhúzót szedjek.
mondja, hogy milyet,
de hozzáteszi, nemigen lesz rá szükség,
mert jó a vakcina,
ő például meg sem érezte,
és a férje is csak a karját fájlalta másfél napig.
de az sem baj, ha fáj, mert az azt jelenti
(egyszerre mondjuk maszkjaink mögött
az ideillő közhelyet),
hogy hat.
a következő kérdést, ami bevillan
(ha nem fáj majd a karom,
akkor nem hat?),
nem mondom ki,
elvégre nem társalogni jöttem, hanem oltakozni.
az csak délután jut eszembe,
hányszor mondhatja el naponta a doktornő,
hogyan reagált az oltásra a férje karja.
Ötödik jegyzetvers (2021. április)
egyik fiammal a járvány dolgairól csetelünk.
én már be vagyok oltva, ő még nincs.
próbálom nyugtatni,
valószínűséget számítani,
okosakat mondani,
de olyasmiket sorolok csak,
amiket én is az interneten olvastam.
úgy érzem magam, mint a milliárdos,
aki telt asztal mellől magyarázza a nyomorultnak,
milyen is a szegénység.
pontosabban úgy, ahogy elképzelem
a nyomorról bölcselkedő milliárdost.
Hatodik jegyzetvers (2021. április)
amikor a járvány folyamatairól,
adatairól esik szó,
sokakhoz képest hipochonderként is
mérsékelt vagyok.
talán mert a betegségtől, a haláltól,
a járványhelyzet testi és lelki nyűgeitől félek,
és féltem hozzátartozóimat,
barátaimat, közeli ismerőseimet.
akik szélsőségesen harsányak,
nem a járványról beszélnek.
csak politizálnak.
Hetedik jegyzetvers (2021. április)
a diktatúrában
kevés hülye dönti el a fejed fölött,
hogy mit tehetsz.
a demokráciában
sok hülyét kell elviselned magad mellett.
Nyolcadik jegyzetvers (2021. április)
ízlelgetem a kifejezést:
felvilágosult abszolutizmus.
egyik barátom szerint
ez az ideális társadalmi forma.
de hát nincs nekünk akkora szerencsénk!
Kilencedik jegyzetvers (2021. április)
már megint itt van a versvideók ideje.
már megint megígértem,
hogy csinálok egyet
a könyvtár költészet napi összeállításába.
meg is teszem: keresek szöveget,
felmondom,
elküldöm.
csak azt nem tudom, miért.
hogy mi értelme van.
de akkor miért csinálom mégis?
megszokásból?
vagy mert elvárják?
hiúságból?
vagy egyszerűen jelen kell lenni
(legalább így és ennyire)?
különben elfelejtenek, ahogy a halottakat szokás:
gyorsan.
de hát nemsokára halottak leszünk
járvány nélkül is.
akkortól teljesen mindegy,
volt-e értelme ennek az egésznek,
hogy szép volt vagy csúnya,
s az is, miként emlékeznek ránk
– akik még valameddig –
meg a verseinkre,
és hogy hiúságból hogyan bénáskodtunk
a hülye kis házi versvideóinkkal.
Tizedik jegyzetvers (2021. április)
mostanában
tizenöt-húsz könyvet olvasok párhuzamosan,
pontosabban csomó könyv sorakozik
félig vagy alig olvasottan az ágyam mellett.
mostanában
csak belekapok egyikbe is, másikba is,
ám ha egy újabb kedvéért leteszem valamelyiket,
az előzőhöz többnyire nem találok vissza.
máskor is volt már hasonló,
de most rosszabb a helyzet.
jóval kevesebbet olvasok,
és nem tudom eldönteni,
hogy ez karanténdepresszió
vagy olyasfajta udvariatlanság, mint amikor
egy beszélgetésben a másik története
vagy mondata közben
egyszerűen hátat fordítok az illetőnek,
és otthagyom,
mert nem érdekel, amit mond.
persze tekinthetném önvédelemnek is,
hisz egyre kevesebb az időm.
egyre türelmetlenebb vagyok
a magam és a mások hülyeségével szemben.
öregszem.
