Grafitnap
Kortárs Kiadó Bp., 2002
ha mennék
először volt az óperenciás
griffek íveltek fölötte
aztán a nagy földrajzi felfedezések
könyvét lapozgattam
a huszonötös izzó fényénél
én voltam cook pizarro és cortez
később nyolcvannégyben
hamburgnál láthattam volna meg
a tengert
de barátom barátja
a rutinos disszidens lebeszélt
kikötők és alvilág
most meg már
amikor fiaimnak mesélek
nem is tudom
medúzás lusta partokra
vagy szigorú fjordok közé
húzna szívem
ha valahová mennék
utazás
lányomnak
ismerős táj bámul be az ablakon;
a sínek tövében remegő kökénybokortól
vonatcsattogás repít az éjszakába.
hajtsd ölembe fejed, és álmodj!
nemsokára megérkezünk,
és akkor nem tudom majd,
hogyan szólítsalak;
a dombok között hold-röntgen fák
futnak versenyt, s az állomások
ismerős pillanatokkal intenek.
persze lehet, csak képzelem;
ahogy az oroszlános éjszakát simogatja
a sirokkó, megsimítom homlokod:
a kék erek. nézlek, ez is fegyelem.
álmodj! nemsoká megérkezünk,
s én megyek
tovább.
készülődés esőben
az érkezés mögött az indulás
integet
holnap vonatra ülök
és szomorúan gondolok erre
az alkonyra
ami most szép
és később nem tudom
milyen
bort iszom
egy erkélyen állok
szemben panelek
fehérlenek
hogy mögöttük az üresség
sötét vizes kékbe
öltözött
most átnézek a
felhőkön túlra
furcsa sápadt
templom tornya
emeli a gyerekkor egét
nem szerelem
hirtelen szeretkezés
volna jó
eső veri a port
kavics
megérkezel valahová,
s mielőtt megérkeznél,
elgondolom érkezésed.
abban az elgondolásban benne lesz,
hogy éppen jösz valahonnét
különös ismertetőjegyed
egy kavics a zsebedben:
arról ismered meg magad.
végül is nem árt,
ha ismersz valakit a tömegben,
hogy legalább, aki te vagy,
ne legyen idegen.
a kavics, mindegy, milyen.
fehér is lehet, az szép szín.
a fekete persze szebb.
az a fontos, hogy sima legyen,
tökéletes,
és amikor a zsebedbe nyúlsz,
tudjad:
két indulás közt sosincs megérkezés,
legfeljebb, ha elképzeled.
különben semmi nincs,
csak pár pillanat,
és te vagy.
meg a kavics van.
múzeum
atlantiszként elsüllyedt mozdulatokat
őriznek cserepek; elhagyott
csigaházban fényes hátú
férgek; fokoson nyirkos
rozsda; az eső, a hólé
beszivárog mindenüvé, a korhadó
nyélbe, az ijedt gondolatok
közé; egy sápadt meggymag kinéz
a sárból – csonthéj mögött
elfeledett lehetőség.
hízik a humusz. a temető
templomköveket, katonák, asszonyok,
gyerekek lassan porladó csontját
eszi kivilágítatlan múzeumaiban:
madárcsontot, mely múltat jósol,
emberét, ha jövőt.
néz
egy vájdlig
zománca hiányos
negyedelt paradicsommal tele
egy gang
ősztől huzatos
a cserepek alatt pókháló
egy sámli
nagyapai örökség
egy kisszék
ki tudja honnan mikorról
egy anya
vágja a paradicsomot
némán
kezében életlen kés
milyen is lenne
egy apa
szótlan
két mozdulat közt is
fehérebb lesz haja
vérzik a paradicsom
egy bámészkodás
az ellesett pillanat szégyene
egy isten
aki nézi őket
és néz engem
ízek
a spájzban kalapács, turmixgép, reklámszatyor,
csírázó krumpli, liszt, kiló cukor, néhány
félrohadt vöröshagyma, meztelen izzó, üres
tojástartó, két kimaradt fehér csempe, kólás-
flakon, olaj, bolti metélt. egy füzér cseresznye-
paprika sok éve porosodik; már nem bírom
a csípőset, fáradtak számban az ízek. ha gyerek-
korom mézes kenyerét harapnám, belefájdulna a fogam;
képzeletben falom csak a hatalmas karéjt, melynek
utolsó darabját megkeményíti a sűrű,
ikrás arany. a lőcsén befalt ecetes hering harmadától
egy hétig fájna a gyomrom. ebben a nejlonzacskóban
felejtett zöldség szagát árasztó kamrában nem csepegteti
padlóra zsírját kolbász. padló sincs, csak
linóleum. jobban illenek hozzá az üres üvegek,
mint a celofánnal lekötött meggybefőtt, pedig attól
múlik a láz is. nincs birsillat, törökmogyoró nem
zörög. itt az alma se bírja ki a telet, szeplős lesz,
akár a gyerekek, ráncos, mint a fahéjszagú
öregek. itt nincs bödön, zsírba fagyott oldalas, konyha-
vászonnal letakart sütemény. a köcsögben nem alszik
tej. itt nem él meg egér. gyomorbajos koldus
ez a kamra, ácsingózik a bőség után; rég elfeledte,
milyen ízű a dióhoz harapott jonatán.
