Jenei Gyula honlapja

Novák Zsüliet: Megmaradni a létezésben

Vissza az interjúkhoz

http://ambroozia.hu/index.php/interju/megmaradni-a-letezesben-2

Novák Zsüliet

Megmaradni a létezésben

– Hogy érzed most magad?
– Köszönöm, remekül. Megvagyok.
– Ó, tényleg? Pedig azt akarom kérdezni, hogy segít-e a hipochondria a költészetben.
– Ja, hogy hosszabban válaszoljak? Nem tudhatom, hogy segít-e, ugyanis mióta az eszemet tudom, ebből az alapállásból figyelem magamat és a világot. Különben a hipochondria a fölösleges aggódáson túl jó dolog, mert így az ember fokozottabban ügyel az egészségére. Nemrég azt mondta a házorvosom, hogy a leleteim alapján akár száz évig is élhetek, s bár a költői túlzást rögtön felismertem, azért ez a mondat pár napig megnyugtatott. De hát tudjuk, a változás örök; az ember életesélyei pedig két év, két hét vagy akár egyetlen pillanat alatt is alapvetően megváltozhatnak. Vagyis, ahogy szokták is mondani, a hipochondernek előbb-utóbb igaza lesz.
   Korosztályom tagjaival viszont egyre jobban el tudok beszélgetni egészségügyi kérdésekről. Ezt amúgy már régen megjósoltam nekik. Nem volt nehéz, bele kell hallgatni az öregek beszélgetésébe, s tudható, hogy ránk is a különböző betegségek évei várnak. Már ha megérjük. Ez elől a korszak elől még próbálok menekülni, futni. Megszerettem a futást, ami elég röhejes, ha arra gondolok, hogy téves orvosi diagnózis alapján iskolás koromban szinte végig föl voltam mentve testnevelésből. Katonának sem vittek el.
   A hipochondriának egyébként voltak, vannak egészen jeles képviselői, mint például Füst Milán. Talán Somlyó György szedett valahol csokorba Füstről szóló anekdotákat. Ezek egyike, hogy Füst Milán ismerőseivel, barátaival beszélgetve rendszerint sorra vette az összes vélt vagy valós betegségét, akadt neki vagy húsz, s egyik alkalommal, amikor csak tizenkilenc jutott eszébe, huszonegyedikként gyorsan fölvette a listára a szenilitást.
– Van olyan szerző, aki egész életében azon dolgozik, hogy jól megkülönböztethető, mindenen átütő stílusra tegyen szert. Ellenben te minden könyvben valami mást valósítasz meg. Miért van erre szükség?
– Talán így keresem a jól megkülönböztethető stílusomat. Nem tudom. Így alakult. Olyan elegáns lenne azt mondani, hogy tudatosan csinálom, de ez nemcsak igaz nem lenne, hanem hihető sem. Különben is, hipochonderként az ember napról napra él, úgyhogy rövid programokban, rövid műfajokban gondolkodik. Regényt írni például sosem jutott eszembe. Persze nem ezért.
   Rövidtávú terveim azért vannak. Amiket mostanában csinálok – az egytömbű, jövő idejű, valamilyen gyerekkort elbeszélő versprózák –, azok is ilyenek. Végiggondoltam, mit lehet ebből a beszédmódból kihozni, s ezeket írom közel négy éve.
   De egyszer meg fogom őket unni. Talán. Korábban is így volt. Írtam ilyen-olyan verseket, valamennyire hasonló ívásúakat, aztán amikor elkezdtem kevesebbet írni vagy nem írni, általában olyankor állítottam össze egy-egy kötetet az előző időszak terméséből, mert éreztem, tudtam, hogy valami mást kell, mást fogok csinálni.