Tizenegyedik jegyzetvers (2021. április)
egyik ismerősöm oltakozási fotót közölt
a közösségi oldalon,
s valaki azt írta alá kommentben:
nagyon ügyes és nagyon bátor vagy.
mármint katonaviselt ismerősöm: ügyes és bátor.
nem tudom pontosan, miért írta ezt az a valaki,
de a szöveg- és képkörnyezet azt sejteti,
azért tartja ügyesnek és bátornak az ismerősömet,
mert az odatartotta karját az orvosnak.
mivel engem is beoltottak,
valószínűleg ügyes és bátor vagyok én is.
Tizenkettedik jegyzetvers (2021. április)
nem is lett rossz a videó-összeállítás.
sokan olvastunk fel verseket,
s kerülnek közöttük egészen jók.
persze vannak szerencsétlen beállítások:
rossz fényviszony, gyenge hangminőség,
feszengés.
vajon ki hányszor kezdte újra,
míg sikerült neki hiba nélkül (kevés hibával),
viszonylag elfogadhatóan?
mindamellett örülök, hogy megcsináltam.
az viszont továbbra is kérdés,
hogy mi értelme volt.
mi értelme van?
Tizenharmadik jegyzetvers (2021. április)
vannak, akik félnek,
hogy megbetegszenek az oltástól.
kevés a tapasztalat, a statisztikai mérőszám –
tartanak az esetleges nem kívánt mellékhatásoktól.
ezért várnak.
kivárnak.
egy idős, beteges férfi a szomszéd utcából
(alig vonszolja magát)
azt mondja, neki nem kell vakcina,
alkohollal erősíti az immunrendszerét.
eddig is sokat ivott,
de mostanában az egészsége megóvása érdekében
a sörről áttért a töményre.
úgy tudja, az megöli a vírust.
Tizennegyedik jegyzetvers (2021. április)
egy rokon a nyájimmunitásban bízik,
pontosabban nem akarja elkapkodni,
s inkább megvárná, mi történik azokkal,
akik beoltatják magukat.
harmincöt évvel ezelőtt: belváros, kora ősz,
ebédelni indulunk néhányan,
s ahogy lenni szokott,
olyan kollégáról beszélgetünk, aki nincs jelen.
jó gyerek az, jó gyerek,
mondja valaki, mire másikunk hozzáteszi:
azért ha bevetésen lennénk, fronton,
nagyon zavarna,
ha az a jó gyerek véletlenül mögöttem jönne
kibiztosított fegyverrel.
Tizenötödik jegyzetvers (2021. április)
még tavaly láttam a felvételt,
amin – talán egy afrikai országban –
egyenruhás katona verte a járókelőket,
mert nem használtak maszkot.
most egy másik videón,
cirill betűs környezetben, rendőr áll a mozgólépcsőnél,
s akin nincs maszk, arra gumibottal rásuhint.
vállra üt, vagy felkarra.
esetleg a hátra.
akik elmennek mellette – többnyire fiatalok –,
igyekeznek elhajolni az ütések elől.
egyikük sem visel maszkot,
de amikor észlelik a helyzetet,
néhányan előkapják valahonnan: zsebből,
táskából,
s gyorsan az arcukra igazítják.
őket nem üti meg a rendőr.
s nem üt meg egy hatvan körüli férfit sem,
pedig neki nincs maszkja,
és igencsak behúzza a nyakát,
a karját is védekezően emeli.
micsoda barbár humanizmus! de legalább hatékony.
importálhatnánk a módszert, gondolom,
hisz nálunk is törvény írja elő köztereken
a maszkhasználatot.
s hányan megszegik mégis a szabályt!
de vajon gondolhatok-e ilyet?
pontosabban leírhatom-e,
hogy bennem is zsigeri indulat feszül
azokkal szemben,
akik nem tartják be a törvényt,
s az orvosi szakma jelen járványtani ismeretei
és ajánlása ellenére,
puszta kényelemből nem használnak maszkot
metrón, boltban, utcán?
leírhatom-e azt, amit sokan gondolunk,
hogy mégiscsak elvárható a nagyobb fegyelem,
s hogy a törvényt be kellene tartatni valahogyan?
de hogyan?
gumibottal?
a demokráciáról szóló közhelyeink,
hiedelmeink nem egyeztethetők össze
a képsorokkal, amelyeken egyenruhások
kényszerítik ki a maszkhasználatot,
a szabálykövetést.
és azzal sem, hogy valakinek egyáltalán
megforduljon a fejében az ilyesmi.