palackposták
(távoli) sziget
itt zöld a tenger, az asszonyok szeme
barna, itt verejtékben fürödnek
a délutánok, lassabban járnak
az órák, és a hírek nem rólunk
szólnak. itt olyan az élet, hogy hasonlít
magára, itt minden, mintha majdnem
volna: hatalmas a nap, ahogy
feljön, s amikor a horizonton lebukik.
itt hirtelen minden vihar, akár
az indulat, esetlegesek a szavak. itt akkora
a páratartalom, hogy feláznak a szerepek,
mint a szerelem gyors szeretkezés közben.
itt hozzánk szokik az elmúlás, hű kutyaként
figyel, s ha megsimítod, lábadhoz
fekszik, csaholva rád lehel. itt zölden hullámzik
a tenger: tavaszi búzaföld.
(fél)sziget
t. g. verseit olvasva
valaki diktál
bodzavirágot mond zuhanás közben
hazagondol
beméri koordinátáit
máskülönben megfagyna
akármelyik évszak közepén
számítógépbe írja honvágyát
de iróniába fojtja a mondatot
és másnap püffedt vízihullákat kerülgetve
meztelen mellű nőket bámul
hogyan lehetne megverselni őket
a medence huszonnégy fokos metafora
csattog a feszített víztükör
mint a tenger olyan zölden
ha szerencséje van
kamasz lányokkal álmodik
s amikor felébred
megszámolja arcait
(én)sziget
mélybe fúlt szavak után kutatok
mohón
s üres tekintettel mondom nevedet
ha eszembe jutsz
parttalan az éj
összekeverednek az égtájak
óriási ringlispílként örvénylik
szédül a múlt
palackba zárt ima keresi gazdáját
míg ázott életem
mint rimbaud madara köröz
saját árnyéka felett
(üres) sziget
pulzál a tenger
albatrosz-évek szállnak
benszülöttek közt bennszülött
betűket rajzolok
papírra
megszokásból üveget keresek
hozzá parafát
de az óperenciáson túlról
egyetlen hajó sem
verniszázs
karácsony van
hó nem hull mégsem
serceg a fa
előbb tett egy hasábot a tűzre
valaki
a platni félrecsúszva
fölremeg a füst
átúszik a cigarettakékbe
a tüdőnkbe
akkora
ez a lokomotív
hogy
félek
a sínek mellett
élni
halni
dróton függ egy felhőrongy
grafitból kel
grafitnap
fekete horizonton
fekete korong
üvegtengeren ceruzaforgács
a föld kiforog alólunk
véglegesek elforgásaink
elfordulásaink
fekete rajzon
fekete
nap
a zongora is fekete
fedele nyitva
szaxofon böfög rivall
a húrokra
sokasodnak a szimbólumok
mondjuk
vértelen szájukhoz emelik
vörösborral telt poharaikat
olyan fekete a zongora
a karácsony
menetrend szerint
fűrészporos latyak volt január
szürkületre állított kelések
álmos gázrózsaszuszogás
tegnapi tea
a lehúzva felejtett redőnyök mögött
hajléktalan kukák zörögtek
fagy csúszkált a járdán
s a varjak az iskolaudvaron
száz évet is tán szárnyukra vettek
a lomha sárga buszokat sár vonta be
unottan fröcskölték a járókelőket
menetrend szerint jöttek a percek
órák sószórógépek
tették a dolgukat
elmosódott a határ halmazállapotok
mozdulatok között
és olyan hamar megjött minden nap az alkony
amilyen hosszúak a téli éjszakák
medencekényszer
kint havat kotor az idő, az öltözőben
eres, lila lábú öregek törlik
töküket; szélütött sorsuk
fecseg, míg átfutok a huzatos
folyosón; megcsap a víz klóros
szaga, beleóvatoskodom
a medencébe, s rovom
az egyre hosszabb hosszokat;
később elunom
a számolást, mit érdekel,
hány méter az élet, és mennyi
kapkodó kapaszkodó, görcsös
forduló kínálja magát;
megadom magam, s íme,
kacérkodni kezd velem
a víz: simogat, s fültövön
csókol a huncut kis hullám,
amit egy kamasz lány
mozdulatavet; ficánkoló
mezítelenkedés és úszósapkás
medencekényszer mindenütt.
