Jenei Gyula honlapja

Jenei Gyula
„Élve megmaradva, meghalni volna jó”
Boldog, szomorú beszélgetés Dienes Eszterrel

Dienes Eszter a kunhegyesi szegénységből a törökszentmiklósiig jutott. S közben legjobb verseivel beírta magát a magyar líra élvonalába. Csak ezt kevesen tudják.
            A hetvenes évek közepétől publikál, de viszonylag ritkán. Négy (alig, vagy rosszul terjesztett) kötete (Mosolymaradék, 1995; Holdvirágzás, 2000; Szerető, este, 2002; Kinél az ítélet?, 2009) jelent meg; az utóbbi gyakorlatilag gyűjteményesnek tekinthető, ám az előzőekben is vannak átfedések. Dienes leggyakoribb témái a gyerekkor, a szerelem. Emlékeit újra és újra átszövi pillanatnyi élethelyzetén, hangulatain. Képekben tobzódó költeményei elégikusságán átsüt a nyers érzés. Olykor humoros, (ön)ironikus rövid verseket is ír.

            – Isten éltessen, Eszter! Május ötödike van, éppen hatvan éve születtél.
            – Pontosan negyven évvel Radnóti után. Persze ez csak tizennégy-tizenöt évesen tudatosult bennem, akkor kezdtem el olvasni a verseit, s nagyon belészerelmesedtem. A másik meg, hogy Nagy Gazsival negyvenkilencben majdnem egy napon születtünk. Csak ő negyedikén. Mindketten népművelés szakot végeztünk, ő Szombathelyen, én Debrecenben, költők lettünk, s egyszer megosztva nyertünk versírói pályázatot, amit a Népművelők Egyesülete írt ki.
            – Babonás vagy, hogy így számon tartod ezeket?
            – Nem hiszem, csak úgy egymás mellé rakom a dolgokat. Nem tudom. 
            – Hívő vagy?
– Ezen szoktam töprengeni. Sok versemben megszólítom Istent vagy Jézust. Csakhogy eléggé elcsesztem gyerekkoromban a hívőséget. Anyukám után református vagyok, be is írattak hittanra, ám bősz úttörő voltam, az úttörő meg nem szereti a papokat, nem hisz Istenben. Sokáig átvágtam anyámat. Azt hitte, járok hittanra. De felnőtt fejjel kellett magamba szívnom, megtanulnom a vallást.
            – Tudásanyagnak, kultúrkincsnek tekinted a Bibliát, vagy a hitben is beljebb mozdultál?
            – Inkább tudásanyagnak. Jézust azért el tudom hinni – szenvedő ember lehetett. Olyan jó, amilyenek mi sohasem leszünk. Azért szeretnék megerősödni a hitben!
            – Hogy vagy mostanában, Eszter?
            – Nem érzem jól magam a bőrömben. Nem akarom elsorolni az összes betegségemet, mert még dicsekvésnek tűnne. Tizenvalahány-féle gyógyszert szedek, s mindnek akad mellékhatása, egyiktől székrekedést, másiktól hasmenést kap az ember, egyik leviszi a vérnyomást, a másik meg fel. Múltkor egy hónapon belül kétszer hívták ki hozzám a mentőt, de egyszer se mentem be a kórházba. Asztmás rohamok. Hallod a hangomat, alig tudok beszélni. De magamnak köszönhetem. Meg a cigarettának.
            – Most is szívod. Gyönge vagy letenni?
            – Esendő vagyok. Meg konok. A lányom már azt mondja, anya, csináld, ahogy jólesik, a férjem viszont képtelen megérteni, miért nem hagyom abba. De már nem akarok, igazából sosem akartam lemondani a cigarettáról.
            – Kivel szemben vagy konok?
            – Nem a férjemet vagy az orvosomat akarom bosszantani. De amikor szívom ezt a nyomorultat, az nekem jó érzés. Tizenöt éves koromtól cigarettázom. Kicsentem két-három szálat apukám munkásos dobozából, aztán visszanyálaztam. Szegénykém, sokáig nem vette észre. De egyszer, amikor kijött a házból, udvari vécénk volt, látta, hogy gomolyog a füst a klotyóból. Haragudott, de csak csináltam. Rossz gyerek voltam.
            – A szüleidre hogy emlékszel?
            – Szerelemgyerek vagyok. Apámat mindig imádtam, de hogy sosem házasodtak össze anyámmal, azt csak tizenöt évesen tudtam meg. Édesanyámhoz akkoriban kerültem közelebb. Utána már nagyon szerettem őt is. Azért, mert lányfejjel hozott a világra, s nem dobott el. Az apámat meg azért, mert amikor meghallotta, hogy Dienes Juliska megszült, rögtön elment nagymamámék házához. Bezörgetett, kijött nagyapám, akinek azt mondta, Juliskával akarok beszélni. Akkor nagyapám szólt anyámnak, vidd ki a kölködet, itt az apja, aki felcsinált. Anyukám ki is vitt, de nagyon sírtam. Apám meg átvett anyámtól, ringatott, s azt mondta, ne sírjál, kis cigány. Mert a bőröm barna volt, a hajam fekete. Rögtön elhallgattam a karjaiban. Aztán összeköltöztek anyámmal.
            – Anyukád nevét viseled.
            – Igen, de Csörögi voltam, csak az a név nekem trauma volt, nem szerettem. Csúfoltak. Erre csörög a dió… Szégyelltem. Később már nem szégyelltem, de nem tetszett. Talán apukám megbocsátja. Vagy az Isten. A teljes nevem: Csörögi Eszter Virág Julianna. Már nem tudom, hogyan mesélték, a pap mondta-e vagy a tanácsházán az anyakönyvvezető, hogy az Eszter zsidó név, adjanak valami magyar nevet is a gyereknek. Így választották a Virágot, Julianna meg, ugye, anyám után lettem. De a Virágot se szerettem, mert kisiskolás koromban rájöttem, hogy a teheneket hívják így. Virág meg Bimbó.
            – A szüleid, nagyszüleid mivel foglalkoztak, hogyan éltek?
            – Édesapám tizenegy gyerekes parasztcsaládból származott, heten maradtak meg testvérek, ő volt a legkisebb. Aranyospusztán laktak, valahol Karcag és Kunhegyes határában. Kukások voltak, így nevezték azokat, akik dohánytermesztéssel kínlódtak. Szegénységben éltek. Messze volt az iskola, tán még lovuk, kocsijuk se lehetet, úgyhogy édesapám analfabéta maradt. Mégis neki köszönhetem, hogy elsős koromban már decemberben folyékonyan olvastam. Mindig azt mondta, tanulj meg, kislányom, hamar olvasni, mert majd esténként te olvasol apádnak. Kubikus volt, telente otthon tartózkodott. Egyébként sokfelé járt, vitte a zacskóban, amit édesanyám varrt lepedőből, a lebbencset, nagydarab szalonnát, hagymát. Odavolt egy hétig, kettőig, majd két-három napra hazajött. Később belépett ő is a téeszbe. Akkor már Zetorral járt, rakodómunkás lett. De arra is emlékszem, hogy kaszált. Gyerekkoromban egyszer úgy megvágta a combját, hogy kijárt hozzá az orvos kötözni.