így viszont, hogy leírtam ezt,
nem gerjesztek-e néhányakban felháborodást,
dühöt,
amit csak úgy tudnak levezetni,
hogy legalább képzeletben jól összevernek engem?
gumibottal, félholtra.
nem tudom,
közben érzik-e a kognitív disszonanciát?
Tizenhatodik jegyzetvers (2021. április)
a terasznyitások kapcsán a hírek azt ígérik,
hogy visszakapjuk régi életünket,
a közösségi oldalon meg valaki azt fejtegeti,
hogy az életünk már sosem lesz a régi,
mert az elmúlt hónapokban
bölcsebbek lettünk huszonhatezer halállal.
az életünk valóban nem lesz olyan,
mint ezelőtt,
de nem azért, mert bölcsebbek lennénk.
az ember nem lesz bölcsebb.
huszonhatezer halállal
különben sem lehet mit kezdeni.
kevés halál van, amibe beledöglesz,
ami megérint.
Tizenhetedik jegyzetvers (2021. április)
mintha üres moziban lennék,
s hirtelen elkezdenének vetíteni
egy színes, szélesvásznú filmet,
olyan szokatlan, ahogy a terasznyitás első napján
az aluljáró alól kikanyarodok a térre,
és a söröző rusztikus asztalainál zsongó tömeg
hirtelen a szemembe világít.
Első jegyzetvers (2021. május)
a nyitásról, maszkhasználatról,
védettségi igazolványról hiedelmeink vannak,
mint az ősembernek lehettek
akkoriban fontosnak tűnő dolgokról.
a hiedelmeinkhez pedig foggal-körömmel,
kőbaltával ragaszkodunk.
Második jegyzetvers (2021. május)
a sétányon gyakran látni rendőröket.
kettesével járnak,
illetve olykor rendőr és katona együtt.
néha egy férfi és egy nő. fiatalok és szépek,
szép pár.
beszélgetnek, andalognak.
az ember szinte drukkol nekik,
mint egy romantikus filmben a szereplőknek,
hogy összejöjjenek, s a szolgálaton túl is
együtt mendegéljenek át egy hosszú életen.
legyenek boldogok,
legyenek gyerekeik.
és ha majd az unokák megkérdik,
hogy találtak egymásra, meséljék el nekik,
hogy a nagy covid-járvány idején
a parancsnokaik
közös járőrözésre osztották be őket.
Harmadik jegyzetvers (2021. május)
amikor az emberek meglátják
az utcán szembejövő rendőrjárőrt,
gyorsan arcukra igazítják
az állukon fityegő maszkot.
de ha nem húzzák fel,
a rendőrök akkor sem szólnak.
valahogy így működik az öncenzúra is.
Negyedik jegyzetvers (2021. május)
vajon utálhatom embertársaimat,
akik nem követik a szabályokat,
nem használnak maszkot,
nem akarnak oltakozni?
egy kolléga szokta mondogatni:
szeressük a tanítványainkat.
de hogy lehet parancsszóra szeretni?
és miért ne utálhatnám azokat,
akiket szeretnék utálni?
Ötödik jegyzetvers (2021. május)
nagy ívben kerülgetem a járókelőket a sétányon.
én maszkban vagyok, sokan viszont nem,
de legalább nem lihegnek,
mint a futók,
akik egyáltalán nem hordanak maszkot,
és többségük az elvárt távolságot sem tartja,
viszont belebámulnak, belefújtatnak a képembe.
kerülgetném őket, lehúzódok a sétányról a fűre is,
ám ők ezt úgy értelmezik,
hogy jó nyomvonalon haladnak,
s némelyik olyan udvarias,
hogy még egy köszönömöt is felém zihál.
nem is sejti, hogy épp a pokolba kívánom.
Hatodik jegyzetvers (2021. május)
pokolba kívánom néhány embertársamat,
akik jönnek-mennek,
közlekednek,
élnek a városban,
s közben megsértik
a járványhelyzet logikusnak tűnő törvényi előírásait,
pontosabban a pandémiáról
rendelkezésre álló információhalmazból
nem a józan ész szerint vonnak le következtetéseket,
vagyis nem az elvárható viselkedésmintát követik.
aztán arra gondolok,
bizonyára vannak közöttük szerelmesek,
kiszolgáltatott szerencsétlenek,
betegek,
öngyilkosjelöltek,
s olyanok is,
akik valaha jót tettek velem,
de már nem ismerem meg őket,
mert rossz az arcmemóriám,
vagy csupán
pár pillanatra hozott össze minket a véletlen.
lehet, hogy épp azt kívánom a pokolba,
aki a jövő héten beköti az infúziómat,
s ellát a covid-osztályon.
