Jenei Gyula honlapja

Böszörményi Gyula: Az igazság nem az egyik vagy másik oldalon van

Vissza az interjúkhoz

http://librarius.hu/2014/07/23/az-igazsag-nem-az-egyik-vagy-masik-oldalon-van-jenei-gyula-interju/

Böszörményi Gyula

 Az igazság nem az egyik vagy másik oldalon van

Jenei Gyula költő és tanár, a Szolnokon megjelenő Eső című irodalmi folyóirat főszerkesztője.

– Hirtelen nem is tudom, merről közelítselek meg: a költőt, a lapszerkesztőt vagy a tanárt kérdezzem elsőként? Te hogy rendezed el magadban e három „ént”? Van-e fontossági sorrend, illetve kell-e, hogy legyen?
Ezek a dolgok nem állnak messze egymástól. Verset vagy harminc éve írok félkomolyan, kicsit komolyabban meg vagy tizenöt esztendeje. De élni is kell valamiből. Újságíróskodtam, rádióztam, kollégiumi tanár voltam, tavalytól pedig a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanítok magyart. Az Eső szerkesztése meg valahogy a nyakamba szakadt. Persze akartam csinálni, én találtam ki, hogy legyen, de amikor a lapot alapítottuk, nem igazán gondoltam végig, hogy ilyen hosszú időn át meghatározó munkámmá válhat.
– Bármely tevékenységi körödet nézem, mindről a „szélmalomharc” szó ugrik be. Vegyük hát sorra: szerinted kinek és mire jó manapság, az iPadok, valóságshow-k, politikai tragikomédiák „Übü király-korában” a poézis?
– A szélmalomharc igaz lehet, de nemcsak a versírásra, tanításra, hanem bármely más szakmára, tevékenységre. Az egész életünkre. Egyébként meg, így vagy úgy, mindig Übü királyok korában élünk. És mégis mindig volt költészet. Hogy miért, s hogy mire jó? Nem tudom. Illetve tudnék sorolni okos vagy buta közhelyeket, de aki olvassa ezt az interjút, annak úgy is van rá valamilyen válasza.
Én szerettem, szeretek olvasni verset és prózát is. Régen több verset olvastam, újabban inkább regényeket, novellákat. Manapság is olvasok persze verseket, de már nem annyit, s nem úgy, mint régen, amikor fél köteteket tudtam kívülről. Fiatalabb koromban mindig akadt a táskámban három-négy kötet, s a villamoson vagy buszon is olvastam. Sőt gyaloglás közben. De az olvasószemüveg sokat változtatott a szokásaimon.
Mikor írtál legutóbb verset és miről – miről lehet mostanság verset írni?
Régen. Talán tavasz elején. Egy szerkesztő kért tőlem szöveget, s akkor. Az utóbbi tanévben nem sok időm maradt írni. Korábban nemigen tanítottam, úgyhogy bele kellett rázódnom ebbe a munkába. Hogy miről lehet verset írni? Nyilván bármiről. Illetve arról, ami foglalkoztat.Három éve olyan hosszú prózaverseket kezdtem írni, amik valamilyen valós vagy képzelt gyerekkorról szólnak – jövő időben. Ez az utóbbi is ilyen. Ha tematikus verseket kér valamelyik szerkesztő, újabban azokat is ebbe a keretbe illesztem.
1998-ban alapítottad, és azóta szerkeszted a negyedévente megjelenő Eső című irodalmi folyóiratot. Miért vágtál bele a dologba, és miért lett épp Eső a címe?
A rendszerváltozás előtt (és után) általában minden megyeszékhelyen létezett irodalmi vagy irodalmat is közlő folyóirat. Szolnokon a Jászkunság. A nyolcvanas évek második felében, amikortól ismertem – nyolcvanhatban kerültem Szolnokra újságíró-gyakornoknak –, teljesen jelentéktelen, eklektikus, vékonyka füzet volt negyedévente. Akkor erősödött meg, amikor Körmendi Lajos vette át a szerkesztését. Lajos azonban az irodalom mellett hangsúlyosan szerepeltette benne a helytörténetet, ám azt figyeltem meg, hogy az csak helyben, szűk körben érdekes, két településsel arrébb már nem izgatja az embereket. A kilencvenes évek közepén a fenntartó megyei önkormányzat elvette Lajostól a Jászkunságot, amely aztán gyorsan eljelentéktelenedett, múzeumi publikációs felületté vált, gyakorlatilag terjesztése sem volt. Irodalmat egyáltalán nem közölt.