olyan időtlen ez a reggel,
s annyi havat hord a városra,
hogy megfehéredne hajam is,
mint az öregeké az öltözőben,
ha hinném.
negatív nyár
a fák visszeres ágait
hóval fáslizza a tél;
mindent elfed a puha fehér géz,
lezuhant az ég,
eltévedt vadnyom keresi gazdáját.
vakít a hó,
toporgunk
sehonnan sehová –
hűvös birtokviszony rajzol határt
közénk.
a füst,
akár a lélek,
alászáll.
tavaszi hó
vélelen hópelyhek
kerengnek
dobálja
tekeri őket a szél
akár fenn a varjúkárogást
lustán fekszenek az
égre
a vén feketeségek
már kiteleltek
túl vagyunk
járványon
csikorgó időn
élvezik a
langyos hóesést
s a hó elolvad
mihelyt az aszfalthoz ér
túl vagyunk
teleken
túl vagyok
éveken
elvetélt szerelmeken
harminchét nyálas őszön
néha dolgozom máskor
ölelőzöm
gyereket nevelek
izzadt nyarak tapostak
rajtam
meghúzódtam egy
pohár italban
káromkodásban
hogy ne legyek egyedül
harminchét év múltja
mögöttem
tanultam fegyelmet
kétkedést
mire vittem és
miért nem
mint hulló pelyhet
évszakok
örvénybe forgatja napjaim
isten
s riadtan kárognak a
varjak
tél ez vagy tavasz
miféle tréfa
hull a hó és olvad
megyek a fiamért a
bölcsődébe
galambok régi állomás felett
tűzijáték szirmai
fölrebben egy csapat galamb
szárnyukon fehéren villan a nap
valami múlt a mostba átdereng
a monarchia üzen
az okkerszín állomásra
ugyanaz az ívelés
megtörik rajta a fény
és fehéren a felhők mögé hull
ugyanaz a mozdulat
nincs neve
csak súlya és értelme talán
késik a vonat
fönn vibrálnak a galambok
beléjük kap játszik velük a szél
hallgatom
ahogy a fákon nő a levél
üres keret
a fal fehér. a plakáton fa.
a táj zöld. arrébb egy tölgy,
százéves talán. szép és
méltóságos, mint a szerencsés
öregek. emlékszik arra, ami
elmúlt, s megbékélt vele, hogy
itt eresztett gyökeret
a táj zöld. hatalmas katlan a
nyár. elvész benne, aki a
múltját keresi: szerelmeit, a
gyerekkor fáit: akácot,
epret, cigánymeggyet –
utóbbiból takaros kis
sámlit faragott valaki. érik a
szőlő, mogyorófavessző
robbanni kész, remeg a
levegő. a tölgy
mozdulatlan. árnyékában
botorkál az ember: leül,
hátát a törzsnek veti.
a fal hűvös, fehér. rajta
üres keret.
mostantól a mozdulat
valamit lent hagytál a bodzás völgyben,
ahol rézüstben fortyog a szilvalekvár,
fortyog a nyár. (vajon milyen lenne,
ha hullana a hó, hideg lenne a kezed és fehér,
mint a márvány, amikor az emlékeidbe túrsz?)
deresedik hajad, megértél a hosszú elégiákra.
innentől mindegy, föl vagy le.
mostantól a mozdulat a fontos.
ahogy az üveggolyók közül kiválasztasz
egyetlenegyet: tökéletes lehetett volna,
és szabadeséssel zuhan a mélybe,
összezárul mögötte a levegő: ez is fegyelem.
