Ha kérdenéd
Parnasszus Könyvek,
Tipp Cult Kft. Bp., 2006
kép
légypapírba ragadt délután,
múlt időben verdes hosszan,
emlékek hártyás szárnyai
megkötnek majd a ragacsban.
mozaikokra tört konyha:
fölsorolhatatlan részletek,
többes számban kalimpáló
mozdulat – fáradtan remeg.
mint időn ütött lyukak,
sok apró, fekete pörsenés
rugdalja elszántan a semmit,
végül minden elenyész.
elenyésznek a részletek,
a mozaikok is összetörnek,
fáradt szívünkben kitartóan
verdeső emlékek gyűlnek.
most is látom, ahogyan állsz
elmosódva, távoli időben
– sok színtelen kis pörsenés:
fölhólyagzott feledés egy képen.
és ott csüng még az égen a nap,
üres árnyékot vet a délután,
a hajad belelóg a nyárba,
kisimítom félszegen, sután.
fosztóképzés
a harsány szavakhoz fiatalság
kellett. a dolgok osztatlan szemlélése,
amikor a részek még nem nyerték el
árnyalataikat, és a szerelem állati
reszketés volt, angyali káosz, ilyenek.
(te vagy az origó a vágyak célkeresztjén.)
anagrammába menekített név, ellen-
tétnek a szennyes és szép.pedig nem is
ismertem. versekből csak. másvalaki
írt hozzá költeményt; kislány volt még,
így azok nem szerelmes versek,
rajongásgyakorlatok voltak. vagy
ki tudja? később a temetőben láttam
a lányt (annak a valakinek a temetésén,
aki a verseket írta). nem volt szép,
se csúnya; olyan, amilyen a remegés,
az éhség, a kenyér, az ima lehettek
valamikor, vagy az emlék nehezéke.
isten kezéből kihullik a téli délután.
vagy ő hullott ki a délutánból valami
napszaktalan létbe, ahol a férgeknek
sincs jelentősége. ha meg mégis, hát
nem úgy. s ha úgy, értelmetlen akkor is
az egész.
belakja
két part: margók, zárójelek. a pilla-
natütések a szívben felzörögnek,
szokja színeit a nyárvég, belakja a várost,
a konyhában megszorul a meleg. a vers
készenlét – mint a halállal majd,
egyedül van vele. az éjszaka
szétterül az asztalon, két pont között
percekre osztja az időt; egyik sem
hosszabb, egyik sem rövidebb;
két mozdulat között jelek: pontok,
vonalak; két pillanat közt hullámzó
mozdulat – oda-vissza. szüntelen.
mellérendelő
(régi fénykép: rajta apám és anyám,
középen boldog gyerekarcom.)
apám öt éve halott. a temetés óta
egyszer voltam a sírjánál. sokáig
röstelltem, hogy nem megyek. arra
viszont, amikor mégis kigyalogoltam
a temetőbe, nem nagyon emlékszem.
a fejfa rémlik, de inkább nagyapám
sírkövét tudom visszaidézni, meg
nagyanyámét. együtt nyugszanak ott
hárman. a sírkőre valószínűleg régről
emlékszem, amikor még apámmal
jártam ott. fogta a kezem, s én néztem
a lapos követ. a vésetből itt-ott kikopott
az arany. a fény árnyékot vetített rá,
és az rézsút rádőlt a környező sírokra.
az illatot is érzem, ha a szemem le-
csukom, a fanyar örökzöldillatot;
szemhéjam mögött összeragadt
bodobácsok mozdulnak, bár lehet,
hogy csak odaképzelem őket
az iskolaudvarról, a járdák repedé-
seiből, a fehérre meszelt fal tövéből,
szóval a gyerekkorból, gyerek-
koromból. ahol már örökre ott állok
apámmal az ő apjának a sírja előtt –
fogja a kezem, és beszél, beszél.
szomorú a hangja, és az enyém
nem tudom, milyen.
*
anyám arca izzadt és zsíros.
amikor megcsókolom, zavar,
hogy ragadós és nyirkos-hideg
a bőre. anyámnak három éve
rákja volt, de ideiglenesen ki-
szeretett a halálból. anyám nem
szép, nem is bölcs. ha mondok neki
valamit, folyton visszakérdez,
vagy másról beszél, mintha nem is
hallana. anyám templomba jár,
és naponta több órát imádkozik,
nem néz televíziót, kilószámra
gyártja a süteményeket, hogy
legyen mit ennem. némelyikben
néha ősz hajszálat találok. anyám
leheletén érződik, hogy cukorbeteg.
anyámnak rossz a gerince, fáj a lába,
visszeres. anyám öreg, pedig csak
hatvanöt éves. amikor gimnazista
lettem, fiatalabb volt, mint most én.
s a lányom már gimnazista
befejezetlen múlt
tejüvegen át bámulja a tavaszt, a telet,
minden évszakot; kavarja a bogarakat a szél,
havat, pollent, gravitáló levelet: de csak
ez a fehér ragyogás, összefolyó egyformaság;
a levegő mozdulatlan. ami elmúlt, csak az vibrál
szüntelen. az árokpartra ájult nyarak;
az udvarvégi bodzáról égbe dobált kicsi
alumíniumrepülő vagy az ereszalji veréb-
fészkek zseblámpafényben szétcsúzlizott
nyugalma bennem él még? mostani
mozdulataimban, sejtjeimben, sejtéseimben,
pszichológus által analizálhatóan, műszerekkel
kimutathatóan? vajon meghatározza, miként
emelem számhoz a teásbögrét, ahogy egy almába
harapok, szeretkezem, gyereket nevelek? vagy
csak egy kimért, távoli igeidőben létezik
leírhatóan, ragozhatóan, elemezhetően,
de tőlem gyakorlatilag függetlenül?
két délután
ahogyan apámnak – mikor vett néha
egy üveg sört, s borostásan, feltűrt
ingujjban ült a gangasztalnál, komótosan
kortyolva a langyos, habzó italt
(mindig langyosat, nehogy megfázzon),
járatta tekintetét a délutáni utca,
a nagyanyámként töpörödött birs
és a tyúkudvar között (valahol
ott unatkoztam én is mindennek
közepén), óvatosan forgatta szájában
a sört (szerette úgy mondani, pivó);
mintha el akarná hinni, el kellene hinnie,
hogy azért isszák mások (pityókás
vigyorral hadoválva kocsmakertben,
bolt előtt, munkából jövet, hétvégeken),
mert jó. jó ez, mondta, mint aki
elhiszi, amit mond, vagy mint aki
azért mondja, hogy ne maradjon
benne kétely. már sohasem tudom meg,
tényleg szerette, vagy csak azt hitte.