Ekkoriban kezdtem azon gondolkodni, hogy folyóiratot kellene alapítani. Vass Lajos művházigazgató – később államtitkár, az Operaház igazgatója – volt a segítségemre, hogy anyagi hátteret teremtsünk a leendő lapnak. Hogy miért vágtam bele? Egyszerűen a hiányt szerettem volna betölteni olyan periodikával, amelyben együtt publikálhatnak mindazok, akik Jász-Nagykun-Szolnokban élnek, ide kötődnek. Újságíróként ezt a megyét ismertem, s annak ellenére, amit a helytörténetről mondtam, azt gondolom, egy ekkora területhez kötődő irodalom áttekinthető, otthonosan ismerős lehet az olvasó számára. Nem véletlen, hogy a különböző megyékben ma is az ott megjelenő irodalmi lapok, papíralapúakra gondolok, a legismertebbek, vagy hogy erősebben fogalmazzak, szinte egyeduralkodók.
S hogy miért Eső a neve a lapnak? Sárkány Sándor képzőművész barátomnak, akivel sokat dolgoztunk együtt, közös könyvet csináltunk, s ha jól számolom, négy kötetem borítóján szerepel valamilyen munkája, szóval Sutyinak egy időben nagyos sok vizes-esős képe, performance-a volt, sőt egy egyesületet is alakítottunk Eső előtt néven. Amikor címadáson töprengtem, több más szó mellett az eső is felkerült egy lapra. P. Nagy Istvánnak, akivel a folyóirat első időszakában még jobban együtt dolgoztunk, szintén voltak címötletei, de nem tudtunk dönteni, s megmutattuk feleségeinknek a listát, s ők egymástól függetlenül az Esőt javasolták.
Mi tartja életben (persze a te és az olvasók akaratán kívül) az Esőt?
Cinikusan azt mondhatnám, mint annyi mindent, azt is a tehetetlenségi nyomaték. De komolyra fordítva: talán sokan szeretik, megszokták az Esőt. Azt, hogy negyedévente kézbe vehetnek egy merítést azoknak az íróknak a munkáiból, akik nemcsak itt születtek, vagy ide kötődnek életünk bizonyos szakaszaival, de akiknek írásaikban (gyakran felismerhetően, beazonosíthatóan) visszaköszönnek az itteni tájak, történetek, figurák. Gondoljunk csak Körmendi Lajos Karcagjára, Dienes Eszter Kunhegyesére, Ember Mária Abádszalókjára, Benedek Szabolcs Szolnokjára, Rentz Mátyás Fegyvernekére, Tiszabőjére, Darvasi László Törökszentmiklósára, a fiatalok közül pedig mondjuk Novák Zsülietre, akinek most a könyvhétre jelent meg első novelláskötete, a Disznó vallomások, amelyben néven nevezve ott a Berettyó, néven nem nevezve pedig Mezőtúr.
Mindez persze csak érdeklődés, megszokás a részemről vagy az olvasó részéről, ám pénz nélkül nem maradhatna életben a lap. Ahhoz kell a szolnoki önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap támogatása, régebben pedig kellett a megyéé, s a számtalan kisebb mecénásé. Ami viszont a vásárlóképes keresletet illeti, miként más lapoknál is, egyre szerényebb. Mondjuk a megyében, Szolnokon sokan ingyen jutnak a laphoz, mert eljönnek a bemutatókra, ahol a résztvevők kapnak az új számból, a régieket, a remittendát pedig különböző kulturális helyszíneken osztogatjuk, művésztelepen, moziban, könyvtárban, iskolák rendhagyó óráin.
Milyen szempontok szerint szerkesztitek a lapot? Milyen lapra gondoljunk, ha az Esőre gondolunk?
