Jenei Gyula honlapja

Doros Judit: Az eső embere

Vissza az interjúkhoz

http://nol.hu/lap/arcok/20120220-az_eso_embere

Doros Judit

Az Eső embere

Ha nem lenne Jenei Gyula, a szolnokiaknak, a közép-alföldieknek, a jászoknak, a kunoknak nem volna olyan irodalmi folyóiratuk, amelyik immár tizennegyedik esztendeje dacol változó kurzusokkal. Ilyen-olyan szelekkel, hol jobb, hol rosszabb időkkel.

Mi más is lehetne a neve, mint Eső.
– A kilencvenes évek közepén a Jászkunság, amely korábban még hangsúlyosan közölt irodalmat, s rendre hozta a megyében élő szerzők verseit, prózáit is, tudományos múzeumi szaklappá vált. Ott álltunk, vagy ha úgy tetszik, ott álltam azzal a meggyőződéssel, hogy kell Szolnok megyében egy irodalmi folyóirat – mondja az idén ötvenedik évét betöltő, mégis Rimbaud-fiatalságú költő. Miközben az egyik szolnoki kávéházban kólát kortyolgat, a feketémet kavargatva azon tűnődöm: a pár év alatt, amióta nem láttam, hosszabb lett a haja, de a szeme ugyanolyan szomorkás, s hangja szelídsége is megmaradt. Nem „nyomul” a verseivel sem: négy-öt évente jelentkezik kötettel. A hatodik, Az időben rend van tavaly jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. „A rend oly gyakran fölborul, válik kétessé, oly gyakran lesz harsogó káosszá vagy valami mély, az emberi egzisztencia legmélyebb alapvetéseit sértő igazságtalansággá. A rendteremtés azonban a költészet feladata is lehet. És ez a bátor, csöndes hangú alanyi költészet, melyet Jenei Gyula művel, valóban a rendteremtés igényével figyeli az élet eseményeit” – írja Darvasi László a kötet előszavában. Egy másik költőtárs, Tóth Krisztina pedig így összegez: „Harsány szomorúság helyett beletörődő figyelem jellemzi a verseket. A versbeli beszélő megfigyelése tárgyaként, tetten érendő, rögzítendő folyamatként kezeli az elmúlást. Saját anyjának haldoklásában és világból való kikopásában önnön elmúlását látja és rögzíti, hogy előzékenyen megmutassa nekünk, olvasóknak, nagyjából ilyen lesz a miénk is.”
Most mégsem csak az élet nagy dolgairól, halálról, születésről, gyerekekről, kapcsolatokról beszélgetünk, hanem például a pénzről is. Egy irodalmi folyóiratot s mellette egy „költői egzisztenciát” ilyen hosszú ideje fenntartani, egy nem épp filantróp vidéki városi közegben talán már inkább a csoda kategóriája. – Mindig segített valaki, hogy továbblendüljünk: elsőként Vass Lajos, a művelődési központ akkori igazgatója 1998-ban anyagilag elindította a lapot, aztán Várszegi Tibor vette át a működtetés terhét, aki akkor Jászberényben már évek óta kiadta az Ellenfény című folyóiratot. Néhány éve, mióta az ő dolgai megsokasodtak, családi „bétébe” vittük be az Esőt, hogy talpon tudjunk maradni.
Egy lap működtetése persze nem csak abból áll, hogy a beérkezett írásokat gondozza, simogatja vagy épp „tüskétleníti”, nyesegeti az ember: törődni kell az olvasókkal is. Az ezer példányban megjelenő, előfizethető periodika országos terjesztésű, de Jász-Nagykun-Szolnokban minden könyvtárba, iskolába, idősotthonba eljut. Van olyan nyugdíjas, aki rosszul lát, ezért felolvastatja magának a verseket, novellákat. A remittenda sem vész kárba, azokat a főszerkesztő viszi magával, osztja szét, amikor író-olvasó találkozókat, rendhagyó irodalomórákat szervez. Olyan helyekre is jut lap, ahol kultúra iránt fogékony közönség fordul meg: a filmklubokat szervező Tisza moziba vagy a kortárs kiállításokat szervező művésztelepre. Jenei Gyula nem vezet autót, nincs jogosítványa, vonattal szeret utazni, mert ott olvashat. Ha a szükség mégis úgy hozza, a fuvarozásban –akárcsak az Eső gyakorlatias észének megszervezésében – Marianna, a felesége segíti.