– olyan távoliak most a tárgyak,
ahogy délutáni bóbiskolásból riadva
bepötyögöm ezeket a sorokat a számító-
gépbe: jó ez, mondom magamnak,
miközben szeretném megfejteni, mitől
olyan ismerősen valószerűtlenek a fények.
elsuhant
áll nagyanyám a szakadó
esőben, buszt stoppol a sarkon,
hogy haza tudjak menni
a szomszéd községbe. álljon meg,
pista, kiabálja sipítósan vékony
hangján, erőtlenül. akkor még
faros buszok jártak. tizennégy múltam,
nemrég jöttem ki a kórházból,
ahol majdnem két hónapot feküdtem
szapora pulzussal. thomas mannt
olvastam, és vágytól duzzadtan
lestem a lusta combú éjszakás
nővért, ahogy hajlong az ágyak
között. azóta biztos csúnyává öregedett.
apám küldött át valamilyen irattal
vagy iratért. vonattal mentem
nagyanyámékhoz, s emlékszem,
az állomáson lopva, de kitartóan
bámultam egy korombeli lány
fenekét. farmernadrágja zsebén
rácsos mintázat volt saját anyagból,
olyasmi, mint a rákóczi-túrós teteje.
nem akkor gondoltam erre
a hasonlatra, ott egészen más
járt a fejemben. otthon röhögve
meséltem szüleimnek, meg a másik
nagyanyámnak, hogy emez nagyanyám,
miközben jól eláztunk, mindenkit
lepistázott. persze azt a buszsofőrök
nem hallották. csak úgy elsuhant
mellettük az élénken integető öregasszony
képe a nyurga kamasszal, ahogy
azok az évek is. talán az ötödik busz
állt meg. ez azért furcsa, mert öt busz
valószerűtlenül sok néhány perc alatt
azon a szülőfaluszélen, ha csak úgy
nem, hogy távolsági és téeszjáratok is
voltak közöttük. esetleg egy csúnya
időben kiránduló osztály különbusza.
ősszel gimnáziumba mentem, s amíg
a hetes kémiaórán jelentett, az előttem
lévő padsorban ülő osztálytársam
fenekét memorizáltam aktuális
vágyálmaim nyersanyagává. hirtelen
ismerősnek tűnt a farzseb. ráadásul
a lány is nagyanyám falujából való volt.
úgyhogy azon a kémiaórán visszadatáltam
plátói szerelmem kiinduló pontját
az időtengelyen arra a napra, amikor
reménytelenül szakadt az eső,
s nagyanyám buszt stoppolt nekem.
párhuzamosok
utazom haza vagy a kollégiumba
(varjú göröngyök törik a havat)
alacsony ég alatt elnyúló árnyékomat
lassan felitatja az este
elmosódnak a tereptárgyak
csak a települések utca- és ablak-
fényei remegnek az üvegen
mindig hazafelé megyek
pedig vissza ugyanannyiszor
kellett megtennem az utat
a kupéban száraz hőség
kiszárítja orromban a nyálkahártyát
jócskán a célállomás előtt kimegyek
a peronra a csukott ajtón is behordja
a szél a havat a kék vászontáskára
dara pereg szennyest viszek
antikváriumban vásárolt könyveket
amelyekről akkor még azt hiszem
kiolvasom őket valamelyik faluban
ahol tanár leszek kerékpárral járok
lesz asszony az is tanár
szolgálati lakás pár gyerek
fázom az utolsó kocsiban állok
a síneket lesem ahogy a távolban
összefutnának a bolyai-féle geometria
szerint (föltéve hogy párhuzamosak
s nem csak a pályaudvarokig tartanak
nem kanyarognak útközben össze-vissza
nincs rajtuk váltó – és) ha messzebb
látnék a hóeséstől a sötétnél az orromnál
eső
ahogyan írják, sokáig úgy ejtettem;
múltkor egy lengyel szakos kolléga
szólt, tinyecnek kell mondani.
különben mindegy. alig emlékszem
valamire. csak a templomerőd kő-
falára a kihalt hegyen, a temető
vaskeresztjeire, és hogy szakadt.
lecsorgott kövön, kerítésen, rozsdás
síremlékeken, esőkabátodon, amit
németországból hoztál, és nagy volt
rád, mert úgy vásároltad, hogy ha kell,
felvehesse a férjed, aki majd lesz.
néha én is hordtam. szakadt az eső,
folyt le az arcodon, a sárga kabáton,
nyolcvanötben, tyniecben.
megérkezik
beült hozzám a fiatal néger nő. kérdezett
valamit, de csak pár szót dadogtam
azon az idegen nyelven. próbálkozott
még kicsit, azután csak mosolyogtunk;
elsuhant mellettünk az éjszaka. úgy
emlékszem, szép nő volt, ám amikor fel-
riadtam a bóbiskálásból, nem láttam
sehol. a hajnali vonaton helyette
mások utaztak. kialvatlan férfiak,
ingázók – kint tejszerű köd, hideg –,
a hátizsákból elővettem pulóverem.
nyolc óra lehetett, amikor kölnbe értem.
a pályaudvarnál a dóm tornyai
nem látszottak fönt a szürkeségben.
bent mécses égett töméntelen.
ültem egy padban. jártál ott, isten?