(ki emlékszik, hogy jó volt vagy rossz,
és csatakosak a reggelek?)
nem a nap ragyog és nem a hold.
táj katánggal
(nevedet se tudom, találomra mondom:
katáng. ezentúl így nevezlek.
kékbe öltöztet a képzelet.)
a hőséget lehelő délelőttben
cserepes föld várja konokul,
míg elindul az eső a rokkant vidékre,
s megemeli a virágok fejét
a fülledt meleget tovatoló szél;
inni ad annak, aki szomjazik.
fél egy
messzi partokon él
tűzi a nap
vörös foltok úsznak szemhéja alatt
még nem gondol az ózonlyukkal
az öregséggel
ahogy naponta közelebb tipeg picit
furcsa fiait elképzelni vénen
nyár van
dél
mondjuk fél egy
lassú ebéd
az étteremből
a kerthelyiségre látni
tükröződik az ablak
összekopírozódnak
arcaink
a fehér a fekete
egymásba
hull
átmeneti évszak
még nincs kint tél
de a forróság
elmúlt
idebenn
őszi zsaluk
álmos füst a kerteken. valahol
égetnek: száraz avart, elsárgult
nyarat. egy kései rózsa biccent,
amikor befordulok a sarkon.
halkan nyávog a kapuvas, elmarad
a kutyacsaholás. üres a ház.
csak az ősz téblábol a gangon
egérszín zsaluk alatt; fáradtan
int, s szél kavar a lábam elé
örvényt zörgő levelekből, málló
vakolat porából. a tűnődő délután
verebet röppent a lugasba. madár-
szemben nézi magát a ház: mintha
hazajöttem volna. a kilincs hűvös,
bent félhomály.
azonosítási kísérlet
szaporodik
zsebemben a sok
kacat:
üveggolyó, amit
ígértek,
aprópénz, amire
válthatod,
annyi minden talált
tárgy van ott;
találtál néhány
nevet,
asszonyt adtak hozzá,
gyereket;
szavakat kerestél,
s nem leled azt az
egyet,
ami a válaszra
kérdezett.
sikátorok
mint régi mesterek vásznain
mélyülő pókhálós színek
kavarognak a szűk utcákon
barna novemberi illatok
asszonyi mosolyokban
ölelem a reggelt
tanulom a ragaszkodást
a szavak fonákját
a mosolytalan biccentést
boldog reggeli sétáimon
a birsalma szagát is
újratanulom
a meztelen fák csigolyaropogását
a sikátorok egyértelműségét
velence
a fű, a fa hiányzik. csak a moha
a kövön meg a tenger zöld.
egy rendőrlány
hullámzó csípővel úszik
a kanális felett. villan
a napfény a templom aranyozott
tetején, s legurul a térre
isten kifordult szeme
galambok és árusok közé.
az összehordott ragyogásban
vaku lobban a megfoghatónak
hitt mozdulatra, mozdulatlanságra.
lesnék ablakok mögé,
múltba, idegen életekbe.
nizsinszkij bronzba fagyott
pillanata didereg rodin vagy
az isten kezében.
ahogy elveszíti, úgy nyeri el
értelmét a dolgok egymásutánja.
fél nap után veszem észre,
fű és fa sehol.
csak kövön a moha,
s a rendőrlány szeme zöld.
az erek csatornáiban
valószerűtlenül kanyarog a vér.
ez az a zöld
ez hát a tenger: ez a zöld.
bele se fér a szemembe
s folyton kiszalad magából;
emlékké áztatja a tapasztalást,
átfolyik az időn,
belegabalyodik mozdulataimba;
hallgatom, ahogy dünnyög,
magyaráz,
ismétli magát szüntelen;
csak a színe változik.
tompán fehérlik a hold
a délután egén.
két kupica között
kezdjük újra:
a múlt barna,
nincs jelen,
s holnap
fehér hó hull
tegnapi hóra.
a barna nem ősz
és nem szín,
csak régi,
mint a gyerekkor,
olyan égi.
a fehér nem ősz,
nem évszak,
ha eljön jövő:
születés, halál,
két kupica pálinka
között a között.
