Jenei Gyula honlapja

Falvai Mátyás: Nyugtalanító rend

Vissza az interjúkhoz

http://fiatalirok.blog.hu/2011/06/06/nyugtalanito_rend_interju_jenei_gyulaval

Falvai Mátyás

Nyugtalanító rend

Jenei Gyula immár hatodik verseskötetével jelentkezett a 2011-es Ünnepi Könyvhétre. A FISZ Hortus Conclusus sorozatában megjelent könyv szerzőjét a kötet szerkesztője, Falvai Mátyás kérdezte költői és lapszerkesztői munkájáról, és arról, hogy az időben tényleg rend van-e.

FALVAI MÁTYÁS: Az időben rend van. Nem lehet visszacsinálni, felcserélni az eseményeket, és akárhogy is vesszük, szép rendben az elkerülhetetlen végkifejlet felé visz az utunk. A kötetet olvasva nem tudtam eldönteni, hogy ez a felismerés félelmet, sajnálkozást, tragikus szembesülést vagy megnyugvást hoz-e beszélőjének.
   JENEI GYULA: Először is kérdés, hogy tényleg rend van-e az időben, vagy csak nyugtatgatom magam ezzel. Amikor tizenvalahány éve meghalt apám, azokban a napokban veszítette el az apját egyik barátom is. Ültünk valamelyik szolnoki sörözőben, s arról beszélgettünk, hogy hol lehetne olcsón fekete nadrágot venni a temetésre – nem vagyunk öltönyös emberek, s nem volt alkalomhoz illő öltözetünk –, közben nagy bölcsen megállapítottuk, hogy az apáink után mi következünk a sorban. 
   Az idő múlása, nemzedékemnek világból való kikopása kétségtelenül elindult, észlelhető folyamat már, szaporodnak körülöttem a halálhírek, s mind gyakrabban esik szó a betegségekről, bár ez nekem mindig nyűgösen kedvenc témám volt, ugyanis gyakorló hipochonder vagyok. De lassan megszokom magam, belefáradok, belefáradtam a betegségtől való szorongásba, ráadásul az orvosaim szerint egyelőre nincs is különösebb okom aggódni, miközben korosztályomban egyre többen kínlódnak valós problémákkal. Azt azonban nem tudom, hogy amikor (bármikor) komolyra fordul a dolog, akkor majd hogyan viselem az állapotomat.
   Baráti társaságban éppen a napokban beszélgettem orvos ismerősünkkel, aki azt kérdezte, szerintem létezik-e szép halál. Meggyőződéssel vágtam rá, hogy bizonyára előfordul, de csak nagyon ritkán. Azt mondta, ő is úgy látja: a halál, pontosabban a meghalás legtöbbször gyalázatos. Három évvel ezelőtt anyám hosszúra sikerült haldoklása mutatta meg nekem közelről, milyen kilátásaink lehetnek.
   Szóval van itt tragikus szembesülés, félelem, talán meg- vagy belenyugvás is. Vagy ahogy a kötet egyik fülszövegírója, Darvasi Laci írja, ez a rend azért nyugtalanító.
   F.M.: Az Egy érzés leltározhatatlansága című ciklus elképesztő bátorsággal megírt, lemeztelenedő versek gyűjteménye. Éreztél legyőzendő habozást, félelmet, szemérmet magadban megírásuk közben?
   J.GY.: A ciklus anyám haldoklásának a története. Azé a szorongásé, amikor tehetetlenül tudjuk, hogy anyánknak napjai, hetei vannak hátra, s közben zajlik az élet, tanítunk egy középiskolában, neveljük a gyerekeinket, vigyorgunk egy viccen. Nem éreztem legyőzendő habozást, csak sokszor eszembe jutott anyám, s arra gondoltam, megkönnyebbülés lenne mindenkinek, ha meghalna. Viszont másoktól, a köznapokban sosem hallottam ilyesmit, mert ezt nem nagyon szokás kimondani, pedig meggyőződésem, hogy sokan éreznek hasonlóan hozzátartozóik végnapjaiban. De mert beszélni nem illik róla, rátelepszik a lelkünkre. Én meg leírtam, hogy jó lenne már, ha meghalnál, anyám. Leírtam, hogy később ne tudjam letagadni, meghamisítani akkori érzéseimet.