így van ez
a vonat vécéjében a koszos
tejüvegen át láttam a fák árnyékát,
ahogy rohannak mellettünk. vadul
zakatolt minden. kopogtak. aztán
megint. erélyesebben. úgy kellett
visszafelé nyomnom a kilincset.
a kalauz a jegylyukasztóval nyitogatta
az ajtót. meg akart büntetni, hiába
bizonygattam, hogy rosszul vagy, és
mosdani kísértelek. amikor elment,
hisztizni kezdtél: mit képzel ez rólunk.
másrészt pedig: hogy miért akartalak
letagadni. hát így van ez.
próbálkozik
sápadt a hold – sovány kisgyerek –,
felhőrongyokkal pólyálja a tél.
az asztalon kölcsönírógép (optima).
verset akarok írni: kezdőképként
forrjon a gázon teavíz (szolgálati
lakás, huszonnyolc négyzetméter).
legszívesebben sétálni mennék, de
már négyszer körbejártam a főteret,
ha pedig bármelyik utcán befordulok,
valaki elém áll mindig, hova megyek,
s ha azt felelem, sétálok, kiröhög.
inkább hazajöttem verset írni. írnék,
de semmi nem jut az eszembe. nincs
mit mondanom, a szavaimat el-
használták barátok, nők, a postás,
a közértes, a vízóra-leolvasó; ők is
folyvást akarnak valamit, s ugyanúgy
nem tudják, hogy mit: túl a napi
vágyakon, egyszerű élvezeten:
próbálkozik velem a vers. lassan
elődidereg a hajnal. a jéghártyás
ablakon át látom, dereng – ez persze
nem igaz, még a tea sem hűlt ki.
feladom, fáradt vagyok, unom az
egészet: az ajtó előtt – kinn feledett
jószág – neszez a lelkiismeret.
árnyékot vetnek
mozdulatunktól megriad a langyos
víz; a bennünk kavargó indulatokat
magába tekeri az éjszaka. így is lehet
boldognak lenni: vágytalanul
hallgatni, amint a parti köveknek
ütődik az ősz. valahol sziréna
szól. fülledt vágyakat söpör a szél
a városból felénk. közömbös kézzel
simítod ki szememből a múltat.
szeretnünk kéne, míg dideregve
megjön a reggel, szeretnünk:
de csak nézzük egymást, ameddig
hosszú árnyékot vetnek a fák.
törékeny
festékszag. még csak néhány
lakó költözött be. az üres szobákban
szomorú, szürkés padlószőnyegek,
másutt a parketta frissen festve,
de nem új. valamikor irodák voltak
itt. most felvételi leltár. megtörténik,
aminek meg kell: született, anyja neve,
iskolai végzettsége, gyógyszer-
érzékenysége, legközelebbi hozzá-
tartozója, három darab lepedő, párna-
huzat, hálóingek, kabátok, nyári ruhák,
cipők, egyebek. nővérkék, ha meg nem
sérteném magukat, anyám selyem-
papírból előveszi apám egyik szürke
öltönynadrágját, szinte új még,
alig használta, mit csináljak vele, a fiamra,
látják, nem jó. hatan vagyunk az aprócska
szobában, senki nem nyúl a nadrágért,
zavartan dadogok valamit, anyám
tartja a négyrét összehajtogatott
ruhadarabot. nézem a korcát: nem
koszos, nem is fehér. beleitta magát valami
sárgaság, ahogy majd a főzelékszag
a falakba áporodik, az életekbe. pedig
az ebédlő másik épületben van, de
az illatok, az ízek, a zajok, az érzék-
szervek csalóka adatai összesűrűsödnek,
befészkelik magukat a szövetek
szálai közé, belecsomósodnak a hajba,
cementként kötnek meg a csontban,
törékennyé teszik a szavakat, a tör-
téneteket – és formázhatatlanul véglegessé.
jelentésszintek
végtelennel kezdett mondatnak hol
a vége? és a párhuzamos gondolatok
találkoznak valahol? bolyait nem
a matekóráról ismerem, inkább
az irodalomból. nem a németh-drámából;
kocsiséból. húsz éve együtt lelkesedtünk
a bolyai jános estéjén barátommal,
aki éppen most küldött át egy könyv-
kritikát e-mailen, s ebben a rejtett, jelö-
letlen intertextualitásokon alapuló
asszociációk szabad áramlásáról érte-
kezve említi a végtelenben találkozó
párhuzamosokat a totális hiábavalóság
camus-i közelítésének közvetlen
szövegkörnyezetében. húsz éve húsz-
évesek voltunk, és tudtunk lelkesedni
mondatokért, amelyek arról szóltak,
hogy például gauss a matematikából
élt, ellenben élni lehet a matematikáért
is. mondjuk, ahogyan bolyai gondolta
a monodrámában ifjúkori magáról
– öregen. úgy öregen, hogy harminc-
nyolc évesen halott. bár bolyai azt is
mondta a drámában, hogy neki volt
igaza, mármint gaussnak, ám akkor
ennek a félmondatnak nem tulajdoní-
tottunk jelentőséget. a ragokon volt
a hangsúly. kétszer három betű
toldalékként: jövőképet építettünk
rájuk, jellemet. időközben persze,
szinte észrevétlenül, változott a jelentésük,
s már nem tudjuk, jó-e a párhuzamosoknak,
ha találkoznak. arról nem beszélve, hogy
milyen körülmények között. egyáltalán,
tudjuk-e, mit jelent párhuzamos meg
végtelen, vagy csak amolyan tudálékos
közhelyként emlegetjük, mint az
E=m·c²-et. adott helyen elejtett félmondat
a bolyai-féle nemeuklideszi geometriáról,
lám, további jelentésszinteket generálhat.