            – Miket olvastál édesapádnak?
            – Még nem ismertem a betűket, már színes leporellókat hordtam haza a könyvtárból. Aztán később mondta Marika néni, a könyvtáros, Nyitrainénak hívták, vigyem ki a János vitézt, benne van a nagy Petőfi-könyvben, biztosan tetszeni fog. Első osztályos koromban olvastam fel apámnak. Illetve mindenkinek, mert az egész család hallgatta. Másodikban már a Toldinál tartottunk. Hatodikban Solohov Csendes Donja került sorra. Olyan szerencsém volt, hogy a szüleim szerettek moziba járni, s minket, gyerekeket is vittek magukkal egészen kicsi korunktól. A feliratos filmeket is én olvastam apukámnak félhangosan a sötétben. Nagyon megtanultam olvasni.
            – Édesanyádék családja?
            – Anyai nagyapám ősei Erdélyből jöttek. Nekem legalábbis így mondták. Nagyapám tudott olvasni, megjárta az első világháborút az olasz fronton. Piave, Doberdó? Nem tudom. Gyerekkoromban jobban ki kellett volna faggatnom az öreget. Nagyapám gulyás volt, rideg marhákat őrzött ugyancsak Kunhegyes és Karcag között. Benne is van a képe Oláh Lajos kunhegyesi kiadványában, csak összekeverték a neveket. Csörögi Péternek írták, de ő Dienes János volt.
            – Gyerekkorodban merre laktatok?
            – Tizennégy éves koromig az államosított Karmazsin-házban. Karmazsin bácsi nagygazda volt, olyan százholdas. De lehet, hogy kétszáz. Akkoriban kuláknak nevezték, sokáig én is így mondtam. A főtér sarkán állt a házuk, ahol most a takarékszövetkezet. A cukrászdával volt határos az udvara. Kár hogy elbontották. Gyönyörű múzeumot lehetett volna ott berendezni. Karmazsin bácsi a ház középső részen húzódott meg a feleségével, Juliska nénivel, aki pipázott. Eredeti öregasszony volt. Karmazsin bácsit úgy hívtuk, gazduram. Mindig kérdeztem, itthon van-e a gazduram. Bemehetek? Mert gazduram nem kedvelte, hogy bejárok hozzájuk, Juliska néni viszont nagyon szeretett. Gyönyörű faragott bútoraik voltak, plüssfoteljeik. Hatalmas lexikonokra is emlékszem, később kezembe akadt közülük egy, már főiskolás koromban. Révai. Sírhatnékom volt, mert akkor már tudtam, milyen érték, de bizony a többi tizenvalahány kötet az udvari vécében végezte. Ötvenöt körül gazduramékat kitették a saját házukból egy pici parasztlakba. Már iskolás koromból emlékszem, borzasztó élmény, ahogy jött velem szembe az utcán Karmazsin bácsi, a hátán átvetve a tarisznya, abba pakolta, amit koldult. Akkorra már megvakult, bottal járt, az arcát meg föltartotta az égnek. Láttam a két világtalan szemét, arra nagyon emlékszem.
            – Több család is lakott a Karmazsin-házban?
            – Ott lakott Lilike néni tánc- és illemtanár, őt is Dienesnek hívták. Zongorázni tanított, de nem sokra vittem zenében. Ha a kutyáját megfürösztöttem ecetes vízben, s kibolháztam, két forintot adott. Hatalmas telek tartozott a házhoz, három házat fel lehetett volna építeni csak az udvarra. Aztán a kert. Minden családnak jutott veteményes. Sok-sok gyümölcsfára is emlékszem. A környékbeli gyerekekkel ott ástuk el a döglött macskákat. Én szerveztem a temetést.
            – Egyházit vagy társadalmit?
            – Egyházit, persze, fakeresztet csináltunk. Egyébként jártam gyerekkoromban templomba, mert bár akik mellettünk laktak, Kuruczék Dévaványáról, tanácsi dolgozók voltak, de velük élt a nagymama, Nyíri néni, s őt nem tiltották el a vallástól. Dévaványán kétszer is voltam nyaralni. Ott született Ladányi Mihály, aki később meghatározó figura lett az életemben. S nyaraláskor megfordultam abban a kocsmában, ahol Ladányi is biztosan járt. Mert a bácsi, aki elvitt akkor oda, mikor megérkeztünk a vonattal, bevitt egy nagy, olajpadlós kocsmába, s kaptam tőle egy fél erdőmestert. Az olyan, mint a kevert, csak zöld színű. Imádtam. Amíg Feri bácsi megitta a pálinkáját, én is végeztem az erdőmesteremmel.
            – Hány éves lehettél?
            – Nyolc. „Részeges” voltam gyerekkoromban is. Amikor anyám elszalasztott apámért a kocsmába, olyankor néha apám is vett nekem erdőmestert, s amíg azt elnyalakodtam, maradtunk.
            – Iskolák?
            – A Kossuthba jártam, alsóba a templom fara mögé, ötödiktől pedig a nagy épületbe. Eleinte nem voltam jóban az osztálytársaimmal. A nevem miatt is csúfoltak. Meg azért, mert ázsiai típus vagyok, amit akkoriban még nem tudtam. Későbbi gimnáziumi igazgatóm, Kiss Endre azt mondta, atavisztikusan visszaütöttem kun őseimre. Úgy kellett utánanéznem, mit jelent a szó, atavisztikus. De alsós koromban még ezt a kundolgot nem ismertem. Azt kiabálták rám: japán és kínai, elmentek fingani, japánnak sikerült, kínai meg kiterült. Ha minden hazamenetelkor ezt ordítják utánad a sarkon az iskolatársak, persze, hogy nem érzed jól magad abban a közösségben.
            – S ötödikben mi változott?
            – Akkor már megvédtem magam. Verekedős lettem. Meg mondtam nekik, hogy kun vagyok. De nem csak kun. Apai nagyanyám például Novotnyik Rozália. Szláv, szlovák. Vagy mondjam tótnak? Egyébként jól tanultam, csak énekből és szépírásból kaptam négyeseket. Később magatartásból is.
            – Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?
            – Színésznő. Tízéves koromtól. Voltam is felvételizni, de Básti Lajos tanár úr eltanácsolt. Amikor bementem, sötétkék szoknya, matrózblúz, térdzokni, olcsó szandál, öcsifrizura, kisebb, mint most, szóval, amikor bementem, rám mordult. Maga tatár? Rettenetesen rosszulesett, mert ha azt kérdi, maga kun, rendben van. Mondom, nem vagyok az. Erre: hol született? Kunhegyesen. Mire ő: hun? Nem, kun! De akkor már én is üvöltöttem. Azt mondja: fogja vissza magát, kérem! Hát így esett, hogy ezek után már nem tudtam úgy elmondani a verset, ahogy szerettem volna.
            – Középiskolai évek?