Gyakran csinálunk tematikus számot. Többek között ilyen hívó szavaink voltak: színház, pénz, tárgyak, Tisza, rózsa, mese, retró, világvége, karácsony, foci, cigány, iskola, családtörténet, tánc, eső, ima, Szolnok, erotika, zene, de állítottunk össze számot Simonyi Imrére, Körmendi Lajosra vagy Ember Máriára emlékezve. Volt paródiaszámunk, gyerekirodalomról szóló, a centenárium évében Nyugat-blokkunk, abban is sok paródia, nyugatos szerzőkre való rájátszás. Két éve pedig, Örkény István születésének századik évfordulóján kortárs íróktól kértem és kaptam egyperceseket. Többek kötött Tóth Krisztinától, Kukorellytől, Kiss Ottótól, Petőcztől, drMáriástól, Jónás Tamástól, Maros Andrástól, Szabó Tibor Benjamintól.
Természetesen nem minden számunk épül tematikára. Olyankor egyszerűen jó szövegeket próbálunk közölni jó szerzőktől. Versek, novellák, regényrészletek. Az utóbbi néhány évben gyakran tizenöt-húsz oldalas interjúkat hoztunk Jász-Nagykun-Szolnokhoz kötődő írókkal. (Talán nem érdektelen felsorolni őket: Bán Mór, Benedek Szabolcs, Bistey András, Darvasi László, Dienes Eszter, Ember Mária, Kele Fodor Ákos, Lázár Balázs, Matuz János, Molnár H. Magor, Mrena Julianna, P. Nagy István, Rékasy Ildikó, Rentz Mátyás, Saád Katalin, Sepsi László, Serfőző Simon, Szenti Ernő, Toroczkay András, Várszegi Tibor.) Ezeket a beszélgetéseket két kötetben jelentettem meg, az egyik az Ívek és törések, a másik pedig az idei könyvhétre jött ki: Munkák, metaforák. Ezeket nagyon szerették az olvasók.
S mindig van a könyvekről szóló, Olvasó cím alatt futó rovatunk is. Azzal elég sokáig kísérleteztünk, hogy milyen legyen. Végül többnyire a rövidebb, kritikai megállapításokat tartalmazó könyvismertetők felé mozdultunk el.
– Nemrég L. Simon László leköszönő NKA alelnök úgy nyilatkozott, hogy szerinte meg kéne szüntetni a nyomtatott irodalmi lapok állami támogatását, illetve az államnak ezentúl csakis online irodalmi lapokat kéne támogatnia. Te tervezel valami változtatást az Eső megjelentetése kapcsán?
Boldog Zoltán épp a napokban keresett meg hasonló kérdéssel. Az Irodalmi Jelenbe gyűjtötte folyóirat-szerkesztők véleményét L. Simon kijelentésével kapcsolatban. Ezt írtam: „Hülyén (valószerűtlenül) hangozhat, de aznap, amikor ezt a körkérdést kaptam, épp azon gondolkodtam, arról beszélgettünk, miként kellene a papíralapú Esőt januártól teljes egészében átvinni az internetre. A jelenlegi rendszer (a támogatási, a terjesztési) a papíralapúra lett kitalálva, s az olvasók egy része is ragaszkodni látszik ehhez. Ám ez a status quo – szerintem – megérett a változásra. Hogy ezt a változást az állami támogatás átgondolása mikor teszi látványossá, mikor kényszeríti ki, idő kérdése csak.
Az utóbbi években magam jóval több olyan szöveget (verset, novellát, kritikát) olvastam képernyőn, amit korábban folyóiratokban. Papíralapú lapot pedig már alig. Ritkán. Egy régi szövegre is könnyebb rákeresnem az interneten, mint a könyvespolcomon. Hogy jó ez vagy rossz? Ez van. (Más persze a könyv, a regény, a novellás vagy éppen a verses, de az e-book olvasók – nekem nincs, de éppen be akarok szerezni egyet – a papíralapú könyvek jövőjét is új megvilágításba mutathatják.)
Az elmúlt években, azt hiszem, erőteljesen visszaeshetett a hagyományos irodalmi folyóiratok iránti kereslet. Átvették, átveszik szerepüket a különböző internes periodikák, portálok. Amelyeknek a tartalmáért fizetni sem kell. (És a színvonal itt is, ott is: vegyes.)
Kellenek-e papíralapú lapok? Nem feltétlenül. A lapok internetre terelésével a zöld gondolat nyer, a nyomdák veszítenek. Persze, ha a papír- és nyomdaköltség bennmarad a támogatási rendszerben, s azt a szerzők között szét is lehet osztani, a honorárium akkor is gyalázatosan kevés marad. De ez más kérdés…
Mert számtalan egyéb bizonytalanság is van az irodalmi lapok körül, legyenek azok papíralapúak vagy internetesek.”