   Vagy húsz éve például rengeteg éjszakába nyúló estét töltöttünk együtt pszichiáter barátunkkal. Beszélgettünk, iszogattunk, kártyázgattunk, s én szinte minden alkalommal kérdeztem tőle valami szakmait. Orvos szakmait. Mondjuk, hogy három napja időnként belenyilallik a nagylábujjamba. Először is megtudakoltam, hogy ebbe a tünetbe bele lehet-e halni? Illetve mi lehet a probléma, lehet-e gyógyítani stb. Egy idő után nyilván belefáradt, s egyik kollegájához irányított, mondván, esetleg ő segíthetne a hipochondriámon. Elkezdtem járni a pszichiáterhez, aki minden alkalommal megadott egy-egy képet, hívószót, s valamilyen félrelaxációs állapotban azokról kellett beszélnem. S a következő alkalomra le kellett volna rajzolni, festeni, amit vizionáltam. Mondtam, hogy nagyon nem tudok rajzolni. De hogy mégis jó lenne valahogy megörökíteni. Így aztán abba maradtunk, hogy megírom. S az az írás versszerű lett. Nyersanyagként föl is használtam később, sőt egy idő után eleve versbe írtam a képeket. Két-három alkalom után ez program lett. A Grafitnap című kötetem nagy része ezeket a szövegeket tartalmazza.
   Aztán, mivel a korai dolgaim kezdtek nagyon nem tetszeni, kitaláltam, hogy átírom őket. Meg is tettem, bár némelyik versbe csak egy-két sor került át a régiekből. Ezekből aztán egy másik kötet lett, aminek eredetileg az Átírások címet akartam adni, de a kiadó lebeszélt róla. És így tovább. Most ezekez a gyerekkori emléktöredékeket is feldolgozó szövegeket írom.
– S ezeket miért, vagy miért mostanában kezdted el írni?
– Ezt sem tudom. Amikor az előző kötetemet bemutattuk Budapesten, a beszélgetés után valaki megjegyezte, nagyon sokszor kezdek úgy egy-egy választ, hogy: nem tudom. Aztán persze a nemtudomok után csak mond valamit az ember. Mert ki kell tölteni a csöndet valahogy. De tényleg, miért kezdtem megírni ezeket a gyerekkori dolgokat? S miért most? Egyrészt talán mert az embernek változik a viszonya az idősíkokhoz. Amikor fiatal, a jövőben él, a terveiben. Később meg olyan sok lesz a múlt, hogy bele-beletüremkedik a jelenbe.
Közhely, hogy gyerekkorunkban szinte minden fontos dolog megtörténik velünk. Persze ez túlzás, ami abból is látszik, hogy önkényesen egy-egy életkort is be szoktak szúrni a mondásba, hogy három-, hat-, tíz- tizenkét vagy akár tizenöt éves korunkig. Viszont a gyerekkor kétségtelenül kincsesbánya a maga élményeivel, rezdüléseivel, rácsodálkozásaival, s talán már megírható távolságba is került.
   Sokáig azzal küszködtem, hogy nincsenek érdekes, megírható történeteim. Vagy csak lusta voltam végiggondolni őket. De aztán rájöttem, hogy bármi megírható, ráadásul érdekesen, jól. Kérdés, hogy sikerül-e, van-e hozzá elég érzékenység, tehetség, kitartás. Végül jó, ha az ember békébe kerül magával. S ez jót tesz az írásnak is.
– Hogy így mondod, a mostanában olvasott munkáid nem nyomasztóak. Mi történt?
– Nem olyan nyomasztók, mint melyikek? Nem igazán tudok ezzel mit kezdeni, bár sokszor megkaptam olvasóktól, közeli ismerősöktől, hogy szomorúak, pesszimisták a verseim. De olykor szakmabeliektől, kritikusoktól is. Jó, hát ők úgy látják. Más máshogyan. Mondjuk, ehhez hozzátartozik, hogy egy időben majdnem elhittem, hogy igazuk lehet. És hogy velem van gond. De jobban végiggondolva egyáltalán nem érzem nyomasztónak az írásaimat. Különben meg, gondold el, megnézek egy vidám, boldog, nyálas sablonfilmet, s utána szomorkodhatom, mert úgy állok fel a moziban vagy a tévé előtt, hogy csak üresség van bennem, meg bosszúság, hogy abban a két órában más hülyeséget is csinálhattam volna. Vagy olvasok valamit, ami szörnyűségekről beszél, arról, hogy mennyire tipikus, ismétlődő az emberi ostobaság, kapzsiság, gonoszság, s mégis arra inspirál, hogy végiggondoljak, cselekedjek valamit. Egyáltalán megmaradjak a létezésben.