tízkoronás
mintha a feljebbvaló nem tudta volna eldönteni,
essen vagy ne essen. épphogy szemetelni kezdett,
amikor a piacozók mellett, a templomhoz közel
megálltunk. a gyerekeknek szerencsére nem kellett
pisilni. egyik barátunk felolvasta, amit hibbéről
az útikönyv szerint tudni érdemes. a templom
viszont zárva volt. cigányok jöttek magyarázni,
merre lakik a pap, a kulcsos ember: isten és a
zarándokhely szolgája. egyikünk elment érte egy
nyolcévesforma kisfiúval, mi pedig a templom
környékén kóvályogtunk. az ódon házfalakról
tehetősebb világ emlékei málladoztak.
valaki aggodalmaskodott, hogy, aki elment
a kulcsért, hátha tőrbe csalják: leütik, kirabolják.
nosza, indultunk keresni, de az már jött is
a hírrel, hogy úton a pap, hozza a kulcsot. a kis
purdé ott ugrált körülötte, hogy pisztoly
meg piff-puff, aztán a sarki trafiknál mutatta,
olyan kéne neki a kísérgetésért, patronos-
durranós, nyolcvanöt korona, mondjuk,
már nem emlékszem pontosan. inkább papír-
zsebkendőt adtál volna neki, céloz az egyik úti-
társ a fiúcska orrából csüngő takonyra meg a tíz-
koronásra, ami persze nem csak a játékhoz, az üd-
vösséghez is kevés. a templomban elbambultam
kicsit, megsimogattam a vénséges padokat,
megérintettem egy imakönyvet, s próbáltam
fegyelmezni a gyerekeimet, persze nem sikerült.
a szlovák pap hamar kitessékelt bennünket, azt
sem fogtam föl pontosan, hogy akkor hol is
van eltemetve a nagyúr. azért még vettünk
képeslapot, majd gyorsan továbbautóztunk
a szemerkélő esőben. hibbéről pedig ezután
mindig az a taknyos kiskölyök jut eszembe,
aki pisztolyt szeretett volna a sarki trafikból,
de csak egy tízkoronást ejtettem a tenyerébe
úgy, hogy véletlenül se érjek a kezéhez.
megnevezi
anyám a kapuban fogad. ő egy nappal korábban
érkezett a temetésre. siránkozik: nem tud sírni
az anyja halálán. én sem sírtam, de ez fel se tűnik
neki. csak magára figyel mindig, ahogyan
én. teljesen átizzadtam a könnyű hátizsák alatt,
amelyben a vonatra olvasnivalót, fekete cipőt meg
öltönyt hoztam (utóbbi összegyűrődött persze).
keresztanyám ebéddel kínál, de előbb lezuha-
nyozom. a fürdőszoba csupa csempe, szappanszag,
tubusok, tégelyek, törülközők, szárító, csapok
és zuhanyrózsa, a kád, a kád széle, sarka, egy
megcsúszó mozdulat, éles szédület, a csempék
közti fuga halvány-matt színe. folyatom
magamon a vizet. pár napja itt villany-
világos éjszaka volt, nagyanyám koponya-
sérülése: úgy verte be a fejét, hogy abba nyolcvan-
hat évesen belehalnak. kórházba vitték, ahol
még három napot élt, mint a mesékben.
zuhanyozom: mosnám fényesre a gyerek-
kor emlékeit: néven nevezem a tejet, a holdat
a ház mögött, az esti beszélgetésekben emlegetett
ördöngösöket, a poklot és a mennyet, a tisztaszoba
szagát, ágydeszkák roppanásit a sötétben, a kanapét,
a reggeli tejeskávé melegét, a kannát, a vödröt,
a kerekes kutat, a nyúlketrecek itatóit az istállóban,
az üres jászlat, unokatestvéreimet, a kést, a csirke
nyakát, a dinnyét, nagyanyám hangját, szemét,
mosolyát, fejkendőjét, fásliját; néven nevezem,
amit lehet. tárgyiasítom az időt: szétfolyik,
mint a víz a fürdőszoba kövén. a felmosó-
rongy felissza, kicsavarom: kevés koszos lé.
üres
pormacskák: puhán gömbölyödnek az évek
óta mozdítatlan szekrények mögött;
költözés lökdösi őket, játszik velük
az emlékezet: talán apám halála után,
talán mindegy, mikor, a szádat nézem,
s arra gondolok, nem szabad kimondani
mindent, nem is lehet. kint permetez
az eső, bent az üres szoba. a falak
egymásnak dobálják a hangokat. állunk
még egy kicsit ott, ahol ezután már sosem.
gombostűre tűzi
visszeres lábú este, a felhők kékek
(milyenek lennének?), szétfolyik,
vörös a hold (összerakhatatlan
puzzle a múlt: hurkot kötött nyakába
másod-unokatestvérem): feljebb száll majd
a fák fölé, halvány lesz, mint friss
halott; a levelek árnyai sötétben nem lát-
szanak – felemeli őket egy kéz, könnyedén
gombostűre tűzi mindahányat, vagy
cérnán lógatva hagyja, hogy fújja a szél.
vennék neked
vennék neked tampont a sarki boltból,
ha együtt élnél velem,
éjszakánként azt álmodnám újra,
hogy tested szagával ébredek.
csinálnék pirítóst reggelire,
tea gőzölne az asztalon,
kennénk a vajat, retket szelnél,
és veszekednénk nagyon.
kézzel mosnánk a fehérneműt,
vasárnap délig szeretkeznénk,
megcsalnánk egymást fűvel-fával,
a másik lelkét kicsipkéznénk.
derekadon felcsúszna
derekadon felcsúszna a póló,
cigánykereket vetnél a folyosón,
észrevennéd, hogy észreveszlek,
mosolyognál kitartásomon.
elmondanád, kiket szerettél,
én hallgatnálak, fognám a kezed,
nem árulnék el semmit magamról,
elég, ha testem ismered.
melled kemény lenne, mint a labda
csuklódon megvágott, beforrt erek,
ha túlságosan megszoknál,
félnék, teherbe ejtelek.
bőröd fehér
bőröd fehér, tested izzadós lenne,
szád fölött gonosz kis pihék,
szoknyában járnál és bakancsban,
és nem lennél szűz nagyon rég.