Hetedik jegyzetvers (2021. május)
bejegyzés a hírfolyamon:
„ne bántsd azt, aki oltat, de azt se, aki nem!
tiszteljük egymást, bármilyenek is vagyunk,
bárhogyan is döntünk valamiben!”
de miért kell tisztelni a bármilyent?
a bármilyen bármilyen lehet.
lehet adócsaló,
gyilkos,
strici,
pedofil.
vagy egyszerűen csak hülye.
és miért kell tisztelnem a hülyéket,
akik attól gondolják magukat demokratának
vagy humanistának,
bölcsnek,
különbnek,
hogy ilyeneket osztanak meg,
ilyeneket lájkolnak?
Nyolcadik jegyzetvers (2021. május)
kilencvenhét éves orvosról
nézek videóinterjút: dolgozik,
ellátja a betegeit,
beadja a vírus elleni oltásokat.
azt mondja, mindig úgy érezte,
mások helyett él, mert nem vitték el,
ahogy a társait, a barátait
munkaszolgálatra, gázkamrába.
ügyességen, alkaton, véletlen szerencsén múlik,
kit hová visznek,
s ki éli túl, amit mások nem.
hogy kik halnak meg helyettünk.
és kik helyett élünk.
Kilencedik jegyzetvers (2021. május)
olvasom, hogy némelyik hazai híresség
vidéki birtokán húzza meg magát
a járvány idején.
elmenekülnek a forgatagból,
amiből mi nem tudunk.
utálom őket, ahogy érvényesítik a kiváltságaikat.
persze ha lenne egy faluszéli házam,
én is oda menekülnék most.
Első jegyzetvers (2021. június–július)
lassan a hűs, szép május is átfordul kora nyárba.
fellélegezhetünk, meghátrálni látszik a járvány,
nyilatkozza a sajtóból jól ismert orvos.
eszembe jut, hogy pár hete,
a terasznyitások után még apokalipszist jósolt,
de biztosította az olvasókat,
hogy ők akkor is ott lesznek a betegágyaknál.
hamis próféta lenne,
vagy csak rossz szakember?
ha akkor hittem volna is neki,
most miért tenném?
rákattintok más cikkekre,
azokban is nyilatkoznak a nyilatkozóemberek.
mindig mindegyikük mást mond,
mástól retteg,
aztán hol az egyiknek, hol a másiknak lesz igaza.
a széles kínálat
és a nagy számok törvénye alapján
valaki úgyis ráhibázik.
jóslatokban nincs hiány,
sőt roskadoznak alattuk a polcok
a média nagyáruházaiban.
annyi állítás és értelmezés van,
hogy mindenki megtalálhatja a neki tetszőt.
csak az a baj,
hogy amikor újabb bevásárlásra indulunk,
már nem emlékszünk,
melyik márka volt megbízható,
s melyik az összefércelt,
melyik az anyag- vagy mérethibás.
olyan érzés, mintha egy rendszerváltáskori
kínai áruházban válogatnánk.
Második jegyzetvers (2021. június–július)
neme?
nemzetisége?
felekezete?
lakhelye?
kora?
iskolai végzettsége?
pártpreferenciája?
kedvenc focicsapata,
énekese,
írója,
étele?
milyen facebook-posztokat kedvel?
hisz a vírus létezésében, vagy tagadja?
mit gondol az oltásról?
Harmadik jegyzetvers (2021. június–július)
mikor unom meg az életet annyira,
amennyire nagyanyám unta?
hetvenévesen összeroppant néhány csigolyája,
és púpos lett. szégyellhette,
mert utána alig mozdult ki a kerítésen kívülre.
a ház körül viszont megcsinált mindent,
főzött, varrt, ellátta a jószágokat,
de boltba vagy piacra csak nagyon ritkán ment.
orvoshoz nem járt,
az is csak egyszer jött ki hozzá,
amikor tüdőgyulladást kapott.
a huckleberry finn kalandjait olvastam épp,
s nagyon féltem, hogy meghal a nagyanyám,
aki persze felépült,
túlélte a lányát, a férjét, a testvéreit,
a szomszédasszonyait,
túlélt kilencvennégy évet,
s közben megunta, hogy élni kell.
meghalhatna végre,
és hogy régen minden más volt,
ilyeneket mondogatott néha.
meg hogy nincsek már csillagok sem
az égen.
de hát hogyan is láthatta volna őket
– akik nézték hannibál hadát,
akik látták őt is, s most néznek engem –,
amikor olyan hajlott volt a háta,
hogy föl se tudott tekinteni a kunhegyesi nagy égre?