– Tavaly Szolnokon azt mesélted, hogy az elmúlt években egyetlen műveidről szóló kritika volt rád igazán nagy hatással, aminek kapcsán át kellett gondolnod az íráshoz való viszonyodat. Milyen megállapítás hatott rád ekkora erővel?
– Nem emlékszel rá, hogy mit vagy kit emlegettem? Az előbbi Füst Milán-történetet jobban, hitelesebben tudom mesélni, mert úgy látszik, a mindennapjaimban inkább benne van a hipochondria, az arról való beszéd, vagy éppen annak a jelentéktelenítése, humorral való elütése, mint hogy a könyveimről írt kritikákról állítsak valamit. Ami nem azt jelenti, hogy azok nem fontosak számomra. Csak éppen kit érdekel rajtam, a kritikuson, meg jó estben három-négy emberen kívül.
   Az okos, jó kritika egyébként nagyon tudja segíteni azt, akiről írják. És nem is a dicsétet, hanem a szurkák. Amikor valamiről azt mondja a bíráló, hogy nincs rendben, nincs jól megoldva, nincs jól megírva. Most nem az ellenséges kritikákra gondolok – bár ezeket eddig megúsztam –, hanem amik tényleg a műről beszélnek. És még az is szinte mindegy, hogy igaza van-e kritikusnak – persze, mi az, hogy igaza, s ki dönti el? –, a lényeg, hogy végiggondolom a felvetését, van miatta egy-két álmatlan órám, rágódok rajta pár napig, s próbálom megfogadni, beépíteni az észrevételt a későbbi dolgaimba, ha az olyan, ha meg azt hiszem, hogy nincs igaza, akkor is jó volt arra, hogy azt a kérdést alaposan végiggondoljam.
Egyébként sok kritika emlékezetes valamiért. Bistey András például arra hívta fel a figyelmemet egy recenziójában, hogy az emlékek és az idő kiemelt szerepet játszik a verseimben. Ez bennem akkor tudatosult, viszont hozzájárult, hogy egy kicsit rá is játsszak erre, programmá tegyem, vagyis abban, hogy arra mozdult a költészetem, amerre, talán Bistey Andrásnak is van szerepe. Vilcsek Béla egy diplomamunkányi pályatükröt írt a munkásságomról, s ez azért volt érdekes, mert miközben írta, folyton jöttek az ímélek, mindenfélét kérdezett, személyes dolgaimról, irodalmi kötődéseimről, hogy melyik vers mikor született, s a válaszok írása alapos szembenézésre adott alkalmat. De Karap Zoltán rövid, szubjektív közelítése Az időben rend van című kötetemhez is rendkívül inspiratív volt. Nem is tudom, miért. Talán mert Zoli, mert bár maga is ír szépirodalmat, nem klasszikus irodalmár. Kicsit másfelől, a filozófia felől közelít a versekhez. Meg a zene felől. A CarpeDignem együttessel, együttesnek több versemet megzenésített, s ezeket játsszák sokfelé, újabban Dézsi Dharma-Darinkával duóban. Nemcsak az én verseimet éneklik, hanem főleg Dienes Eszteréit, s másokét is. Szóval Zoli írása abban az időpillanatban talált meg, amikor ezekhez a mostanában megjelengető, egytömbű verseimhez nekikezdtem. Az inspiráció nagyon fontos, és sokszor megmagyarázhatatlan valami. Mostanában például a feleségemmel arra is inspiráljuk egymást, hogy a hosszú és nehéz tanév után rendet tegyünk a lakásunkban.