naponta háromszor zuhanyoznál,
sört innál, kezedbe cigarettát képzelek,
zenéken, elveken vitatkoznánk,
olyanok lennénk, mint játszódó gyerek.
egyszer, csak egyszer szeretkeznénk,
szemhéjadon gyönge barna festék,
s lélegzetünk kihagyó ritmusát
nem feledtetnék újabb esték.
annyira éhes
annyira éhes lennék akkorra,
hogy azon az éjszaka ötször is,
félig ébren, félálomban,
két állat, aminek jól esik.
reggelre minden tagunk fájna,
meztelen szádra sütne a nap,
mire gondolsz, kérdeném közönnyel,
rád, felelnéd – mindenkinek ugyanazt.
utoljára brassóit ennénk,
te bort innál, én egy rossz felest,
addigra már egyikünk se tudná,
melyikünk volt az éhesebb.
hajad fiús
hajad fiús lenne, a szád vastag
és gyönyörű, melled kezembe férne,
s míg anyád a munkából hazaérne,
hemperegnénk halványkék lepedőn.
veled kiskocsmákba járnék,
fröccsöket rendelnénk, bablevest,
annyira rajonganál füst milánért,
hogy féltékenyen írnám a verseket.
a hasadra mindig emlékeznék,
ahogy bőröd simogatja tenyerem,
fölhívnálak évek múlva,
hogy elmondd, kitől van gyereked.
ragadozó
bundája fényes, mint holdas
éjszakák, alacsonyan járó
reggelek, fényes, mint áldozat
szemében a félelem. kushadt vállal
les, tébolyultan: nem tudja,
kívül vagy belül fészkel
a veszedelem: a sás surrog,
a vére az? már nem méricskéli
lehetőségeit, nem tartja számon
álmait, s akiket elhagyott. meg-
szokásból támad, öl, fal, figyel,
megszokásból létezik. létezni kell.
de amikor esik, beleszimatol
a tájba, mi lehet az ismeretlenen túl;
megremeg. surrog a sás és temet.
ártatlan, gyilkos – egyre megy.
görgeti
fellegek futnak a temető felé,
fáradtan fürkészik az elnyúló
délutánt, lent füvek, néhány apró,
fehér virág. óh, töpörödött, drága
nagyanyó! paradicsomleves,
pörkölt, paszulyfőzelék, ebéd után
a zománcos bögréből langyos víz;
fekszem a tikkadt földön, rongyfoci-
korom féltégla kapuját arrébb
görgetem: csontfehér füvek
a hirtelen napon, magára húzza
nyirkos földruháját három
giliszta, három barna borzalom.
izzadok. az erdő mögül
fölém hajol két templomtorony.
ijedtében a szomszéd faluba
szalad a közeli gyalogút; arra
indul, amerre a nagyhasú felhők.
fehér szakállt növeszt a délután.
látomást ragaszt
áll a levegő. simára simítja a ráérősen
vánszorgó folyót. hinnéd, áll az is.
a békabábel, a bogárcsordák viszkető,
szembe hulló zümjei hiányukkal
vannak jelen, akár egy rossz tájkép
lefelejtett színei. arrébb kékpárás
fák gyülekeznek erdővé, amott
lepedőnyi hétvégi házak hullám-
pala teteje. vasarelys látomást ragaszt
az égre egy aggódó lányalak. villany-
drótok nyújtóznak a közeli város
panelemlékműve felé, s elérik
a házat, ahol laktam.
azt hittem
mert loptam is. előtte zsömlét vettem, de
hibázott a fillér. majd legközelebb, kedves,
mondta a pénztáros, aki nő volt, persze.
elvörösödtem, hebegtem valamit,
és átmentem az önkiszolgálóba, ahol
fizetés nélkül zsebre tettem egy doboz cigit.
még volt gyufám, albérletem nem: azt hittem,
csavargó vagyok. nem tudtam, honnan
lesz pénzem, mikor. arról győzködtem
magam, soha ilyen szabad nem voltam.
fáztam, eső szitált. barátom szállást adott
és enni. másnapra a cigaretta elfogyott, de
nem mentem vissza lopni: gyáva voltam:
egynapos vagabund.
a kép mögött
a merényletek, tömegszerencsétlenségek
képeit sokáig bámulom az újságokban:
a csonkolt, kitekeredett végtagokat,
a betonon szétfolyó vért, a szőrös hasakat,
mellkasokat, a nőiesen ívelőket, a fel-
csúszott inget, az életmentéshez le-
meztelenített felsőtesteket, meg-
merevedett kézmozdulatokat, a halottak
cipőjét, ruházatát, könnyű nyári papucsot,
félcipőt, fegyelmezett katonabakancsot,
önállósult aktatáskát, kificamodott járművet,
szemüveget – ha valahol bomba roncsolja
a hétfőt, ha fegyverek darabolják a délutánt,
ha kereszteződésnél figyelmetlenkedik autó
vagy kamion, a helyszínre rohanó fényképező-
gép lencséjén át mohón lesem a pillanat
utáni mozdulatlanságot, a helyszínelés
pózait, rendőrök, mentők távolságtartó
figyelmét: a kép mögötti csöndet. amikor
az ilyen fotókat nézem, nem szeretem,
ha néznek. könyvtárban, munkahelyen
gyorsan továbblapozok, de ha nem látja
senki, közelebb hajolok, úgy bámulom őket.
innen az ott
egy reflektorral megvilágított óriásplakát,
alatta regényhősök találkoznak, hajléktalanok
ülnek a padon, valaki a gesztenyés sétányról
nézi őket. tompán koppan a beton, ketté-
hasad a burok. ez nem az a vers, amire készülök,
ez nem az a szerelem, nem az az este;
messziről figyelem magam, nem vagyok benne
a képben. ez nem az a kép. nem zöld,
nem barna és nem fehér. hideg ősz van,
a belógó ág mozdulatlan, a plakáton hullám fut
át. mennyi nem, mennyi tétova tagadás!