Első jegyzetvers (2021. augusztus)
a fodrászom magyarázza,
hogy ő nem kíván rosszat soha senkinek,
de azért nem bánná,
ha azokat, akik nem oltatják magukat,
ráadásul ki is röhögik az oltakozókat,
és csipeseknek csúfolják őket,
szóval nem bánná,
ha azokat jól elkapná a vírus,
s megcincálná őket rendesen.
abban kissé bizonytalan,
hogy lélegeztetőgépet kívánjon-e bárkinek.
Második jegyzetvers (2021. augusztus)
mikor fiatal barátomnak megmutatom
újabb jegyzetverseimet a járványnaplóból,
fölhívja a figyelmemet,
hogy vannak bennük
formai permutációk az előző kötetből,
a légszomjból.
igaza van.
de hát miért is ne lennének?
és nem csak formaiak.
hisz mióta kitört a járvány,
ugyanazokkal a fogalmakkal,
félelmekkel játszom.
rakosgatom őket ide-oda az elmémben,
a versekben,
és rakosgatódnak ide-oda a tudatalattimban.
néha beszivárognak ugyan új elemek,
de a lényeg nem sokat változik.
rakosgatom a szorongás tárgyiasítható
mozaikdarabkáit: maszk,
fertőtlenítő,
remény (ez tárgyiasítható?),
online hétköznapok,
nehézlégzés,
tesztek,
vakcinák,
statisztikák,
kommentek,
üres színházak,
üres utcák,
üres égbolt,
üres életek.
s a halál mint eszményi üresség.
Harmadik jegyzetvers (2021. augusztus)
szenzitív egészségügyi adat,
hangzik el a tantestületi értekezleten,
hogy fölvette-e valaki a védőoltást, vagy sem.
akikkel együtt várakoztunk az oltópontokon,
azoknak a véleményét a vakcinázásról tudom.
de hogy a többieké miért titkos!?
eszembe jut,
amikor a kilencvenes években a napilapnál,
ahol dolgoztam,
mentünk a fizetésért,
s a pénztáros hölgy közölte,
egyszerre csak egyikünk mehet be,
mert szenzitív pénzügyi adat
(nem így mondta, de hivatkozott egy jogszabályt),
hogy ki mennyit keres.
így aztán attól fogva csak azt tudhattuk egymásról,
ki mikor rúgott be,
ki kivel,
ki a főnök kedvence,
kinek hány hasábja jelenik meg havonta.
s hogy ki tud írni,
és ki nem.
Első jegyzetvers (2021. szeptember)
milyen boldogan írják némely hírportálokon,
hogy élt-éldegélt, mint a mesében,
nem is olyan régen egy ember,
aki történetesen vírustagadó volt,
vagy éppen csak oltásellenes,
ám mégis leteperte a nyavalya,
beteg lett nagyon,
lélegeztetőgépre kötötték,
s meg is halt,
de mielőtt meghalt volna, még megtért
az oltáshívő jó emberek többségi táborába
(talán istenhez is),
és mindezt az oltáshívők
szenvedélyes hangú kommentjeikben
nagy-nagy megelégedettséggel veszik tudomásul.
mármint hogy megtért.
meg azt is, hogy meghalt.
mert megérdemelte, miért nem oltakozott!?
nyilván az oltásellenesek is
hasonló örömmel nyugtázzák,
ha arról írnak a lapok,
hogy valaki az oltás ellenére betegedett
és halt meg.
elvégre nem az ember a lényeg,
hanem az elv.
Második jegyzetvers (2021. szeptember)
az a beszéd járja, hogy az oltottak közül
nagyon kevesen kapják el a vírust,
s ha meg is betegszenek,
a tüneteik kevésbé súlyosak, s nemigen halnak meg,
legalábbis a járványban.
mivel kaptam vakcinákat, védettnek számítok,
s ennek nagyon tudnék örülni,
ha nem fenyegetne továbbra is,
noha csak elenyésző százalékban,
hogy mégis megbetegedhetek, és esetleg
azon kevesek közé sorolhatnak a valószínűség százalékai,
akik az oltás ellenére kórházba kerülnek.
de nem is akarom továbbgondolni!