            – Imádtam a történelmet. Tar Gizi meg én voltunk belőle a legjobbak a kunhegyesi gimnáziumban. Gizi bíró lett. Verset viszont mindig én mondtam a községi ünnepségeken is. Irodalomból a legjobb voltam. Magyartanárom, Kiss igazgató úr büszke volt rám, nagyon szeretett. A fogalmazásaim híresek voltak, mindig az enyémet olvasta fel. Kémiából voltam még jó, főleg szervesből, Sághy Hedvig tanárnőnél. Másodikos koromban Tatjána levelével országos szavalóversenyt nyertem.
            Kiss Endrét szerettem a legjobban. De ott tanított akkor Csalog Judit is, Zsolt testvére. Engem ugyan nem, de ő vitte az irodalmi színpadot, s oda jártam. Törékeny nő volt, óriási kék szemmel, s annyira festette magát, hogy az igazgató többször szólt neki: Judit, nem jár jó példával a tanulóifjúság előtt.
            – Nem sikerült a színészet. Mi lett veled érettségi után?
            – Fölmentem Pestre. Gondoltam, megpróbálom valahogy megvalósítani az álmaimat. A hetedik kerületi vendéglátóhoz ajánlott be egy rokonunknak az ismerőse. Felszolgáló lettem a Dózsa György út és Thököly út sarkán lévő büfében. Az egyik oldalán borozó működött, a másikon flekkent sütöttek. Amikor meccs volt a Népstadionban, alig győztük a forgalmat. Úgy nyitottam ki a bort, hogy az üveget a két combom közé kaptam, s ezt meglátta a főnököm. Hogy micsoda illetlenség! Áttettek a másik oldalra húst sütögetni. Árultunk ott sült krumplit, Rigó Jancsit, Sarokházat. Meg kaszinótojást. De nem tudtam, milyen az, s mikor az egyik vendég kérte, azt mondtam, olyan nincs. Mire ő, hogy hát ott van. Mindegy, onnan is elkerültem, mert nem viselkedtem elég talpraesetten. A központban azt mondták, legyek mozgóbüfés. Gondoltam, az egy olyan kisbusz, amiből adogatom kifelé a virslit meg a kávét. Hát tudod, mi volt? Kaptam egy nyakba akasztós tálcát, és süteményes lány lettem a Klauzál téri piac környékén, a Síp és a Dob utcákban. Két-három hétig csináltam. Nem akartam szégyenszemre hazamenni, apámék olyan nagy reményeket fűztek hozzám. Végül még egyszer bementem a központba. A Jósika úti Flekkentanyára tettek mosogatólánynak. Akkor tanultam meg halat pucolni.
            Pesten találkoztam volt gimnáziumi társammal, Kiss Anikóval. Neki jobb családi háttér adatott, fönt tanult már. Azt mondja nekem, Eszter, ne csináld, itt mosogatsz?! Büszke volt rád a gimnázium. Tovább kell tanulnod! De az akkor már nekem nem akaródzott. A matekot utáltam, fizikából meg, azt mondta Lévai tanár úr, csak azért kapom meg a kettest, mert én vagyok az igazgató kedvence. Pedig nem érdemelném. Anikó ajánlotta, menjek Debrecenbe népművelés és könyvtár szakra, oda magyarból meg történelemből kell felvételizni. Hazamentem, s azt mondtam a szüleimnek, Pestre nem megyek vissza, borzalmas volt.
            Következtek a főiskolás évek. É. Kiss tanár úrnak, aki felvételiztetett, volt valami kun kötődése, talán Kisújszálláshoz, úgyhogy nagyon figyelt rám. A vonatom később indult Debrecenből, ezért a főiskola meg a színház közti parkban várakoztam kicsit, s É. Kiss tanár úr odajött hozzám, hogy aznap az én vizsgám sikerült a legjobban. Mondom neki, akkor lehet, hogy felvesznek? Azt mondja, nem lehet, biztos.
            Jól is ment a főiskola egy darabig. Csak nekem addig nem nagyon akadtak udvarlóim. Fiú barátaim igen, haver voltam, úgy is hívtak, hogy Öcsi. Debrecenben aztán belebotlottam az első férjembe, s akkor kicsit lejjebb adtam a tanulmányaimat. Hármasokkal, négyesekkel végeztem. Harmadévesen ki is jöttem levelezőre, mert házasságot kötöttem. Az agráregyetem könyvtárában helyezkedtem el. Férjem kis kezdő könyvelőként dolgozott sima érettségivel. Augusztusban megszületett a fiunk. Zsákára mentünk, anyósomékhoz, de nem tudtam megszokni a bihari embereket. Hazaköltöztünk Kunhegyesre. Valószínűleg a férjem ott érzett hasonlókat, mint én Zsákán.
            Apám tizennégy éves koromban épített egy házat, maga vetette a válykot, a barátai segítettek. Egy szoba, konyha, s egy nagy kamra. Na, abban a kamrában laktunk Imrével, a férjemmel, és a kisfiammal, Attilával. Májusra állást kaptam a művelődési központban, s vele szolgálati lakást a Kálvin úton, a Horváth–Mészáros-féle házban. Az is egy államosított saroképület volt, a régi tulajdonoson kívül lakott még ott egy rendőr meg egy cipész is a családjával. Aztán megkaptam a művelődési házbeli szolgálati lakást.
            – Úgy tudom, testvéred is van. Róla nem beszélsz?
            – Pannika egy évvel volt fiatalabb nálam. Kétezerben halt meg, rákban. Nem szerettük egymást. Mindig azt vágta a fejemhez, hogy engem iskoláztattak apámék. Pedig őt is iskoláztatták volna, de nem akarta. Rossz tanuló volt, olvasni se szeretett. Anyukám beíratta a mezőgazdasági technikumba, de tán még egy évet sem végzett el. Fölment Pestre szövőnőnek, s kiesett a család látóköréből. Járt ő haza, de nemigen tudtuk, hogy mit csinál. Rossz társaságba került, ivott, kezelhetetlen lett. Egy verset írtam hozzá. Pannika, Panka! Férjhez ment egy jóravaló parasztfiúhoz. Csakhogy Pannikának álmai voltak, mint mindenkinek. Nem parasztfiút akart. Elhanyagolta a családját. Három gyereke született.  
            – A te első házasságod se tartott sokáig.