Ismerősök, akik olvasták vagy hallották ezt a szándékomat, próbálnak lebeszélni, sokan érvelnek a papíralapú folyóiratok fontossága, pótolhatatlansága mellett. Néha az az érzésem, jóval többen, mint akik folyóiratot vásárolnak egyáltalán. Esőt vagy egyéb irodalmi lapot. Ezt nem vádaskodva mondom, mert megértem, ha valaki másra költi a pénzét. Én sem veszek folyóiratot. Forgatni azért forgatok, mert kezembe kerül valahogy. Könyvtárban például, illetve néhány szerkesztőséggel cserepéldányokat küldünk egymásnak.
Egykor népművelőként is dolgoztál, ma pedig rendszeresen szervezel Szolnokon és környékén irodalmi eseményeket, előadássorozatokat. Ezek szerint te is tagadod azt a tézist, miszerint a kultúra, az írott szó kizárólag a fővárosban „életképes” és közönséget vonzó. Mik a tapasztalataid?
– Elvétve járok fővárosi kulturális rendezvényekre, úgyhogy nem nagyon tudom, azok milyenek. De mi az, hogy életképes? Szolnokon nincs egyetem, csak egy főiskola, amely nemigen játszik szerepet a város kulturális életében. Én viszont szerettem volna beülni jó irodalmi előadásokra, mert csomó dolgot el lehet ugyan olvasni könyvben, interneten, de az élőszónak is megvan a maga varázsa. S azt tapasztaltam, másokban is él az igény erre. Öt éve kezdtem szervezni egy sorozatot, nem klasszikus író-olvasó találkozókat, hanem előadásokat, többnyire egyetemi emberekkel. Néha tematikusokat, pl. a történelmi regényekről vagy a szövegek „beszélgetéséről”. Először be kellett bérletezni az előadásokat, hogy a meghívottak tiszteletdíját előteremtsük, később a Szépírók Társasága állt anyagilag a rendezvénysor mellé. Az előadók pedig a városi rendezvény előtt (amelyek közül néhány a városi televízió honlapján is megtekinthető) valamelyik gimnáziumban tartanak rendhagyó órát.
Hogy hányan jönnek el egy előadásra, az, miként kevés tapasztalatom szerint a fővárosban is, nagyon változó, szinte kiszámíthatatlan. Nem lehet megjósolni. Mintha nem függene az adott irodalmár ismertségétől, hogy mennyire jó előadó az illető, a téma érdekességétől, attól, hogy esik az eső, vagy strandidő van éppen… Van, amikor húszan jönnek el, de olyan is, amikor kilencvenen.
Ám a létszám talán nem is fontos annyira. Önmagában a kilencven sem érték, s egy tucat emberből álló közönséget is inspirálhat úgy egy jó előadás, hogy emlékezetessé válik. Emlékszem, az egyik gimnáziumban betévedt néhány olyan diák a rendhagyó órára, akiket egyébként egyáltalán nem érdekelt az irodalom. Viszont olyan hatással volt rájuk az óra, hogy elmentek a délutáni előadásra is. Vagy például amikor a Történelem az irodalomban, irodalom a történelemben című sorozatunk futott, gondoltam, noha én nagyon nem vagyok a könyvei rajongója, Wass Albertet nem lehet kihagyni belőle. Egy csomó olyan szolnoki, többnyire idősebb hölgy jött el, akit más irodalmi-kulturális rendezvényen nem nagyon látni. Más kérdés, hogy ők kissé csalódottan, morgolódva távoztak, mert Márkus Béla eléggé kritikus volt Wass életművével.
Szintén a tapasztalataidra volnék kíváncsi a fiatal vidéki diákok és az irodalom kapcsán. Tanár és apa vagy, szóval mondd: olvasnak-e a vidéki srácok, és érdekli-e őket egyáltalán az irodalom, vagy sem?
Makacsul azt hiszem, hogy az irodalom, a művészetek a lélek igen fontos szükségletei. Igaz, ezeket nem feltétlenül csak a könyvekben lehet megtalálni. Pótolhatják például a fecsegések is. Lelki igény szempontjából egy kocsmai beszélgetést is becsülni lehet, értékelni kell. Persze ahogy vannak jó vagy rossz írók, úgy akadnak jó és rossz társaságok.
Ám a kocsmában is többnyire a legfontosabb dolgokról esik szó, mint az irodalmi művekben: halálról, szerelemről, evésről. Ha egy ivóban főzésre keveredik a beszéd, hasonlóan remek recepteket lehetne összegyűjteni, mint amilyenek a divatos irodalmi szakácskönyvekben olvashatók, s történetek, nyelvi ínyencségek, szójátékok is kerülhetnek hozzájuk köretnek. Olyan férfi és nő kapcsolatokról hallhatunk, amiknek kitalálásához kevés a regényírói fantázia, s ha meg valaki meghal, annak az élettörténete gyakran elképesztő mélységgel idéződik fel a cimborák körében. Mint például Ivan Iljicsé Tolsztojnál.