(továbbgondolom.)
eszembe jut, amikor bekerültem első szerkesztőségembe,
a kollégák gyakran emlegettek egy tördelőszerkesztőt,
aki nemrég halt meg,
nem volt még negyven, beteg se,
panaszai se voltak,
és a halála előtti nap valami éves rutinvizsgálaton
tökéletesen egészségesnek találta a doktor,
aminek nyilván nagyon örülhetett szegény,
reggelre mégis elvitte egy arra járó szívroham.
amikor húsz éve bejelentkeztem a háziorvosomhoz,
a leleteimet nézegetve azt mondta:
száz évig fog élni.
azóta vannak újabb leleteim,
amelyeken némely szám a határértéket feszegeti,
s már nem merem megkérdezni,
abból a jóslatból hány évet amortizált le
a huszonegyedik század.
s most még ez a kurva vírus is!
Harmadik jegyzetvers (2021. szeptember)
csupasz képpel járunk-kelünk, tanítunk.
mint régen.
pedig fél éve még, mint az orrunk, a fülünk,
hozzánk tartoztak,
testünk részei voltak a maszkok.
most meg, aki hordja, gyanús.
lehet, hogy olyan oltatlan,
aki az oltástól jobban, de azért a vírustól is fél.
vagy nagyon beteg,
és duplán védi magát.
esetleg bogaras.
talán meg is mosolyogjuk kicsit.
de nem tudjuk,
hogy amikor befejeződik a járvány,
lesz-e még kedve nevetni bárkinek.
Negyedik jegyzetvers (2021. szeptember)
hipochonderként
hogy tudsz ennyire bízni a vakcinában?,
kérdi valaki, s hozzáteszi,
ő jobban fél az oltás hosszú távú mellékhatásaitól,
mint a vírustól vagy annak bármelyik mutációjától.
és, mondja még,
sokakban az a félelem dolgozik,
hogy emberkísérlet részesei vagyunk.
hát kétségeim nekem is vannak a vakcinával,
a maszkhasználattal
meg tulajdonképpen mindennel kapcsolatban,
de értelmemmel elfogadom a tudomány,
a szakemberek állításait,
még ha kételkedem is olykor bennük
(miért is ne kételkednék?),
hiszen a tudományos megállapítások,
az orvosi vélemények is
gyakran ellentmondásba kerülnek egymással,
vagyis az újabb valóságrészecskékből építkező
újabb elképzelések olykor fölülírják a korábbiakat,
(de aztán csak kialakul valami szintézis,
közmegegyezés),
s én igyekszem lépést tartani velük.
nem a megértésükkel,
mert az képtelenség volna,
hanem azzal, hogy megismerem és elfogadom
a belőlük következő tanácsokat,
viselkedési javallatokat.
a hit viszont más.
hiába igyekszem józan ésszel kiszűrni az álhíreket,
megsejteni a mögöttük lévő érdekhálót,
a legnyilvánvalóbb hazugságok is
belém másznak, s megtapadnak a szájpadláson
vagy valahol az agy mögött, esetleg alatt,
ahol az ösztönök,
az ősemberi szorongás tanyázik.
hiába nem hiszek a pokolban, a szellemekben,
mégis,
a magány sötétjében, ott az agy mögött vagy alatt,
ott csimpaszkodnak a gyerekkori rémmesék,
nagyanyám történetei boszorkányokról,
kulcslyukon is átmászó szellemekről,
és ha látok egy jó horrorfilmet
visszajáró, túlvilági lelkekről,
sokáig nem tudok elaludni.
szóval én is teli vagyok kétségekkel.
még abban sem vagyok biztos,
hogy a járványnaplós szövegeim micsodák.
azt találtam ki,
hogy jegyzetversnek nevezem őket.