   F.M.: Az egész kötetre jellemző valamilyen – jó értelemben vett – magántermészetű intimitás, mégis különös, hogy a Vaktükörszilánk című ciklus minden darabját dedikálod valamely ismerősödnek. Ezek a versek úgymond „elrendezetlen ügyeket” tesznek helyükre?
   J.GY.: Korábban nem volt jellemző, hogy a verseimet ajánlottam volna bárkinek, sőt idegenkedtem tőle. Hogy most másként jártam el, persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez ügyben valami gyökeres fordulat történt volna bennem, csak így jött ki a lépés. Egy-egy konkrét kiállítás, színházi előadás, haláleset hívott létre egy-egy verset, azután akadnak alkalmi, pályatársak kerek születési évfordulóját köszöntő költemények (amelyek megint csak, mint egy mozifilmen, a felhők felgyorsított rohanását idézik), s ezeknél kár lett volna nem szerepeltetni azokat a személyeknek a nevét, akik így vagy úgy kiváltották belőlem a verseket. Van pl. egy Somlyó Györgyhöz kötődő helyzetképem. Ha nem írom a vers fölé, hogy S. Gy., sokan akkor is kitalálták volna, kiről szól.
   F.M.: Az általad alapított és főszerkesztett Esőfolyóirat egyfajta másodlagos életműként is felfogható? A lap működtetése már-már menedzseri feladat, az ezzel járó stressz hogy fér össze a lírai alkattal?
   J.GY.: A lírai alkatot nem nagyon tudom értelmezni, de lapot csinálni néha hálátlan. Főleg, ha minden évben felmerül, hogy megszűnik, mert nincs elég pénz a kiadására. Korábban valószínűleg kudarcnak tekintettem volna, most nem tudom, hogyan élném meg, ha mondjuk jövőre anyagiak híján nem lehetne életben tartani az Esőt, de azt hiszem, már könnyebben el tudnám engedni. A lapcsinálásnak egyébként is akadnak nehéz mozzanati. Például kéziratokról dönteni. Sok szerzőt kell visszautasítanom. Egyszerűbb, bár nem könnyű az sem, amikor nyilvánvalóan rossz kéziratokat küld vissza az ember, ám sokszor közlésre érdemes írásokkal is ezt kell tennem helyhiány miatt. A többség (látszólag?) megértéssel fogadja az ilyesmit, de neheztelések, vagy még nagyobb neheztelések is elő-előfordulnak. 
   Néha rácsodálkozom, hogy miként keveredtem a lapszerkesztésbe, mert ha nem is a lírai alkatom, de a személyiségem miatt nem készültem ilyen szerepre. Visszahúzódó, magányos fickónak gondoltam magam mindig, nemigen éltem, s élek irodalmi életet – s nemcsak a vidékiségem, szolnokiságom miatt. Noha sok íróval, költővel személyes kötődésem is kialakult az évek során, jócskán vannak olyanok, akikkel e-mail keresztül tartom a kapcsolatot. Hát persze, manapság a világháló működhet kávéházként is. Bár a számítógépfüggő csemetéiket féltő szülőktől gyakran hallom, az nem ugyanaz, amikor chatel a gyerek, mintha személyesen beszélgetne a társaival. S ez igaz is, de talán nem annyira, mint sokan gondolják.
   F.M.: A Könyvhétre nem csak verseskötettel jössz, ha jól tudom. Mesélnél erről a másik könyvről is?
  