            – Hetvenegytől hetvenötig. Volt valami, amit a férjem nem bocsátott meg. Szerveztem egy irodalmi sorozatot a művházban fővárosi előadókkal: Mensáros, Horváth Terike, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc. Az utolsó előadásra erdélyi színészt hívtam, Jancsó-filmekben is feltűnt néha, Tompa Lászlót. Sikeresek voltak az előadások, sok jegyet eladtam. Kiss Endre igazgató úrra is mindig számíthattam. Amikor bebérleteztük ezt a sorozatot, gimnazistákat szervezett féláron. A Minálunk vannak fenyvesek című előadóestre készültünk, s kiderült, hogy igazgató úr is erdélyi. Ahogy meglátta Tompát a műsorfüzetben, belelkesült, s mondott neveket Kunhegyesen, hogy kik az erdélyiek. Telt házat csináltunk. Az est után viszont azt kérte, vigyek be egy üveg bort az igazgatói irodába, elbeszélgetne kicsit Tompával. Tudtam, hogy igazgató úr nem piás, de úgy elszövegelték az időt, hogy Tompa lekéste a vonatot. Igazgató úr azt mondta, hogy a Trabantjával átviszi, s Kisújszálláson még eléri a csatlakozást. Kérte, menjek velük. Attól fél, visszafelé elbóbiskol, mert ivott egy kicsit. Szóltam a férjemnek, éjfél körül megyek csak haza, de ő azt mondta, meg ne próbáljak elmaradni. Én meg, ugye, kun vagyok, azt feleltem, vedd tudomásul, elmegyek! El is mentem. Tompa elérte a vonatot. Amikor jöttünk visszafelé, hatalmas hóviharba kerültünk. Aranyos volt igazgató úr, azt mondja, Eszterkém, ha most az úton felfordulnánk, s holtan találnának bennünket az autóban, az isten se mosná le rólunk, hogy egymás szeretői voltunk. Akkor ő már közel járhatott a nyugdíjhoz.
            No, hazaértem a lakásra, kopogok, mire kiszól Imre, maradj ott, ahol eddig voltál. Ne hülyéskedj, Imre, engedj már be! De nem engedett. Én meg, azért-e, mert ittam két pohár bort, nem tudom, de a könyökömmel betörtem az ablakot. Imre kijött, kinyitotta az ajtót, s olyan pofont adott, hogy a három méterre lévő fürdőszobaajtóig csúsztam. Évekig fájt az állkapcám. Pár nap múlva megyek haza, se Imre, se Attila. Levél az asztalon: elmentem a gyerekkel anyuhoz, köztünk mindennek vége. Visszajárt dolgozni a kunhegyesi céghez, de a fiunkat az anyjánál hagyta, ő pedig elment albérletbe. Egyszer bejött a munkahelyemre, hogy ha elköltöznénk Debrecenbe, visszafogadna. Már talált is magának állást, én meg elmehetnék házmesternek egy nagy épülettömbben.
            – De azért gondolom, nem azon az éjszakán kezdett a kapcsolatotok megromlani.
            – Amikor Szolnok-Szandaszőlősön rendezték az ejtőernyős világbajnokságot, Imre elment pincérkedni, mert meg akart gazdagodni. S visszahallottam, hogy ott összejött mindenféle csajokkal. Nem érdekelt különösebben. Nem volt ez olyan nagy szerelem részemről. De részéről se. Elváltunk. Gyermekelhelyezési per. Akkoriban halt meg anyukám, apámat korábban elütötte a vonat itt Törökszentmiklóson, ahol pályamunkásként dolgozott. Közben a tanácstitkár kereken megmondta, mert Imre munkásőr volt, eléggé beépült a szocializmusba, szóval azt mondta a titkár, a férjedet bírtam, mert meg lehetett vele inni egy-két felest. És hogy ő nem akar olyan művházvezetőt, akivel nem lehet kocsmázni. Mondtam, Sanyi, próbáld ki. Próbáld ki, hogy el lehet-e velem menni kocsmázni. Meg fogsz lepődni. Hogy nem úgy érti ő, tudja, hogy megiszom, amit megiszok, de egy nővel hogy jelenjen meg ilyen helyen. Ha férfi lennék, megbeszélhetnénk a dolgokat a presszóban, így csak bekérethet a tanácsházára, ül a nagy asztal mögött, és az már egyből nem olyan. Mindegy, körbefutottam, hol találnék állást, de mindenütt olyan lepusztultak voltak a kultúrházak. Kunhegyesen hozzászoktam a megye legmodernebb központjához. Végül Tiszabőn kötöttem ki, ahol legalább az épület új volt. De a lakosság fele már akkor cigány volt. Mondjuk, nekem a cigányokkal nem volt gondom, a magyarokkal annál több.
            – Micsoda?   
            – Hogy is mondjam? Kicsi volt nekem Tiszabő. Magánéleti ballépések sorozatát követtem el ott. Ez nekem még mindig fájó pont, nem akarok beszélni róla. Szerencsére a járási központból jártak ki módszertanosok. Nyári Laci, a törökszentmiklósi művház vezetője nagyra tartott engem még Kunhegyesről. Azt mondja egyszer, Eszter, te itt elvesztél. Nem érdekelt akkor már se a könyvtár, se a népművelési munka. Laci csinált helyet nekem Törökszentmiklóson. Egy év után, hetvenhat szeptemberében kerültem ide. Nyolc-tíz napig Laciéknál laktam, nagyon aranyosan fogadott a felesége, úgy kezeltek, mint családtagot, de nyilván, nem maradhatott sokáig az a helyzet. Beköltöztem a régi művelődési ház színpada mögötti öltözőbe. Így aztán mégiscsak fölkerültem a világot jelentő deszkákra. A színpadon keresztül jártam haza. Ha buli volt, ha bál, minden behallatszott. Volt ott nekem egy mosdókagyló, meg egy heverő. Utána a régi zeneiskolában kaptam szobát. Vaskályha állt bent, s anyukám ágyát vittem magammal, abban aludtam. Meg volt még egy lavór állvánnyal. Nem fűtöttem. Este kilenc-tíz körül jártam haza. Hát akkor kotorásszam a hó alól a szenet? Meg fát vágjak? Úgyhogy nem is vettem tüzelőt. A szobában befagyott a víz a poharamba. Meghívtam Dinnyés Jóskát, vele még főiskoláról ismertük egymást. Lekéste a vonatot, így aztán nálam aludt. Olyan hideg volt, hogy nagykabátban feküdtünk az ágyban, a gitár keresztbe a hasunkon, úgy iszogattuk üvegből a bort.
            – Akkoriban már írtál verset?
            – Hetvenötben kezdtem, de azok még csak sorok voltak: „erdők vérképe szárad a tájon, / varjakat röptet a türelem.” Leírtam. Meg még azt: „kicsorbult a hold tányérja, tejfoga elmegy a nyárnak.” Járt nálam egy holland tévéstáb, mert hetvenöt a nők nemzetközi éve volt, és én írtam a Nők Lapjához Szemes Piroskának, segítsen, hogy visszakapjam a fiamat. Piroska lejött, beszélt velem, másokkal is, s úgy látta, nekem van igazam. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy akkor éjszaka betörtem a könyökömmel az ablakot. Piroska később hozott egy holland tévéstábot. Riporter, operatőr, hangmérnök meg a tolmács, Dedinszky Erika, akiről akkor még nem tudtam, hogy költő. S ezek a sorok valahogy elé keveredtek. Kérdi Erika, ezt te írtad. Mondom, én. Azt mondja, ha ő ilyeneket összehoz, tapsikol a boldogságtól. Na, így kezdődött. Erika adta alám a lovat. Az első versemet meg Piroska tette be a Nők Lapjába. Annak így szólt a vége: „két csodálkozó tenyeredbe ráncossá aszalódik a nyár.”