Első jegyzetvers (2021. október)
arra ébredtem egyszer, még tavaly ősszel,
hogy szédülök.
vagy talán nem is szédültem,
mert nem dülöngéltem,
nem a szoba forgott velem,
ami forgott vagy felfordult,
inkább a gyomrom lehetett.
szolid rosszullét, gyengeség,
de azért gépiesen reggeliztem kicsit.
az iskolában már szünet volt.
visszahevertem hát, s felkeltem,
aztán újra visszahevertem, s megint felkeltem.
eltelt a nap, rövidebb lett egy nappal az élet is.
ha nincs járvány,
elrohantam volna vérnyomást méretni,
fülészetre,
nem tudom, hová,
így viszont csak figyeltem
és megnyugtattam magam.
nem lett rosszabb,
de két-három napig, talán négyig is,
levert voltam, étvágytalan, gyönge.
a feleségem egy hét múlva elkezdte mondogatni,
hogy mi már biztosan túl vagyunk covidon,
hisz észrevétlenül
vagy csekély panasszal is át lehet esni rajta.
mondjuk, reménykedtem benne én is,
hogy ha már el kell kapnom,
tünetmentes vírushordozó leszek.
az iskolában, amíg jártunk, sok volt a beteg,
de csak a folyosón rendelték el a maszkviselést;
a tantermekben,
mert nem volt rá központi utasítás,
nem tette kötelezővé az igazgató;
az osztályokban meg harminc-harmincnyolc diák
maszk nélkül,
kint hideg ősz, már szellőztetni is
csak a folyosók, a közös terek felé lehetett.
szóval, a feleségem bejelentette,
hogy neki voltak tünetei, enyhék ugyan,
de pár napja elveszítette a szaglását.
s azt mondják, az azért elég tipikus.
márpedig akkor valószínű,
hogy engem sem került el a vírus.
azért nem szólt akkor, mondja a feleségem,
mert nem akart megijeszteni –
végül is rajtam kívül ő szenved legjobban
a hipochondriámtól.
persze az is lehet,
mégsem kaptam el tőle akkor a fertőzést,
mert állítólag vannak, akik nem kapják el.
azt sem tudom hát, mit válaszolhatnék,
ha valaki megkérdené,
voltam-e koronavírusos.
Második jegyzetvers (2021. október)
olvasom, hogy egy oltásellenes amerikai férfi
saját gyógyszerész rokonait ölte meg,
a bátyját és annak feleségét,
mert úgy gondolta,
hogy részesei annak a mestertervnek,
amivel a kormányuk mérgezi,
irtja az embereket.
ez már a mítoszok kora.
a vallásháborúké.
Harmadik jegyzetvers (2021. október)
anyám méhe lökött ki magából?
én akartam szabadulni onnan?
szűkös volt a tér,
meguntam a boldog semmittevést?
a locska őselem,
a víz kihűlt, és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
azóta fázom.
úgy képzelem, a halál is olyan lesz:
hideg. a rákbarakkban.
vagy a covid-osztályon.
Negyedik jegyzetvers (2021. október)
unom már nagyon ezt az egészet.
a járvány hullámtermészetét, hullámverését.
a fuldoklást mélység és magasság között.
a hullámvasutazást hírek és kommentek között.
a szabadulószoba
reménnyel telipakolt kilátástalanságát.
Első jegyzetvers (2021. december)
októberben be akartam fejezni ezt a járványnaplót,
lezárni a könyvet, de csúszik a megjelenés.
még a nyomdai papírhiány is beütött.
aztán meg az omikron-variáns,
amit ez a tökéletes, zárt formájú betű jelképez,
mintha csak azt szimbolizálná, bezárul a kör,
nincsen mód kitörnünk,
csak a vágy harcol egyre erőtlenebbül az ésszel,
de tudjuk, sejtése csalfa, s innentől nincs mit tenni.
ahogy a sors akarja, hullám hullám hátán,
egyik a másik után, oltásra oltás.
már azt beszélik, hogy még évek múlva is
maszkot kell hordanunk a közösségi terekben.
különben annyi mindent mondanak!
túl nagy a zajszennyezés a lelkekben.
vagy inkább az agyakban.
de mindegy is, hol. egyik a másikból következik,
egyik a másikat mossa át.
nem akarom továbbírni ezt a naplót!
na jó, ha úgy kapnám el a vírust, hogy megszenvedném,
de valahogy mégis kikecmeregnék belőle,
azt még lehet, hogy hozzátoldanám.
kerek legyen a járványtörténet,
teljes, mint egy kör!
de inkább nem toldozgatnék semmit.
csak fejezzem be már ezt a könyvet:
legyen végre vége!
Második jegyzetvers (2021. december)
három oltással is megbetegedett egy ismerős,
de állítólag könnyebben vészelte át.
van három oltásom. mást mit tehetek?