hullámok, megfakult tengerkék, eső-
mosta ragyogás. arcod helyén, arcom
helyén – a papíron átüt lassan a rozsda,
alaktalan kis barna foltokban, ahogyan
bőrünkön a feltételes jövő idő. fényhez
ragad az árnyék, a tőhöz képzők, jelek. em-
lékezünk arra, ami lesz. összekeverednek
az évszakok, a mozdulatok. a termés elengedi
az ágat. innen az ott így is látszhat.
alakváltozatok
csak az út fogy, meg a társak. hiába
siet a vándor, révbe sose ér. az idő
ráérősen csordogál a két part
között. a diszkófény sebessége
szolnoknál és a kécskei strandon is
ugyanannyi. a mississippi messze
van, az állóvíz: pocsolya. a legszelídebb
hullámok alakváltozatai is – ahogy
megtörik rajtuk a fény – kiszámíthatatlanok.
a folyóra bocsátott papírhajó felborul,
szétázik. a tengerhez, ahová a gyermek
szeretné, nem jut el. látótávolságon belül
elsüllyed. a tegnap lehet, hogy másként
történt, a holnapután nem biztos.
egy számból ha kivonunk egy másikat,
a különbséget maradéknak nevezzük.
fényárnyék
hová tartanak a fényárnyék-
párhuzamosok – ahogy a redőny meg-
vonalazza a szoba falát? s hol van
vége a megkezdett mondhatatlannak?
*
bogár mászik a bögre szélén körbe,
mint aki eltévedt távoli télben, s önnön
nyomát járja – égi körző parányi hegye –,
újraírva vonja-vastagítja ugyanazt a vonalat.
*
a párhuzamos időben meghajlik egy
mondat, a súlytalanságban a szó is
lebeg. a másodpercek puha lepke-
szárnyak – kitartóan verdesik szívemet.
*
a sokat használt sza-
vak ugyanúgy kopnak
el, mint a tárgyak, ame-
lyeket gazdáik naponta
kézbe vesznek. vagy
csak a rájuk rakódó
idő takarja lényegüket
fényes-feketén?
*
lenéz a képről: mögötte
egy szoba bútorai. melyik
lakás lehetett? a napszak
közönyösen megemeli
a fénycsíkokat a falon, ám
egy könnyű felhő érvény-
teleníti a leírást. vagy csak
más igeidőbe helyezi.
*
eltévedt mondatok, mozdulatok,
összekutyult percek. egy fény-
pászmában milliárd porszem
ringatózik – semleges délután.
az árnyék kitakar
az árnyék kitakar a fényből
részeket. vagy fordítva. ketten
vannak, sétálnak – a vízen lágyan
fodrozódik a délelőtt, de lehet,
hogy délután van. egyszerre
mozdulatlanná köt mindent
a pillanat: a fényt, a vízen tük-
röződő felleget –, az egyik kissé
oldalra vetett fejjel bámul
a lencsébe. már vagy hetven éve.
szemcsés kép
szemcsés kép, negatívja is másolat.
kislány látható rajta ezerkilencszáz-
huszonnyolcból. nagykabátban ül
a járdaszegélyen, mögötte téglafal,
kosárka. a szemébe húzott sapka
alól mintha a fényképezőgépbe
nézne. orra nagy és szabály-
talan, szája kicsit nyitva. nem
mosolyog. lehet, hogy kíváncsi,
de nem látszik rajta. koldul. aztán
föláll és hazamegy. és felnő. talán meg-
szereti, vagy szüksége lesz rá vala-
kinek. lesz férje, gyereke, sokat
dolgozik majd. az orra nagy
és szabálytalan, a szája mindig
tátva kicsit. így néz a világra,
ilyennek látják az ismerősök. ha él
még, valószínűleg kisnyugdíjas.
az unokák ritkán látogatják. olyan-
kor pénzt ad nekik. csodálkozna,
ha látná magát kislányként a képen.
az asszony lehajol
az asszony lehajol. bal kezében
szatyor vagy zsák, abba szedeget
valamit. ha alaposabban meg-
nézzük, nem a földről, hanem szemét-
dombról. a szemétdomb tárgyairól
nem látszik, micsodák. az asszonyon
sötét, aprómintás ruha, köténye
világos, fejkendője is. a kendőtől
az arc nem látszik. a kép oldalról
mutatja a guberáló nőt – kortalan.
lehet harminc, lehet, hogy hatvanéves.
ül a földön
ül a földön. egyik lábát kinyújtja,
a másik térdből csonka. nagykabátja,
nadrágja toldozott. szemébe húzott
kucsma, tömött, sötét bajusz. gyerek-
kori olvasókönyvekből ismerős
kép. arcát süti a nap, mellette árnyékot
húz a mankó. hátát oszlopnak
veti, az oszlopon tábla: magánút
– tilos az átjárás. a háttérben drót-
kerítés, távolabb fehér házfalak.
a mankó árnyéka az exponálás előtt
és után az óramutató járásával
megegyező irányban halad időtlen
lassúsággal. a férfi úgy néz ki, akár
egy vén hajléktalan. pedig nem öreg.
a fotósnak azt mondja: hadirokkant.
mintha ugyanaz
mintha ugyanaz az arc lenne, csak
harminc évvel öregebb. a kopott
kucsma alatt vastag ráncok, a bajusz
már deres, a tekintet messzire réved,
s kerüli a vasalt nadrágos tisztviselőt,
aki biciklijét árokpartra dobva
előkapja a rolleiflexet – jó német gép –,
s hármat kattint harkányi báró
birtokán. az első képen a trágyát szóró
paraszt lába: összedrótozott csizma,
elöl kunkorivá húzza a talpat a felsőrész,
a szár madzaggal kötözve, a nadrág
foltos, fekete, mögötte a ránctalan ég
világos színe, a láb előtt villa, ráragadva
néhány szalmaszál. a második képen
kezek: markolják a nyelet és fénylenek.
a harmadikon az arc, miként föntebb
írva van. bölcs öreg, gondolhatnánk,
de a fotóstól tudjuk: tudatlan
cseléd. (fogalma sincs, hogy kiállító-
termekbe kerül képe.) azt se tudja,
hogy éppen fényképezik. először
életében, s bizonnyal utoljára.