S hogy miért pont ez lett a folyóirat neve? – Jól hangzott. Korábban már működött Szolnokon egy Eső Előtt nevű művészeti egyesület, amelynek tagja voltam. Ez a név is ott duruzsolt a fejemben, amikor papírra vetettük a lehetséges elnevezéseket az egyik társammal, s megmutattuk a feleségeinknek. Nekik ez tetszett a legjobban. Mondhatnánk azt is: ezen az aszályos (irodalmi) vidéken mindig jól jön egy kis termékenyítő eső – meséli a főszerkesztő, aki kollégiumi tanárként teremti elő a napi betevőnek valót, illetve a szolnoki Aba Novák Kulturális Központ irodalmi előadásait szervezi. Elhív egy-egy írót, költőt Szolnokra, elviszi valamelyik középiskolába, rendhagyó irodalomórára. Volt, hogy százhúsz diák is összejött a Varga Katalin Gimnázium tornatermében, igaz, akkor Varró Dániel verseiről esett szó, akinek költészete abban az évben érettségi tételként szerepelt.
Fedezett már fel tehetségeket nevelőtanárként is: Kele Fodor Ákos és Sepsi László diákként hordták hozzá verseiket, prózáikat. – A legtöbb fiatal kipróbálja magát az írásban: verset, novellát ír. Rendszerint sutákat, rosszakat, de ezen a módon is szeretné kifejezni magát. Akad, aki blogot működtet, ott teszi közzé gondolatait, hangulatait, s némelyikből kivillan vagy éppen kitüremkedik a tehetség. A megyéből már szinte minden út az Esőhöz vezet. Sokan, fiatalok és idősebbek küldik az írásaikat, meg kellett tanulnom, miként mondjam el a véleményemet akkor is, ha az rosszul esik a szerzőnek. Nem áltathatom, hogy jó, amit csinál, mert akkor megkérdezheti, miért nem közöljük. Ha bizonytalan vagyok, „megfuttatom” a művet a szerkesztőbizottság tagjai között, de jellemzően én döntök arról, mi kerül a lapba. Így enyém a felelősség is – mondja.
Az Eső szerzőgárdája illusztris, Tandori Dezsőtől Lackfi Jánoson, Zalán Tiboron át Ferdinandy Györgyig, Szabó T. Annáig a mai irodalmi élet színe-java megjelenik a folyóiratban. Olykor tematikus számokat készítenek, egy-egy témára kihegyezve, mint amilyen például a Tisza, a rózsa, a mese, a labdarúgás, a nyugatosok. A főszerkesztőt is megihleti egy-egy ilyen hívószó, ám így született verseit nem saját lapjának szánja (oda csak az írótársakkal készített hosszabb interjúit adja), hanem más folyóiratoknak küldi. Tavaly Lator László javaslatára ő kapta a Mozgó Világ költői nívódíját, januárban irodalmi munkásságáért Szolnok városa Kaposvári Gyula-díjjal tüntette ki. Az élet persze a díjaktól mit sem változik. Attól még azon kell töprengeni, hogyan teremtik elő ebben az évben is a negyedéves folyóirat kiadásának költségét. A megyei önkormányzat – miután 2012-től a kultúra támogatása nem normatív, azaz kötelező feladatuk – már nem segíti évi másfél millió forinttal a lap megjelenését. – Korábban is kalapoztunk. Volt, hogy megkerestem a megye legnagyobb cégeinek vezetőit. Eddig „jobb esetben” udvarias elutasítást kaptam, bár ritkán azért kerül egy-egy mecénás, aki belenyúl a zsebébe – mondja Jenei Gyula. S reméli, most is lesz valahogy, talán akad két-három cég, amelyik a költségvetéséből le tud csípni néhány százezer forintot. Akár irodalomra is.

Névjegy

JENEI GYULA

Költő, szerkesztő, tanár. Abádszalókon született 1962-ben. Kunhegyesen végezte iskoláit, majd Szegeden előbb tanári diplomát, később magyar szakon egyetemi végzettséget szerzett.
Az Eső című irodalmi folyóirat alapítója, eddig hat verseskötete jelent meg. Dolgozott újságíróként, rádióriporterként, jelenleg kollégiumi nevelő. Középiskolai tanár feleségével három fiút nevel, korábbi kapcsolatából született lánya egyetemista.

NÉPSZABADSÁG, 2012 februárjában