J.GY.: Ez egy interjúkötet, Ívek és törések a címe. Az Esőt Szolnokon szerkesztem, legfontosabb támogatónk a megye és a város, értelemszerű hát, s eredeti célom is az volt, hogy a Jász-Nagykun-Szolnokban élő vagy ide szorosan kötődő szerzőket hangsúlyosabban szerepeltessem a lapban. Jó két éve elkezdtem a lapban egy interjúsorozatot közölni ezekkel az írókkal. Így például a Törökszemtmiklóson élő Dienes Eszterrel, aki kitűnő költő, ám viszonylag ritkán publikál, az irodalmi köztudat perifériáján létezik, s jellemző, hogy amikor a vele készült interjút hoztuk, és egy versválogatást tőle, még Ilia Mihály is azt írta, hogy Dienes számára „terra incognita” volt, s megdöbbenéssel tapasztalja, hogy egy irodalmi „valaki” van a név mögött. Darvasi Laci is Törökszentmiklóson nevelkedett, de őt nem kell bemutatni, miként az egyetemre kerüléséig Szolnokhoz kötődő Benedek Szabolcsot, vagy a Zagyvarékasra ma is hazajáró Serfőző Simont sem. P. Nagy Pista erős újvidéki indulás után lassan húsz éve Szolnokon „hallgat” költőként. Ez a hallgatás persze túlzás, viszont tényleg keveset ír, alig publikál, de remélem, hogy előbb vagy utóbb megtöri a csöndjét, és az őt megillető helyére kerül a magyar irodalomban. A Fegyverneken élő Rentz Mátyás asztalfiókja (vagy számítógépe) pedig ki tudja, milyen kincseket rejt! Saád Katalin vagy harminc éve a nagyrévi tanyavilágot választotta lakóhelyéül, közben letett néhány fontos könyvet az asztalra, most pedig a rendkívül érdekesnek ígérkező családregényén dolgozik. A kisújszállási Szenti Ernő érdekes verseket ír, s figyelemre méltóak a grafikái. Várszegi Tibor Jászberényben él és dolgozik, az ő írásai inkább az elmélet felől közelítenek az irodalomhoz és a világhoz, esszéket ír, de néha a szépirodalom felé hajlanak a szövegei. S tíz éve, nem sokkal a halála előtt, az általam nagyra becsült Ember Máriával készítettem életműinterjút. Ez a beszélgetés is illeszkedik a sorba, s ugye, Mária is kötődik a megyéhez, a deportálásokig Abádszalókon élt a családja.
   F.M.: Van valami különösebb jelentősége a Verebes György által tervezett borító kerékpár-motívumának?
   J.GY.: Egyébként mindkét mostani kötetem borítóját Verebes Gyuri tervezte, s a verseskötet egyik darabját neki is ajánlottam, mert az ő Alvó titánok című festménykiállítása igen erős hatással volt rám néhány éve. A biciklimotívum? Amikor Gyuri átküldte a borítótervet, hirtelen magam is meglepődtem, hogy miért pont egy kerékpár lenne a könyvemen. Aztán azon lepődtem meg, hogy több versemben szerepel a kerékpár. S méghozzá nagyon különbözőekben tűnik fel, így teljesen más hangulatú verseket kapcsol össze a kötetben ez a motívum. És hát a kerekek valamilyen módon az időt is behúzzák a borító hangulatába. Nagyon megszerettem ezt a rendkívül egyszerűnek tűnő, alaposabb szemrevételezés után viszont láthatóan nagyon is átgondolt borítótervet.    
   F.M.: Szerkesztőként a kortárs líra színe-javát válogatod, olvasod, közlöd. Van-e olyan pályatárs (akár idősebb, akár fiatalabb), akinek munkáját különös megbecsüléssel figyeled az utóbbi években?
   J.GY.: Hogyne! Többen is vannak. Akad köztük, akit már sikerült megnyerni Eső-szerzőnek, olyan is, akit még nem. Bizonyára neveket akarsz hallani, én viszont szerkesztőként nem szívesen mondanék. Ugyanakkor a lap azért sok mindent elárul irodalmi kötődéseimről, pontosan persze nem fedi azokat. Egy-egy folyóiratszám sosem olyan, amilyennek a szerkesztő eszményi szinten elképzeli. De hát semmi nem olyan. 
   F.M.: A mostani kötet egyfajta életközépi számvetésnek tűnik a szememben. Az ember mire idáig eljut, nemcsak tapasztaltabb, hanem sok tekintetben törékenyebb is lesz. De egy ilyen gesztusértékű összegzés lehetőséget ad arra, hogy az ember nagy levegőt vegyen, és újabb területeket hódítson meg az életből. Tudod már, merre tartasz, esetleg készül a következő könyv?
   J.GY.: Nem tudom, de azt hiszem, minden könyvemmel egy kicsit más irányba mozdulok. Illetve olyan is volt, hogy éreztem, változik valami a verseimben, s akkor gyorsan lezártam a korábbi dolgaimat, méghozzá úgy, hogy kötetbe szerkesztettem őket. De ha sejtem is, hogy talán merre moccanok a versírásban, nemigen tudok róla beszélni. Vagy ha magam számára körül is írom, meg is fogalmazom, nem szeretnék róla mondani semmit. Ha néha sikerül is lemeztelenített érzéseket versbe vinnem, a versírásról való beszédhez, úgy látszik, nem vagyok még elég csupasz.

A FISZ BLOGJÁN, 2011 nyarán