torkomban gombóc,
köszönnék apámnak,
gyerekemnek:
egyik nem hallja,
másik nem érti.
a barna: barna.
nincs múlt,
fehér hó hull
fehér hóra.
már mindig
a tél a hó az éjszaka
az asztalon
bögre forró tea
mélyhűtött emlékek
írás fölé hajló arc
nem én vagyok
nem én voltam
a konyha
a padló
a mennyezet
csupasz izzó ég a retinán
még megint
már mindig
ma van
így múlik el
bak, keresztvágó,
szitál a fapor.
a fűrész másik végét
senki nem fogja.
akadozik,
hajlik az acél, ahogy tolod.
az út a tyúkólig eltakarítva.
másfél méteres hókupacok.
ha gyerek lennél,
nem látnál rajtuk át.
így se látsz.
köd van,
füstszag.
ha rátaposol,
lila lét ereszt az eper.
cefreszag,
berúgott kacsák.
a fűrészszélű leveleket
szőrös hernyók harapják.
egyre rálépsz,
zöld vért enged a nyár.
lavórban mosakvó gyerekkor,
szúnyogok, békák, legyek.
katlanba szorult hőség:
szappan fő,
lekvár.
baracklekvár sok cukorral.
és pálinka is.
a rézüstöt este
az égbe dobod.
jó lesz teliholdnak.
amit meghagytak a hernyók,
most az is lehull.
bever az eső a gangra,
bever a délutánba,
az egymást váltó napszakokba.
az eperfa fénylő,
vizes ágain
csúszkál a tekintet.
mint röntgenfelvétel,
csontra vetkőztet az ősz.
álomhatáron
majd kinőnek a füvek
élükön lecsorog a fény
körül mozdulatlan levegő
belakhatatlan álom
két part között kiszáradt meder
a szemhéjat kellene résnyire legalább
átérje a csöndet a szuszogás
úgy beletüremkedni másik valóságba
hogy ne látsszon tisztán a határ
mozi
ferdén verik a sugarak
a délutánt. a mozi előtt,
a kavicsos úton
letört tulipánok;
fehér gyöngykavics:
megdermedt kagylóbuborék,
amit majd felhoz a filmen
a gyöngyhalász.
remeg a levegő,
foszladozó fények
az utcán, leszakadt
villanydróton csüngő
árnyak. este sötét lesz,
és nem jár senki a parkon át.
hírek
szürke, mint a vadgalamb, a csont,
a fém, a kő: háborús szobor.
arca, mozdulata valakié.
rózsabokor, a gyerekkor
birsalmaszaga, várakozása.
nem maradhat életben bárki.
nyiszlett akác, buszforduló,
kötelező haladási irány.
a hőskertben a szobor ismerős,
pedig nincs minden családban
háborús halott. valahol rádió szól,
híreket mondanak.
vonatok
csatlakozásra váró közhelyek.
nemsokára húsvét vagy karácsony;
virágok, havak fehérlenek.
a padon részegek. Időtlen
kedvükben bokrok közé hajítják
a sörösüveget. odavizelnek.
a közeli állomáson hangszóró
jelez: jön vagy megy a vonat.
nélkülük múlik el család, tél és nyár.
tőlük hangos az éjszaka, ha
hullani kezd a hó vagy hársvirág.
sétatér
galambok. lányok. költők
eszmékkel, bevásárlószatyrokkal.
menetrend szerinti korzózás,
kiszámított találkozások,
munkanaphoz, hétvégéhez igazodó
véletlenek. lehet újságot olvasni,
pénzt. kutyát sétáltatni,
babakocsit tolni, ismerősök után
szólni, nem ismerni meg őket,
vagy csak ülni és várni,
amíg az embert leszarja egy galamb.
fénykép
levelek árnya fűben árnyékká
összeáll. a sok kis lebbenő
fürgeség az alaktalan tömbbe
belevész. nem az, ami
volt. eggyé lett ágakkal,
törzzsel. a fény előtte megáll,
mögötteárnyék nő – még lányka,
s már benne minden eljövő.
öles fák, kérgek mozaikja,
leveleké: impresszionista
pillanat – beletöröl egy világos
folt, ahogy a mozdulat után száll,
és eltűnik a törzs mögött.
a ruhája volt olyan fehér.