Vagy ott vannak Simon Feri barátom dolgozatai. Ő minden eddigi verseskönyvemről írt, miként Filip Tamás köteteiről is. Feri, rendkívül alapos, jó elemző, de mindent Heidegger felől olvas. És rendre felfedezi a verseimben Heidegger hatását. Mondom neki, én egyáltalán nem olvastam Heideggert. Azt feleli, nem baj, akkor te ösztönösen tudod, amit Heidegger is tudott. A költői (kritikusi) túlzást mindketten érzékeljük, s nevetünk rajta egy jót.
De Heideggerről eszembe jut egy Esőnek küldött írás egy regényről, amelynek egyik (vagy fő)szereplőjét H.-nak hívják, s a recenzens ezt az emlegetett filozófusra való utalásként értelmezte. Nem voltam benne biztos, nem erőltetett-e kissé az értelmezés, és rákérdeztem az illető írónál, mit szól hozzá. Azt mondta, eszébe sem jutott Heidegger. Sőt, hogy nem is olvasott tőle semmit. Persze mindig óvatosan kell bánni azokkal az állításokkal, amelyeket a szerzők a műveikről, a műveik kapcsán tesznek.
– Hogyan alakult ki az a jelenleg használt elbeszélésmódod, hogy jövő időben írj meg múltbeli vagy lehetséges múltbéli eseményeket?
– Ezt sem tudom pontosan. Van egy régi versem, „majd megérkezel”, így kezdődik. Abban valami hasonlót csináltam. Csak ott még a jövő idő szól jövő időben. Aztán később írtam egy ciklust feltételes módban. Mi történne, ha... S úgy gondoltam, működik. De ott már keverednek az idősíkok. Persze mi az, hogy keverednek az idősíkok? Ez feltételezne egy történetiséget. Ami a mostanában írott verseimben ugyan bőven van, de ez azért ennél bonyolultabb.
– Ezek a versek a hétköznapi élet atmoszféráját ragadják meg egy meglehetősen emelkedett lírai nyelven. A történetekhez társítottál egy nyelvezetet, vagy ezzel nem kell külön foglalkoznod, mert a munka során kialakul egy másfajta irány másfajta szóhasználata?
– Ez a kérdés is az alkati bizonytalanságomat mozgósítja. Inkább neutrálisnak érzem ezeknek a szövegeknek a stílusát. Szándékom szerint legalábbis az. Vagy még pontosabban: emelkedett egyáltalán nem akartam lenni. Persze lehet, hogy itt-ott átlépem a határt, de hát a legtöbb határ is elég képlékeny, ízlés kérdése is. Ami nekem épp jó, neked lehet, hogy túl sós.
Másrészt viszont: igen. Amikor megírtam az első néhány darabot ebből a ciklusból, nemcsak az időkezelést, hanem az egészet próbáltam egységesíteni, s később ez már adta magát. De nyilván mindegyik szöveg más tartalmat, érzést, hangulatot hordoz, s bár nagyjából egységesnek vélem őket, lehet, hogy itt-ott több líraiság szorult némelyikbe.
– Lassan négy éve dolgozol ezen a köteten. Nehezen áll össze, vagy nem tudod abbahagyni az igazgatást?

– Alapvetően nem írok sokat. Azért pár hónap alatt összejött egy kisebb kötetre való anyag, de tudtam, éreztem, hogy még folytatható. Ám valami mindig kizökkentett a munkából. Két éve például elmentem tanítani, s ez elég sok időmet leköti, aztán itt van az Eső-szerkesztés, a napokban éppen a lapokat, a honoros papírokat postázom, küldöm szét. Szóval kibúvó, magyarázat van. És hát lusta is vagyok. Meg olvasni is kellene. Meg gyalogolni, futni az idő elől. Vagy épp az időért.

AMBROOZIA, 2015 nyarán