vashordó
vashordó. abroncsok harmadolják.
mintha lejtőn gurulna és a svájci-
sapkás, atlétatrikós munkás próbálná
visszatartani. de nincs szó lejtőről,
a fényképész megdöntötte kicsit
a gépet. a munkáson nincs kesztyű,
nincs súlyfölösleg. talán cukorgyári
hordót görget, talán olajost. mögötte
másikak. ha valaki először mozgat
súlyos vashordókat, hólyagos lesz,
kisebesedik a tenyere. ha mindig ezt
csinálja, megvastagszik kezén a bőr.
másként ér tárgyhoz, nőhöz, gyerekhez.
ha színes lenne
ha színes lenne, ugyanez az
árnyalat akkor is. háza hátulját
tapasztja a férfi. kockás ing
rajta, sötét nadrág, combtájékon
világos a rászáradt sár. a kalaptól
nem látni arcát, mozdulata
a simítófa ritmusához igazodik,
ahogy viszi föl a tapaszt, föl
a falra. mint a friss vakolatnak,
olyan színe van a képnek. amerre
a munka halad, jobbra csupasz
vályogtéglák látszanak. balra
vödör, előtte meghatározhatatlan
szerszám nyele. talán ásóé. a földön
elfektetett lapát, elöl a régi vakolat
törmeléke. a szegénységnek is vannak
fokozatai. a képen látszó olyan,
amilyenben ezerkilencszáz-
negyvenben a szolnoki cukorgyár
környékén, a tószegi út harmincegy
szám alatt élt a szegény ember,
aki a házát tapasztja éppen.
ezerkilencszázötvenhárom
ezerkilencszázötvenhárom. jobb lábát
betongerendára helyezi, felsőteste
előredől kicsit, alkarjaival térdére
támaszkodik. combjának döntve
szerszámnyél. bakancs rajta, simlis
sapka, mögötte épülő emeletes
ház, állványzatok kiszámított
geometriája. kinéz a képből. töpreng.
hátulról zuhan rá a fény. megrajzolja
sziluettjét. sziluettjét rajzolja meg.
a háttérben panelek
a háttérben panelek: erkélyek, ab-
lakok, ablakok, erkélyek, ablakok.
csupasz, csenevész fák, fiatal
lakótelep. ősz vagy tavasz. két anya
gyerekkocsit tol. egyikük trabantból,
másikuk egy zsiguliból takar ki
részletet. a két autó fehér vagy
legalábbis világos. az egyik kicsi
csíkos sapkában ül kocsijában,
a fényképezőgép felé bámul. a nők
a mélykocsiba. talán felsírt a baba.
az anyja ráhajol, nyugtatja. lehet,
hogy meg is állnak. a bal sarokban
mintha csatornafedő mintázata
látszana, ám ha jobban szemügyre
vesszük a képet, láthatjuk, az egyik
babakocsi fogantyújára erősített
háló árnyéka rajzol apró rácsokat
a betonra. a gyerekek azóta felnőttek,
talán a lakótelepen élnek, talán
nem. a fák is megnőttek, ha idő-
közben nem törte ki őket egy részeg.
az autók régen szétrohadtak, gazdáik
újakat vettek vagy meghaltak. az ablakok
ugyanolyanok ma is. az erkélyek is.
mintha hatalmas
mintha hatalmas homokdomb
oldalán ülne. de nem. megszokott
mozdulattal a gépet döntötte meg
a fotográfus, s így tárgy és alany
jobbról balra átlósan metszi a képet:
kisfiú teherautót rakodik. szandálban,
kantáros nadrágban ül a játszótéri
homokban és játéklapáttal valódi
homokot szór a játékteherautó
platójára. a kocsi arrébb gurult,
így az óvodáskorú fiúnak nyújtóznia
kell kicsit, hogy elérje célját. hajába
világos foltot töröl a fény. az árnyalatok
a gumifeketétől a gombfehérig
terjeszkednek. a képről nem olvasható
le, mire gondol a kisfiú, de arra is
talán, hogy ha megnő, lesz igazi
teherautója, amit nem csak rakodhat,
vezethet is. ezerkilencszáznyolcvan-
öt. a homokozóban hihetően süt a nap.
másutt esendőbb
lapra lap, így múlunk el
– nem vér és nem hó –,
játszik az idő, halad;
mi benne él, minden
változó. nincs történelem.
a költészet: váladék
utcakövön. hideg eső
szitál, tétova közöny
(az is idegen, aki egykor
becézett, megszokta
hibáim, s amikor elutazott,
préselt levelet küldött,
mutatót, távoli őszből).
a történelem történetekre
esett. bűn és tisztaság:
micsoda maszlagok! anyám
magyarul szól hozzám,
másutt esendőbb vagyok
s nyelvtelen – mégsem
tudom, hazám ez
vagy kényszerlakhelyem.
ha kérdenéd
ha kérdenéd, mit csináltam ma, nem tudnám
megmondani. csak úgy telt a nap, ahogy
máskor. például nagyapám ezüst zsebóráját
nézegettem. rég nem aprózza az időt. gyerek-
koromban játszottam vele, akkor törtek le
a mutatói. (törtek le – micsoda távolságtartás!)
fehér alapon római számok, a tízesnél
csorba a porcelán, s az első fedőlap sérült
kicsit, nem lehet bepattintani. de a hátsókat
ha lehajtom, látszanak az apró fogas-
kerekek. sárgaréz szerkezet. (megszagolom:
furcsa, fémes illat, vagy az idő szaga?) mikor
állhatott meg végleg? gyerekkoromban
még sikerült ketyegést csavargatnom bele,
de túlhúzhattam, s valahol egy finom szál,
egy gyönge ér talán megszakadt. a polcra
akasztva másik óra: kommersz kvarc.
csuklómon hordtam, ám pár éve, mióta
lemerült benne az elem, a mobiltelefonomon
lesem, hogy éppen mennyi az idő (most
a számítógép 11:47-re vált), a karórám meg
fél nyolc után pár percet mutat. de hogy este
vagy reggel rángtak utolsót a mutatói, már
nem tudom. néha szeretném újra felcsatolni,
hogy ne csak barátok, családtagok, fél-
ismerősök, munkatársak szeszélye szeletelje
létezésem a csengőhanggal (amelytől folyton
megriadok kicsit), hanem a kopott kvarc
kiszámítható percegése darabolja morzsákra
a mázsás időt, ha fülemhez emelem.