ősz
elengedik ágaikat
a levelek. megered az eső;
ázott szagú, lucskos
lesz a világ: az emberek,
kutyák, házak –
a délután, az este,
s mind a napszakok.
hinta
üres, kiszámítható, akár
a férfikor. fából van, szögekből,
kötelekből. bizonyosságból,
hogy szállni fog, mint
a madár. és a madarak
rárepülnek. gesztenyehulláskor
szétpattan rajta a burok.
néha beleül egy lány vagy egy
másik. az évszakok megfestik
hátterét. nem szomorú, nem vidám.
ritkán rátelepszik a macska.
olyankor elkerülik a madarak.
apokalipszis
kopottpiros pad,
kényelmetlen, akár a többi.
nincs kivel beszélgetni.
zuhog a zöld között
a csönd, a fény –
zuhog a zöld a fényben.
a leszakadt égbolt
fehér –
törmelékei égig érnek.
szitál a fény
verspillanat
vekker unatkozik a polcon
cigánykereket vető gyerekkor
langyos puha szájak
minden ami volt lehetett volna
itt sorakozik a könyvekben
tűz a nap olvad a rézkarnis
a függöny mintát rajzol a padlóra
a szoba galaxisában porszemnyi csillagok
élednek meghalnak
elforognak isten tekintetétől
jó itt
odakint szomorú emberekbe karolva
korzóznak a napok
ha kinézek az ablakon
látom izzadt erőlködésüket
de nem nézek
süppedő sezlonon heverek
nézem ahogy szitál a fény
unatkozik a kilincs
bukfencet vet bennem a szoba
trafók, krisztus-keresztek
az árnyék: közömbös tájban nyújtózó
idő, puhán egy kőhöz ér. tudatom: itt
meleg van, csak a fogam kocorászik,
míg a távolságot elképzelem, a
kánikulától vacogó betonutakat.
talán te küldöd őket,
hogy lábam alá gyalogoljanak
árokparti juharokat hozva,
horizonton vibráló, zizergő villanytelepeket:
mutatja a gravitáció, így is lehet.
a nap tűz, árnyékom zsugorodik:
rózsaszín porban sötét rajzolat;
kilép magából az út,
dűlők végén marionett-tanyákat himbál,
múltat lógat a semmibe:
futni kezd – suhannak mellettem:
évszakok, fák, trafók, krisztus-keresztek,
nyurga városok, fegyelmezett kereszteződések,
szégyenlős bekötőutak –
nem tőled,
és nem feléd.
kert
muslincahad
titok remeg a kert fölött
és illatok
álmos virágoké
az ösvények találkozását
benőtte a nyár
zöld árnyalatok bújócskáznak
a kerítés kövén
és szemedben
harangszó leng a magasban
áradások
szőke közhelyek szelídítik
a híreket, homokzsákok
támogatják az alkonyt,
kétóránként fél centit
apad a remény,szivattyúk zakatolnak
mellkasomban,
s véremben, hol szerelem
áradt,
emlékek szivárognak:
fövenyén,
mely sárga volt,
meztelen
testünk lenyomatát
formázta a part,
melled negatívja
tölcsér,
egyik fele
árnyék, másik fény,
sütött a hold,
sok volt a szúnyog,
reggelre
áradt, s a gyönyörű
szőnyeg
akkorra csupa víz lett.
kiültek
a hétköznapok a partra,
szerették egymást szavaink,
a folyó cingár volt,
a sétányon
fagylaltot nyalt a kánikula,
kutyát futtatott a hűség.
akkor még
szőke volt a víz is,
meg a hajad. vagy
álmodtam csak
azt a szőkeséget
a leomló partfalon várva
érkezésed, tizenöt
éve, nyolc méterrel
a valóság felett?
játék
pattanásig feszített pillanat,
sárgás szemfehérje:
az erek szálán piros cikkan,
ahogy a kiszámított véletlen
lusta ívén összeér.
a férfi újra és újra ráfordul
az ellene és érte lihegőre.
végül csak a fekete örvényt látja:
s a mind szaporább ziháláson átüt
valami ősi kánon,
metronómnál gyorsabb
szívdobogás.
túl az utolsó döfés orgazmusán
kiüresedik a lélek,
az aréna,
ha a játék véget ér.
víztükör
1.