Szóval az irodalmat fontosnak tartom, hogy magunkra és a környezetünkre ismerjünk benne, s kicsit megnyugodjunk, azért nem vagyunk olyan egyedül a problémáinkkal. Ezért lenne fontos a fiataloknak is. Akik persze ugyanúgy szóródnak olvasás tekintetében, mint annakidején mi is. Kicsit ugyan más a helyzet, mások a technikai körülmények, sok időt elvesz a számítógép (tőlünk is), úgyhogy vannak, akik kézbe sem vesznek könyvet, mások viszont lelkesen olvasnak akár a pad alatt is. Persze minden generáció más, s nemcsak külsőségben. De a lélek legmélyén, ha kicsit más csomagolásban is, de ugyanazok a félelmek, szorongások vagy jó érzések munkálnak bennük is.
Szerinted milyen egy jó irodalomtanár? Te milyen igyekszel lenni, mik a „módszereid”? Pl. szoktál-e padra, tanári asztalra állva szavalni?
Igyekszem lenni. Nem könnyű. Azt hiszem, sokféleképpen lehet jó irodalomtanár az ember. És rossz is. A személyesség nagyon fontos. Meg a hitelesség. És ha bármelyik, vagy akár mindkettő megvan, attól még lehet, hogy az egyik diák elfogad, értékel, ugyanabból az osztályból pedig mások ki nem állhatnak. A tanár ugyanaz, az óra ugyanaz, de a befogadó vagy a partner más. De ez közhely. Miként az is, hogy a mai világban egyre nehezebb fenntartani a figyelmet. Ám ha arra gondolok, hogy sok tanárnak az én, illetve osztálytársaim figyelmét is nehéz volt lekötni, akkor máris mintha körbeforognánk.
Ami viszont évtizedek óta rendszerprobléma, az a tantervi elvárás, a sok rossz tankönyv irodalomból és nyelvtanból. Az óriási tananyag. Csomó meghatározást kellene a diákoknak elsajátítaniuk és használniuk. A minőség helyett, ami mélységet jelenthetne, a mennyiség dominál, az viszont felszínességet eredményez. Persze az egész kultúránkból is következik a felszínesség. És ez most megint nem jó vagy rossz. Ez van.
Egyébként elég sok kötelező olvasmány, tananyagba tartozó szöveg létezik, amely nem megszeretteti az irodalmat a diákokkal, épp ellenkezőleg, elidegeníti tőlük azt. Ahogy harminc-negyven éve már velünk is megutáltattak csomó dolgot. Bátran szelektálni kellene klasszikusaink közt is, mert a cél nem lehet az, hogy a diákoknak (még a jó gimnáziumokban végzetteknek is) nagyon esetleges, felszínes tudásuk legyen Balassiról vagy Berzsenyiről, hanem hogy képesek legyenek értékválasztásra, s jó irodalmi művek befogadására. Szerintem. De ez utóbbiban, sajnos, ritkán segít az iskola. Ám ezekről a kérdésekről sok jó gondolat, tanulmány született már anélkül, hogy lényegileg változna a helyzet.
Annyit tudok tenni, hogy a kötelező tananyag mellé próbálok bevinni érdekességeket, kortárs irodalmat azoknak a diákoknak, akik érdeklődnek ez iránt. És azért vannak ilyenek.
Személyes kérdés: általában hogyan telnek a napjaid?
– Általában mindig máshogy. Vagyis, ha arra vonatkozik a kérdés, nagyon nincs napirendem. Jó, a munkahely kijelöl bizonyos „órarendet”, vagy adott időben el kell mennem a fiamért az iskolába, boltba is én járok, de egyébként csak görgetem magam előtt a teendőket, mert lusta, vagy ilyen görgetős vagyok. A határidőket azonban igyekszem tartani, így néha felsűrűsödnek, egybecsúsznak a teendőim, s másnap kialvatlan vagyok, fáradt.
Egyébként ha több határidő lenne, többet írnék. Legtöbbször Vass Tibor szokott rám szólni. Kér valami szöveget, mondom, lehet, de talán magam sem gondolom komolyan, aztán egy nappal a leadás előtt figyelmeztet a határidőre, én meg nekiülök, s megírom.
A szerkesztéssel kapcsolatban a megválaszolatlan levelek nyomasztanak olykor. Amikor megkapom, elolvasom a leveleket, íméleket, de esetleg arra gondolok, hogy majd este válaszolok, aztán az estéből másnap lesz, jövő hét, esetleg hosszabb idő, amin aztán néhányan megsértődnek, miközben tapasztalom, hogy az irodalmi életben nem szokatlanok a késedelmes válaszok. Így aztán irigylem azokat, akik gyorsan megfelelnek a leveleikre, nem halogatják a teendőiket, s mindig megfogadom, hogy én is így teszek. De aztán… Néhányan talán most is szidnak, mert még nem válaszoltam a megkeresésükre.

LIBRARIUS, 2014 nyarán