            Arra már nem emlékszem pontosan, bementem-e a Jászkunsághoz, vagy postán küldtem verset Valkó Miska bácsinak. Ő volt akkor a főszerkesztő, de Körmendi Lajos is beúszik a képbe, mert ő írt bevezető szöveget a versekhez. Hogy én csiszolatlan gyémánt lennék, valami ilyesmit.
            – És hogy kezdődött a csiszolásod?
            – Úgy, hogy megismerkedtem Ladányi Mihállyal. Hetvennyolcban meghívták a törökszentmiklósi könyvtárba. Plakáton láttam. Nekünk népművelőknek nagyon jó kapcsolatunk volt a könyvtárosokkal. Mondom a lányoknak, irigyellek benneteket, hogy Ladányival összehoztátok a találkozót, s hogy úgy szeretnék eljönni, de nem tudom, a főnököm elenged-e. Azt mondja valamelyik, hát mi nem örülünk annyira, már napok óta azon vitatkozunk, ki menjen be érte Szolnokra, mert előtte való nap ott lesz estje. Rossz híre volt Ladányinak nagyon. Hogy csúnyán beszél a nőkről, mindegyiket meg akarja dugni, utána meg kiteregeti a történteket. Meg hogy cinikus. Minden baj volt vele.
            – Ezeket te is tudhattad.
            – De nekem tetszett a dolog. Szerettem, hogy olyan gunyoros, vicces. Imádtam a költészetét. Mondták, milyen ember lehet, aki ilyeneket ír: „ma nem mostam lábat, tegnap se mostam lábat.” Kopasz. Meg fél gin franciásan. Részeges, mert az volt, mint később megtapasztaltam. De éreztem is, hogy ez így lehet, hisz Ladányi nem hazudik, amikor azt írja, hogy a sarkon egy nővel elfelez egy cigarettát. Mindegy. Én mentem érte. Szabadságot vettem ki arra a napra. Mondtam, mire kell. A főnököm meg, hogy te nem vagy normális. No, Grubics Pista bácsival, ő volt a sofőrünk, bementünk Szolnokra. A Touring Hotelban kellett volna felvennünk Ladányit. Érdeklődtem a portán, mondták, hányas szoba, kopogok, semmi válasz, benyitok, az asztalon felbontott üveg sör, kopogok a fürdőszobaajtón, de ott se volt. Hát hol a francban van a költő? Megittam a sör felét, s Pista bácsival kezdtük sorra venni a kocsmákat. Az Árkád Presszóban találtunk Ladányira. Nem tudom, működik-e még az Árkád, akkoriban nívós kis hely volt műmárvány asztalokkal. Bemutatkoztam, s az volt az érdekes, hogy nem az asszonynevemet mondtam, hanem, hogy Dienes Eszter. De hogy verset írok, csak jóval később árultam el. Különben tudok olyan költőnőről, akiről Miska úgy tartotta, hogy bebaszta magát a magyar irodalomba, ezért jó darabig titkoltam, hogy már nekem is jelentek meg verseim. Aztán megírtam a Nélküle címűt, amiben végül minden férfinak megbocsátok, aki rosszat tett ellenünk, nők ellen, mert jött Ladányi, aki miatt megbocsátottam. Azt mutattam meg neki először. Az az egyetlen versem, amit Miska helyezett el. Sárándi hozta az Új Forrásban.
            – És szövődött a szerelem.
            – Az bizony könnyen. Annyira alulértékeltem akkorra magamat, elkeseredett voltam, szinte mindegy volt, kivel hoz össze a sors. Ladányi is lekéste a vonatot. Sokan lekésték. Ottmaradt nálam. Gondoltam, egyestés történet lesz. De három nap múlva Egerből kaptam tőle képeslapot: Akár hiszed, akár nem, sokat gondolok rád: Miska. Aztán jöttek máshonnan is a lapok, s két hét múlva eljött személyesen. Annyira jókat beszélgettünk! Irodalomról, versekről. József Attila, Apollinaire, a nyugatosok, Somlyó Zoltán, aztán Áprily. Szerette ezeket. Így is megvolt közöttünk az összhang. Nászúton is voltunk. Így mondta, Szesztóka, elmegyünk nászútra. A Mátrában, az Avar Szállóban töltöttünk négy napot. Ott írta fel egy képeslap hátuljára: voltak évek, lesznek napok. Ebből is tudtam, de a verseiből is úgy ismertem Miskát, hogy a miénk sem lesz örök kapcsolat. Szűk két év lett, de lett. Ő csatangolt mindenfelé, hozta nekem Romániából a rumot, konyakot, voltam vele többször író-olvasó találkozókon. Különben Ladányival a szolnoki már a harmadik találkozásom volt. Tizennégy évesen szavaltam egy versét ünnepségen. Ott álltam rakott szoknyásan, ők meg jöttek befelé, s mondja Szalai tanár úr, na, az a kis köpcös, az a Ladányi. Mert már akkor is kopasz volt, köpcös, szemüveges. Mellette meg a gyönyörű, daliás Garai Gábor. Egyszer meg népművelőként találkoztam vele. Majláth Júlia énekelte a verseit, s lejött vele ő is. Nem én fogadtam őket, de a végén én adtam nekik oda a pénzt. Na, jól van, kis kopaszom, köszönjük, viszontlátásra. Akkor még ő se vetett rám nagy szemeket. Harmadjára aztán minden másként dőlt el.
            – Amikor már tudta, hogy írsz, mit mondott a verseidre? Adott tanácsokat?
            – Véleményezte őket. Ez nem jó, ebből csak két sor. Antikváriumból megszerezte nekem Hegedűs Géza könyvét, A költői mesterséget, hogy abból tanuljam meg a versírás alapjait. Egyszer az egyik versemre azt mondta, Szesztókám, ez az én verseimre hajaz. Azt a régi két sort írtam tovább: „Kicsorbult a hold tányérja, / tejfoga elmegy a nyárnak, / télikabátom a zaciban, / a szokott sarkon várlak.” Mondtam, nem akarok epigonod lenni, de ezen már nem változtatok. Bele is tettem az egyik kötetembe.
            – Kik voltak még, akikre figyeltél, akik segítettek?
            – Valkó Miska bácsi meg Körmendi Lajos. Miska bácsi nagyon aranyos volt. A Cigányszerelem című versem a Jászkunság hátsó borítóján jelent meg, abban írtam: „Hány öklelt szelíddé, s alázta vállam, / csókoltak égettre fűtetlen ágyban.” De úgy jelent meg, hogy hány ölelt szelíddé. Mikor mentem be Szolnokra, mondom Miska bácsinak elkeseredve, van egy nyomdahiba a versemben. Az ökleltet elírták. Azt mondja, Eszter, egy nő nem ír olyat. Mondom, higgye el Miska bácsi, öklelt.
            – Körmendi mennyire volt kritikus?