negyven körül még nem bölcs az ember,
az éveket olvassa, lesi csak,
faltól falig medencébe zárva
jobban ügyel minden karcsapásra
– de a feszített tükörből kicsap
néhány hullám, s visszacsorog lassan.
számolja a hosszokat, téveszt is,
tudja, úgyis vesztésre áll. hisztis
ezért, s fáradt, hogy lányokat lessen,
ám ha valamelyik vállához ér,
testében fürgébben surrog a vér,
vadul tempóz, csapkod összevissza,
maró, klóros íz a torkon visz a
valóságba vissza. a lábban görcs,
szívben aggódás, téveszt a metrum,
túl van már ennyi és ennyi hosszon,
s még van egy kis ideje, hogy ússzon,
amíg lekapcsolják a villanyt, mert
vége a napnak, s az uszoda zár.
2.
hanyatt a vízben, a vízben hanyatt –
asszonyformájú felhők alatt
vörös napkorong:
ahogy a földből kiszakad;
a hajnal hűvös, akár az értelem,
a medencében lázas őselem
ölel, simogat, én is mozdulok:
hajlatok, vállak, ívek, tomporok –
az ég bennük felragyog:
mintha valódi asszonyok,
mint valódi szerelem, foszlanak,
hiába markolja őket képzelet,
összezárul mögöttük a pillanat,
ahogy a víz, ha kilépek,
s nyomom se marad.
derengés
a meztelen föld nehéz szagában
a szél könnyű felhővitorlát bont,
áradó, lassú vizekkel üzen
a versbe tágult horizont;
piros padokra bicskák karmolásszák
öröknek hitt, suhancszerelmek jelét,
míg el nem oldalog a lomha nyár,
új évszaknak adva helyét;
komótosan moccanó árnyék az ősz,
juharlevélen a sakkasztal fölött leng;
kérdenél, de dermedő szívedben
már a tél fegyelme dereng.
majd megérkezel
majd megérkezel az alkonyatban
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlenre emeljük
poharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
lássad
olyan is lehettem volna
írnám isten
az isten van valamiként
írnám
de elbizonytalanodom a lopott szó szégyenével
közhelyekbe szalad az ember
ha a végső okot nem leli
múltkor istenes verseket olvastunk
bevallatlanversengve
kedvünk mellé került ital
s olykor valaki elismerőn csettintett
ügyes az anyja szentségit
később zuglóban a vonathoz mentem
és megszólított egy lány
a sötét utcán szépnek tetszett
nem lehetett több tizennyolcnál
keresett valakit
az állomáson koldusok háltak
durva kabátba takarózva állig
egyikük csak ült a padon
kerültem tekintetét
annyira szomorúan nézett
a fülkében puha ceruzával
buta számsorok fölé görnyedt valami hivatalnok
el-elbóbiskolt
de olyankor is úgy tartotta irónját
mintha ébren volna
lehet ő volt isten
hajnali lebegés
a medencék fölött isten,
dús páragőz –
zsíros fodrokkal köszönti
az érkezőt;
langy reggeli fürdő, a fény
furcsán hasad,
a víz ölel, a szó kihagy:
a szívben bent
sajdul, ami volt, ami lesz,
s már nem szabad;
ahogyan nő az öregség:
épül a rend.
(már megszoktam magam...)
már megszoktam magam e tajgai tájban,
hisz rokonok itt is az összes emberek,
messzire futhat – mint otthon – a tekintet,
csak ne lennének ily rettenetes telek.
izzik a kályha most, a szoba jó meleg,
elébb tett a tűzre itteni asszonyom,
de hajnalra befagy a lavórban a víz,
csipásan didereg szemében nyomorom.
nem karddal és vérrel, gyenge lámpafényben
rovom egymás alá a sűrű sorokat,
errefelé kevés a papír és madár,
csak a távolság és a magány noszogat;
s az emlékek, melyek folyvást hazahúznak:
álmaimban mindig csak otthon ébredek,
lelkem, mint délibáb, tündér puszták felett
lebeg, s e gyönyörtől szívem tán megreped.