Harmadik jegyzetvers (2021. december)
gondoltam, kiírom az üzenőfalra: a negyedik
védőoltást vettem fel az idén. és várom majd
a csodálkozó, értetlenkedő kommenteket.
lesznek irigyeim bőven. és olyanok is, akik
szellemileg örökre leselejteznek.
később azért jelzem majd:
három covid és egy influenza elleni.
Negyedik jegyzetvers (2021. december)
tavalyi kötetem, a légszomj, olyan, akár a rendszer
káromolása valamikor a nyolcvanas években:
olyan népfrontos. közmegegyezéses.
az újabb szövegekkel viszont színt vallottam,
besoroltam magam az oltakozók táborába.
okos író ilyet nem tesz. nem politizál,
nem foglal állást társadalmat megosztó kérdésekben,
mert azzal vásárlókat veszít
az úgyis kicsi könyvpiacon.
lehetséges olvasóim nagy százaléka
bizonyára teljesen mást gondol járványról, oltakozásról,
mint én, s őket most elveszíthetem.
elveszíthetném a lájkolókat is,
ha nemcsak szociálisan kattintanának a legtöbben,
hanem olvasnák is, amiket írok. szóval lassan
attól félhetek, ha valaki tényleg olvas.
az írás egyébként a pandémiától függetlenül is
egyre veszélyesebb foglalatosság manapság.
egy kolléga mondta a minap, hogy
regényt már nem mer írni, mert szinte elképzelhetetlen,
hogy ne kössenek majd bele a politikai, nőmozgalmi,
állatvédő-, lmbtq-aktivizmusban is utazó kritikusok
(egyre szaporodnak az ilyenek).
ő meg hiába kérleli szépen a szereplőit,
hogy legyenek píszík, viselkedjenek illedelmesen.
a jó regényhősök öntörvényűek.
Ötödik jegyzetvers (2021. december)
nem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy amíg írom a jegyzetverseket, megbetegít
a vírus egyik görög betűje, s meghalok.
és ha valaki olvassa ezeket a soraimat,
milyen jókat mosolyoghat majd:
a szerencsétlen, mennyire el akarta kerülni,
aztán mégis! hiába oltatta magát.
mindezek ellenére nyugodtabb vagyok,
mint tavaly télen vagy a járvány kezdetekor.
persze öregebb is. s akárhogyan, de
közelebb a meghaláshoz.
Hatodik jegyzetvers (2021. december)
a száraz köhögés mint a betegség tipikus tünete.
bár mostanában kevesebbet hallani róla,
mint a járvány elején.
szörnyű lehet kiköhögni magunkat a világból!
a tüdőt a levegővel.
nem tudom, orvosi vagy jogi értelemben
mihez kötik a halál beálltát.
én ahhoz, hogy a végén általában
nem kapunk levegőt.
cz. e. orvos genetikus írt egy könyvet
huszonegy magyar költő testi és lelki nyavalyáiról.
mindenféle versekből, levelekből, feljegyzésekből,
zárójelentésekből kibogarászta még a halálukat is.
hogy az milyen lehetett.
amikor olvastam a könyvet, akkor jöttem rá:
mind megfulladunk végül.
egyszerűen elfogy a levegőnk.
g. állítólag a több fény miatt reklamált,
de k. d. pontosan érezte, tudta a lényeget.
és még volt ideje leírni: mehr luft!
Hetedik jegyzetvers (2021. december)
nem szeretem a tartós tejet, van valami mellékíze,
de azért (ki tudja már, melyik hullámban)
vettünk néhány dobozzal,
ha esetleg az étvágy megtartása mellett
lebetegedne a család.
egy liter megmaradt.
sejtettem, hogy régen lejárt a szavatossága,
de most, hogy rendet rakok a spájzban,
megnézem, mikor.
még márciusban. kilenc hónapja.
ennyi idő telik el a fogantatástól a születésig.
ennyi idő alatt hányan belehaltak a járványba!
ennyi idő alatt megcsöndesül a gyász is.
ennyi idő alatt elrohad
a hagyományosan eltemetett korpusz.
felbontom, kiöntöm a tejet.
meg nem kóstolom, de beleszagolok.
jellegzetes tartóstej-szag. olyan, mint új korában.
mintha nem is múlt volna el több mint kilenc hónap
a gyártás óta.
mintha nem történt volna semmi.