            – Mindig csak dicsért. És bevont a baráti körébe. Hetvenhat végén már jártam át Karcagra vonattal, busszal. Annyira vonzott az a közeg. Szegény Szabó Miska, a fazekas, épp a napokban halt meg, aztán Mándoki Kongur Pista, a nyelvész. Lezsák Sanyi. Olyan vékony kabátja volt, hogy végigvacogta az utat, amikor kimentünk elé az állomásra. A gyerek is olyan nádszál volt. Nem gondoltam volna akkor, hogy egyszer az országgyűlésben látom elnökölni. Meghívtuk Csoórit, a Kulin-féle Mozgó Világ is eljött. Olyan jó lenne azt mondani, hogy Kulin is, de nem emlékszem. Jött viszont Alexa Karcsi, Tárnok Zoli, El Kazovszkij, Szabados Árpád. Ezeket a találkozókat Körmendi szervezte a művelődési házban. Csalog Zsolttal például Körmendi Lajos első feleségének, Baksán Marinak a berekfürdői tanyáján találkoztam, azok hosszabb együttlétek voltak. Járt oda Szenti Ernő, egy Manó nevű gyerek, aztán a karcagi Cs. Kovács Karcsi.
            – Hogy emlékszel ezeknek a találkozóknak, összejöveteleknek a szellemiségére?
            – Ellenzéki volt. És számomra meghatározó. Olyan jó lenne azt is mondani, hogy én is nagy ellenzéki voltam, de csak szimpatizáltam velük. Hallgattam őket, mert hiába voltam jó történelmes a gimnáziumban, azokról, amiket akkoriban kezdtek feszegetni például ötvenhatról, nem sokat tudtam. De ott, ezeken a beszélgetéseken összeállt a kép: Karmazsin bácsi, a vak koldussá lett kulák, vagy másik szomszédunk, Lilike néni, a tánc- és illemtanár, az Erdélyből jött úrinő sorsa… Apám úgy utálta szegénykét, mindig büdös kurvaként emlegette. De engem ez a büdös kurva zongorázni tanított, végigfogdoshattam a giccses kis porcelánjait, amik nekem akkor csak azért se tűnhettek giccsesnek, mert fogalmam sem volt, mi az a giccs. Nézegettem a színészképeit, tudtam, ki az a Harangozó Gyula balettművész, s Lilike nénitől hallottam Szeleczky Zitáról, Fedák Sáriról is.
            – S Ladányi mit szólt a Körmendiékhez, az ellenzékiekhez fűződő kapcsolatodhoz?
            – Miska féltett. Nem szerette őket. Tudta, hogy járok hozzájuk, mert mindent elmondtam neki. Nem tiltott, nem mondta, hogy ne járjak, de nyomatékosan kérte, hogy gondoljam meg, mit csinálok. Lajost sem szerette.
            – És viszont? Körmendi hogy volt Ladányival?
            – Sokkal pozitívabban viszonyult hozzá. Mondta is, ha ennyire így vagy Ladányival, hívjuk meg Karcagra. Cs. Kovács Karcsi lakására vittük. De mintha Tóth Pistáéra is.
            – Vitatkoztak?
            – Nem. Miska nem áll le vitatkozni. Különben egyszer Ladányi aludt is Körmendinél Szolnokon. Méghozzá az erkélyen.
            – Kikkel tartottál még irodalmi kapcsolatot?
            – Hell Pistával rengeteget beszélgettünk. Azt a versemet, hogy mihez képest féljek, neki köszönhetem. Iszogattunk mindenfelé, s bármit mondtam, Pista mindenre azt válaszolta, mihez képest. Csúnyákat mondtam erre neki, aztán megírtam a verset: „Ráhajolok, Isten, egyfiadra, / ha már szögekbe léptem, / pimasz, ruhátlan arccal / megcsókolom a térded. // Ne kérdezd tőlem, ki vagyok? / Haljak meg, hogyha élek! / Elhagyott minden oltalom, / hát mihez képest féljek?” Pistát imádtam, amiatt a verse miatt is, amit aztán az egész ország énekelt. A Jeszenyin-ének: „Elkártyáztam a gyönge szívem…” Miskának is elmondtam ezt a verset, de Miska féltékeny volt. Rájöttem erre hamar, aztán már, ha valamelyik fiatal költő verse megtetszett, nem szóltam neki. Amúgy is féltékeny volt. Egyszer Várkonyi Sanyinak, aki a feleségével együtt kollégám volt, makramé nyakkendőt csináltam karácsonyra. Tök hülye vagyok minden kézimunkához, de akkoriban divatba jött a makramé, s valahogy megtanultam. Miska felemlegette: másnak kötsz nyakkendőt karácsonyra.
            – Ladányival hogy lett vége a kapcsolatotoknak?
            – Magam sem tudom. Hetvenkilenc karácsonyát és szilveszterét Csemőn töltöttük. Akkor már baj volt. Megjelentem erre-arra, a Forrásban, a Mozgónak is akartam küldeni, de Miska óvott, nehogy megtegyem. Az egy ellenzéki lap, én meg hiszékeny vagyok, buta, hintába tesznek. Csakhogy akkor már ott szerettem volna publikálni, a Mozgó Világban.
            – Szóval ideológiai szakadék támadt köztetek.
            – Az is. Meg hamar lejött nekem, hogy Ladányi képtelen meglenni állandó kapcsolatban, az neki unalmas. Bár én annyira ragaszkodtam hozzá, hogy gyereket is szültem volna, pedig volt már neki vagy öt. De azt mondta: odébb megyek majd én, édes, nem akarom, hogy a pelenkát cserélgesd alattam. Cukros volt, ivott rá kegyetlenül, nagyon beteg lehetett. Nem szakítottunk. Már terhes voltam Verával, Miska még akkor is írt, hogy ekkor meg akkor lesz Csemőn, de azt sose írta, hogy menjek. Megvolt még a lakatkulcsa, ahogy neki is az enyém. De többet nem találkoztunk. Még ide is írt, pedig ide már Veronka születése után költöztem. Persze, már nem olyan hévvel érdeklődött. Én soha többé nem írtam neki. Csak verset – hozzá.
            Nyolcvan január elsején jöttem el tőle, márciusban megismertem Szecsei Tibort, decemberben összeházasodtunk. Mindenki megdöbbent. Persze a munkatársaim akkor is megdöbbentek, amikor Ladányival összejöttem. Kicsi, rózsaszínű, részeges. Hogy lehet ezzel boldognak lenni? De én nagyon boldog voltam vele. Tibire meg azt mondták, egy évet nem adnak, otthagyom. Ahhoz képest majdnem harminc éve élünk együtt. Persze, nagy volt a különbség. Ladányi, az ünnepelt költő, Tibinek meg nyolcosztálya van, azt is úgy végezte el, húszévesen. Az anyukája egyedül nevelte, nem fordított rá elég figyelmet, s ötödik után kimaradt az iskolából. Tibi nagyon rendes, jó ember. Csinos volt, magas, sportos. Nem így nézett ki, mint most. Most már egymáshoz öregedtünk. Nagyon olvasott volt. Ismerte Dosztojevszkijt, a magyar klasszikusokat. A versekre kevesebb fogékonyságot mutatott, de azokat is megszerette mellettem. József Attilát, Radnótit, Weörest. Egyetlen dolog, ami zavart benne, hogy suksükölt. Elmagyaráztam neki, mi a különbség a kijelentő és a felszólító mód között. Fél év múlva ott tartottunk, hogy rászólt a munkatársaira, ha suksüköltek. Mondtam neki, ne csináld, mert kiutálnak. Azt viszont mindig tudtam, hogy az érettségire nem fogom rábeszélni. Nem zavar a hiánya. Az első férjem érettségizett, mégis olyan volt, amilyen. Tibor mindig messze fölötte állt. Most már nyugdíjasok vagyunk. Veronkámtól van a kis Bence. Okos, aranyos kisgyerek. Hétéves. A fiamtól is született két unokám, már nagyobbacskák. Őket ritkán látom, de azért szoktam.
            – Kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Ott tartottunk, hogy a Mozgóban akartál megjelenni.
            – Meg is jelentem. A Magyar Ifjúságban meg Tandori Dezső írt méltató sorokat a verseimhez. Valahol az is megvan, de nagyon rosszul archiválom magamat. Nyolcvanhárom környékén jártam fiatal művészeknek szervezett táborokban. A megyei KISZ-bizottságnál Vass Lajos intézte a lehetőséget. A táborban találkoztam Kukorellyvel. Még össze is kaptunk, tudniillik akkoriban készült megjelenni az első kötete, nála volt a kefelevonat, én meg elkértem, aztán amikor mentünk felolvasni egy hajóra, már majdnem felszálltunk, akkor kérdi, hol van a könyve, mert abból akar felolvasni. Én meg mondom, bent hagytam a szálláson. Úgy rám mordult, hogy meg is orroltam érte. Most már megértem. Az első kötete volt. De lett egy kis elégtételem, mert amikor ő olvasott fel, zúgott a hajómotor, s utána következtem én, nem voltak akkor még hosszú verseim, tudtam őket fejből, szóval, amikor rám került a sor, pont akkor kapcsolták ki motort. Én már néma csöndben olvastam. Sikerem is volt. Akkor ismertem meg Turczi Pistát, ott volt Petőcz András, de nemigen emlékeznek már rám. Bíró Jóskával viszont sokat rumozgattunk. Mondjuk, ő előtte Törökszentmiklóson is megfordult nálam, ahogy Szokolay Zoli is. Aztán a Tokaji Írótáborban találkoztam Bellával, Ágh Pistával, Apáti Miklóssal, Ratkó Józseffel. Őket kezdem olvasni, s nagyon tetszettek a dolgaik. Veress Miklóst kell még említenem, Nagy Gazsit. Vele nyolcvan körül futottunk össze először, meg is jegyeztük egymást egy életre. Pár éve a Berekfürdői Írótáborban találkoztunk többször. De olvastam Szőcs Gézát is. Bőszen leveleztem a Mozgóval, főleg Mányoki Endrével, de Alexával is. Amikor betiltották a lapot, Endrétől kaptam a síró-jajongó leveleket, hogy mindennek vége. Kilencvennyolcig nem is küldtem semmit az új Mozgó Világnak, de olvasni olvastam.
            – Kilencvenkilencben viszont megkaptad a Mozgó Világ Nívó-díját.
            – Az olyan meglepetés volt! Távirat jött, december tizenhetedikére hívtak a díjosztóra. Már kilenc éve nyugdíjas voltam, anyagilag rettenetesen álltunk. Veronka akkor járt középiskolába, öltöztetni alig bírtuk, meg a kollégiumot kifizetni. Érdekes egyébként, Veronika mindig büszke volt rám. No, mondom neki, feljössz velem? Feljött. Már akkor kövér voltam. Húztam egy bakancsot, ami most már húszéves, akkor még tíz volt. Nem is igen volt más rendes cipőm. Hozzá egy hosszú fekete szoknya, lógó pulóver, frizura ohne, szokásos, gyerünk, keressük meg a Kossuth Klubot, ott volt az ünnepség. Meg is találtuk. No, Veronika, akkor most keresünk valami éttermet, aztán anyád szépen elkezd sörözni. Anya, ne! De csak megittam két-három sört, mire a Kossuth Klubba visszamentünk. Egy szolnoki festőnek volt ott éppen valami kiállítása, mintha nagyon színes arab tájakat festett volna. Azt nézegettük. Sétálgatott ott egy nő is, táska a kezében, hol felállt, hol leült, de láttam, nagyon vigyázott a táskára. Egyszer csak odajön hozzánk, s azt mondja nekem: Dienes Eszter, ugye? Berkes Erzsi volt, akkor ő vitte a versrovatot. Kedves, tündéri nő volt, azt mondja, azért vigyáz annyira a táskára, mert benne van a jutalmunk. Egész este gondunkat viselte. Megkaptam a díjat, Lator László ítélhette nekem, mert ő mondta el, miért kapom. A verseimről beszélt, hogy fakórímek, s ez neki mennyire tetszik. Hú, mondom, atya-gatya. Megkaptam a borítékban, szerintem húszezret, Veronka állítja, hogy harmincat. Be is vitte a mosdóba, s megszámolta, s boldogan jött ki, anya, megvan. Nagyon finom szendvicsekre emlékszem, halasak, rákosak. Életemben nem ettem olyanokat. Berkes Erzsi kérdezte, mit igyunk, mondom, pezsgőt. Hóna alá csapott egyet, aztán azt megiszogattuk még. Hazafelé végigviháncoltuk az utat a vonaton. Egy szatyorban volt a pénz, egyik fülét én fogtam, másikat a lányom. Mondta is, anya, csak most meg ne támadjanak bennünket. Erzsivel utána leveleztünk. Néha a verseimmel kapcsolatban tett egy-két apró észrevételt. Írta, ne hagyjuk córeszben Lator tanár urat, mert neki nagyon tetszettek a verseid.
            – Mennyire tűröd, hogy belenyúljanak az írásaidba?
            – Nem nagyon. De Berkes Erzsi olyan hibákra mutatott, amik tényleg azok voltak. Mondjuk, nem jött ki a ritmus az örökös lázzal, s kérte, hogy legyen örök láz.
            – Azt mondtad, énekelni nem tudtál, de a verseid mégis tele vannak zenével.
            – Mert tizenhat éves koromra megjött a hangom. Addig tényleg csak szavaltam a dalokat, pedig édesanyám is gyönyörűen énekelt. Most már nagyon érzem a ritmust, a dallamot. Azt is érzem, ha olyat írok, ami nem rímel, hogy ott is kell valaminek lenni a szövegben, ami szervezi, teljessé teszi azt.
            – Többen írtak kritikát a verseidről, köteteidről. Melyik kritikát szereted legjobban?
            – Nagyon szemét dolog, de nem tudom megköszönni a kritikát senkinek, mert úgy érzem, az törleszkedés lenne. De nagyon örülök, ha írnak rólam. Szepes Erikáé volt a legárnyaltabb kritika, mondjuk, a leghosszabb is, apró részletekre kiterjedő, az Esőben jelent meg. De megköszönni neki se tudtam, s ezt nagyon szégyelltem. Hát még, amikor rájöttem, hogy ő írta Szerdahelyivel azt a vaskos verstant.  