(beszéltem ezt-azt...)
beszéltem ezt-azt
borokról hűségről
de a verseimnél
én józanabb vagyok
a nyomor nem erény
alkalom hívja
a pillanatot
errefelé sem más az élet
a szabadság itt is illúzió
ugyanúgy szeretnek
ugyanúgy ölnek
az asszony itt is lágy és jó
esténként azért
mikor elalszom
júliámról álmodom
és mindig magyarul
bár a szlávorosz szó is
szívemig fáj
magyarul mondom
alkonyul anyám
szerelem tél hó
világ szabadság
lebegni
kívül belül
körön
körökön
mondani szavakat
hús
nyers
kíván
üt
szédülni bele
saját kört csinálni
legbelül
mint állat
fű
nőni holdig
pupilla-pillanat
szállani felhővel
füst
isten apokrif mosolya
lebegni fák fölött
víz fölött pára
szédülni
szállni
kívül
belül
semmi
semmise
tetőkre lát
a tetőkön, felhők és fák bolyhos árnyai közt
fény matat. számítógépbe kopogom napjaim,
s – amíg kint, rézsút a cserepeken, kergetőznek
a sugarak – kitekint belőlem, aki a verset írja,
a szomszéd tetőkre lát: zöld foltok, moha-
nyugalom, félbemaradt történet keresi magát.
a házak mögött, a délutánban, a gyerekkor
még átdereng; de esténként nem az égen
– képernyőn forognak számolatlan csillagok.
ahogy ezeket a verseket
templomfreskókon hasad a fény:
olyan kék az ég, ha vízfestékkel könyvbe
mázolod. az egymást metsző apró, sárga vonalak:
csillagok: színek, távlatok.
csak az örvényt kéne megfesteni még,
körkörös ecsetvonásokkal tán, mintha vizen,
ahogy a mindenséget
vattacukorként magába tekeri:
tárgyat, állatot, embert,
ezeket a verseket,
a könyvbe festett kék eget
csillagostól, vattacukorként,
ahogy ezeket a verseket.
farsang
sztyepan pehotnij emlékének
a sárga színű fény a földig ér,
a zongorán lefolyt, s a férfinép
kisasszonykákat ölel, úgy ígér,
fülükbe súgva ezt-azt, táncot lép.
a zongorán lecsorrant már a fény,
sötét ruhák és sápadt flitterek
keringenek, az arcokon remény
dereng a fekete maszkok megett.
ruhák suhannak és a sarjú szép
szavak, de félve száll a báli had,
ha botlik az ütem, s a szív kihagy.
amíg lehet mazurka szól, s a kép-
en, mit tükör mutat, mosoly szalad:
a pillanat a gyönge fénybe fagy.
nem azonos
rozsdás szögbe léptem
átment a tornacsukámon
felül kijött a hegye
nyolc éves lehettem
alkonyat volt nyár
biciklivel
rohantunk az orvoshoz
a tetanuszra nem emlékszem
a félelemre sem
pedig kellett hogy legyen
nem tudom
milyen volt a kötés a var
meddig hordtam azt a csukát
hol a heg helye
eltűnt
csak az emlék maradt
van és nem fáj
vagy fáj
de nem azonos
tisztás
mennyi bakancsom
elvásott,
hány barát,
lány
elmaradt, míg
eddig a pontig elértem:
vers
kinézek belőle.
számtalanodnak a
tisztások;
mögöttük fenyőfák
zuhataga,
mérgeszöld sötét;
tűlevél,
avar,
káromkodás,
a madárfütty-kötélen
hintázó öröm nem leli
párját,
elbizonytalanodik,
szorítása ernyed, nyakát
szegi.
csapong a
történet, mint
kelepcébe tévedt denevér.
a történet vége
tegnap sokáig játszottam kisherivel.
kisheri virtuális figura,
nevét nagyheriről kapta
(aki szintén a számítógépben él),
s egy játékprogram hőse.
leküzdi az akadályokat,
mert sok élete van.
ha ügyesen csinálom, újakat kap,
de csak kilencig írja ki a gép,
a kétjegyű számokat nem mutatja,
annyi halhatatlanság neki is sok.
az egyik akadály után
felirat jelenik meg a képernyőn:
for woman!
a gyerekeimnek úgy fordítom,
kisheri innen indul megszerezni
a királykisasszonyt.
de hozzá még nem jutottunk el.
egyre nehezebbek a pályák,
és kezdem unni az egészet.
a fiúk viszont kíváncsiak.
én meg félek,
mi lesz, ha végére érünk a játéknak?
a mesékben is az érdekelne,
hogyan éltek a történet után.