13:41 a komputeridő. közben megetettem,
lefektettem a gyereket. nagyapám
négy évvel korábban meghalt, mint meg-
születtem. jó kezembe fogni a zsebóráját.
megcsináltassam? meg lehet? s ha újra körbe-
járnának a mutatók a fehér porcelánmezőn,
változna-e bármi? visszafelé átrendezhetem-e
a gyerekkort, a szívütésnél lassabb másod-
perceket. ha kérdenéd, mit csináltam ma,
hát ennyit: szavakat raktam egymás után.
múltkor a kisfiam leverte az ébresztőórát,
s ketyegés nélkül maradt a család, mert
feleségem is mobilon nézi az időt, s a
nagyobb gyerekek is. csak a telefonok, a gáz-
tűzhely, a számítógép, a rádió, a cd-lejátszó,
s a dekóder kijelzői villogták zölden, sárgán,
pirosan, hogy telik az élet, kitelik. némán
lüktettek, jeleztek, fájtak. fájt a csönd,
amelyben csak az erekben dübörgő folyadék
hangja hallatszott álmatlan éjszakán,
meg a fölpercegő magányos szú. a gyerek-
korban hallatszik így a félelem. 18:13.
a nagyfiúk a tévét bámulják mögöttem,
mert ha számítógépezek, hátat fordítok
a szobának. néha azért visszanézek: motort
szerelnek, versenyeznek képen, képzeletben.
18.25-öt mutat a gép. tegnap az elejtett vek-
kert elvittem az óráshoz. azt mondta, nem
érdemes bele se nézni, vegyek inkább újat.
vettem, s most barátkozom a hangjával.
nyugtatott, szétkattogta az éjjelt, mint gyerek-
koromban. apám a temetőben, anyám meg
olvasón morzsolgatja istenes életét. fölkelek,
nyújtózom, vécére megyek, iszom egy teát.
foglalkozom a gyerekekkel. nézem őket,
vajon melyikük örökli a zsebórát? 21:19.
s mi a sérülékenyebb: az óra vagy a test?
lerakódik a finom rozsda, a mész az erekben,
elkoszosodik a szerkezet. késnek, sietnek
a szívütések. 20:43. ez már egy másik
nap. ismét leereszkedem a versidőbe.
20:45. nem történt semmi – ma sem.
nem szomorú, nem vidám
1.
cérnaszálon lóg a nyár. a huzat
(megfájdul tőle a fülem) becsapja
az ablakot, sűrűbb lesz a meleg. van
számítógépem, előtte ülök: írni kéne
valamit, amiért pénzt kapok – ki-
cseréltettük a vízvezetéket, és
a kőműves, a festő is sokba kerül.
esztendeje nem voltam, orvoshoz is
készülök vérnyomást méretni, meg-
érdeklődni további kilátásaim.
mostanában például hamar elfárad
a szemem a komputer előtt. akkor
kimegyek a parti sétányra, ahol
sok az ismerős, és néha olyanok is
köszönnek, akikről fogalmam sincs,
kicsodák. de talán már ők sem érzik
magukat egész idegennek.
2.
néhány évvel ezelőtt folyamatosan
zsibbadt a lábam. a pszichiáter szerint
a gerincem miatt. adott egy könyvet:
száz jó tanács, ilyesmi. leginkább
a függeszkedést szerettem. játszótereken
– ritkán – mostanában is fölkapaszkodom
a hintavasra, olyankor furcsán bámulnak
a gyerekeim is, akikkel nemrég együtt néztük
a focibajnokságot. a kisebbik végig
a portugáloknak szurkolt, és csak
amikor az angolok vezettek, úgy tíz percre
pártolt el tőlük. én egyébként rühellem a focit,
de gondoltam, mintát mutatok, hogy lássák,
milyen egy férfi, amikor szurkol,
ha már autót vezetni nem tudok,
számítógép-kezelésben verhető vagyok,
és még a rowling-könyvben sem mondhatom
jártasnak magam. az apróbb háztartási
szereléseket is az anyjuk végzi.
nekem meg lelkiismeret-furdalásom van,
hogy mit tanulhatnak tőlem. bár, mondjuk,
virágokat szoktam öntözni, a teknőst is
megetetem néha, bizonyos ételeket
ízletesre készítek, s én kezelem
a mosógépet, mert a feleségem összemossa
a színes ruhákat, s akkor mindegyik csupa
folt lesz. teregetni is én tudok a legjobban
a családban: bugyikat, gatyákat, trikókat
– a zoknikat pedig mindig párosítom.
(a feleségem vasalni szokott meg
hajtogatni, és néha beleolvas
az e-mailjeimbe, de ez egyáltalán
nem zavar.) itthon vagyok itt e világban.
3.
minden reggel ismerős, ahogy belóg
a nap az ablakon, tudom a tea ízét, amibe
majd holnap kortyolok, megszoktam
a híreket, az ismerősök arcát, a rendet,
a rendetlenséget, s hogy csupasz minden,
amilyen a kés, üvegszilánk, egy kórházi
vaságy (fertőtlenítőszagú délelőtt); fehér
a cukor, a hó, a szégyen. olvastam,
hogy a férfikor néma, és szívünk
kutyáknak vettetik. mázsás estékre
emlékszem: örömre, búra, közönyre,
zenékre, amelyeket ezután ír meg
valaki. jóvátehetetlen, távoli mozdulatok
közt válogatok: kezem kotorászva keresgél.