            – Nyilván vannak kedves verseid, költőid.
            – Ady szerelmes versei. Meg A föl-földobott kő, vagy az „Uram, háborúból jövök én, mindennek vége, vége…” Sok Petőfi-verset szeretek. József Attila, Radnóti, Apollinaire, Eliot. Jeszenyin nagyon nagy szerelmem. Aztán Nagy László, Pilinszky. Érdekes, Csoórinak inkább a prózáját kedvelem. Imádom Hervayt, Szilágyi Domokost, aztán a másik Szilágyit, Ákost. Kányádit. Folyóiratot már nem veszek, nincs rá pénzem, kimozdulni meg alig tudok, nem bír a lábam, úgyhogy régi könyveket lapozgatok, meg a tévében figyelem az irodalmi műsorokat. Mondjuk, a könyveink megcsappantak, mert kilencvenhatban, amikor nagyon szegények voltunk, a java köteteket behordtuk az antikváriumba. Bőröndszámra vittük: Szabó Lőrincet, Weörest, Pilinszkyt. Mert az antikvár olyan kutya, hogy csak a jókat veszi be. Három-négyezreket kaptunk egy bőröndért, aztán éltünk belőle valameddig. Mondjuk, a múltkor találtam egy Ratkó-kötetet. Régen Ratkót is szerettem, s most meglepett, hogy mennyire megfakultak a versei az időben. Nem úgy, mint Weöreséi. Azok egyre szebbek lesznek az évek múlásával.
            – Eszter, amikor szekértáborokba csoportosultak az írók politikai és esztétikai törésvonalak mentén, te merre mozdultál?
            – Nem nagyon figyeltem ezekre a dolgokra. De ha álltam volna valahová, akkor valószínűleg oda, ahová Körmendi, mert neki hittem. Mondjuk, a költészetem nem társadalmi kérdésekre van kihegyezve, bár néha becsúszik egy-egy indulatosabb vers vagy verssor.
            – Hogyan írsz? Gyorsan, vagy megszenvedsz a szöveggel, ihletből vagy elhatározásból, hogy most írni fogok?
            – Ez így mind. Amikor ihlet van, gyorsan megy az írás. De megrendelésre is megtanultam. Te vagy az, aki tematikus Eső-számokat csinálsz, s mániákusan szeretsz hívó szókat megadni. Először azt hittem, nem fog menni, de aztán nekiültem, gyötörtem magam, és sikerült úgy is.
            – Mennyire vagy szigorú magadhoz, ha mondjuk, megszeretsz egy képet, rímet, sort?
            – Ha nem illik a versbe, most már kidobom. Régen, amikor került egy jó sorom, rettentően ragaszkodtam hozzá. A rím is sokszor elvitt. Mint egy imamalom. Vagy mint a mókuskerékben, mentem a rím után, néha már én magam untam.
            – Sokat írsz?
            – Néha hónapokig semmit, máskor meg, mint nemrég, amikor Praznovszky Miska kért tőlem anyagot, két nap alatt hat vagy hét verset írtam. De összességében nem vagyok termékenynek mondható. Most adott ki egy kötetemet Györfi Sanyi karcagi szobrász. Kinél az ítélet? Ez a címe. A néprajzos Bartha Julika közvetített, ő mondta, hogy úgy százhúsz oldalban gondolkodjak. Amolyan válogatott versek kötet lett, vannak benne újak is, de a többség régi. Már szívem szerint kivennék belőle néhány verset, s másokat tennék helyettük, de amikor kellett, egyszerűen nem bírtam összeállítani fejben a kötetet.
            – Az alkotókedved hullámzása a betegségeddel is összefügg?
            – Persze. Két véglet, mániás és depressziós korszakaim között hányódom. Nyolcvanöt óta kísér ez a betegség, kilencvenben le is százalékoltak vele. Csak kezelni lehet, gyógyítani nem. Ha depressziós vagyok, ahogy egyik versemben írtam, nyúlik a belem. Nem foglalkozom semmivel, megy a háttérben a tévé, de nem nézem, csak szól. Gyakran megfordulok a pszichiátriákon. Sokat hallottam az öngyilkos génekről, de azt remélem, az én bajom nem öröklődő, mert ezt menet közben szedtem fel. Ahogy meséltem, elvették a fiamat, a poharamba befagyott a víz, meg hogy leértékeltem magam alja emberekkel. Ebbe csak Ladányi Miska hozott változást. És Miska után nekem már csak Tibi volt. Megbocsátottam magamnak sok mindent. De mindent nem. Néha boldog vagyok, máskor boldogtalan. Nagy fájdalmaim vannak. Az izmaim, az ízületeim. Ha nem foglalom el magam valamivel, akkor az egész testem sajog. Tevékenykedni kellene, mozogni, ahogy az orvos is mondja. De alig tudok járni. Kilencszer vagy tízszer próbálkoztam öngyilkossággal. Egyszer napokig lélegeztetőgépre tettek, kétszer cserélték le a véremet. Egyszer az eremet vágtam fel, a többi alkalommal gyógyszert vettem be. Ezekre nem vagyok büszke, de megtörténtek velem.
            – Mi a vágyad, mit szeretnél?
            – Tudod, mit? Hogy legalább egy levelet kapjak minden héten, olyat, aminek örülök. Régi barátoktól, költőtársaktól. De hát miért írnának nekem, amikor én sem írok, nem telefonálok. Még tán Rékasy Ildikót hívom fel néha.
            – „Irányítószám a végtelen?”
            – Nem Miskától várok levelet! De látod, azt se tudom, miért van, hogy még mindig tudok róla verset írni, a férjemről meg, akit szeretek, és ő is szeret engem, soha sem tudtam. Talán, mert ő itt van velem, neki nem nyalok, ahogy Szepes Erikának sem tudtam megköszönni azt a gyönyörű tanulmányt. Ez a buta konokság!
Minden pillanatot vissza tudok idézni. Ha valamikor motoszkált a fejemben egy sor, s leírtam, Ladányiról, gyerekkorról, s most véletlenül megtalálom, abból megírok egy verset. Átszűröm az emlékeket mostani magamon.
            – Az egyik versedben azt írtad, mihez képest féljek? Félsz valamitől?
            – Csak a családdal kapcsolatban vannak szorongásaim. Hogy legyen a lányomnak munkája, meg hogy sikerüljön az élete. És hogy Tibor is rendben legyen. Kicsit önzően azt szoktam kívánni, bárcsak én halnék meg előbb. Mástól nem félek. Mondjuk, szenvedni nem szeretek. Bírom én, de néha kitörök. És akkor ordítok: hogy dögölnék már meg! Tibor meg mindig jön, hogy nem csinálsz tán hülyeséget? Mondjuk, akárhányszor visszahoztak az öngyilkosságból, mindig örültem, hogy nem haltam meg. És mégis megcsináltam sokadjára is. Játszottam a halállal. Van egy versem, a József Attila-centenáriumkor írtam, nálatok jelent meg, az Esőben. Az utolsó két sora így szól: „Élve megmaradva, meghalni volna jó.” Nem tudom.
2009. május