Jenei Gyula honlapja

Bánki Éva – Mohácsi Árpád: Interjú

Vissza az interjúkhoz

 

– Meséljen egy kicsit az Esőről. Hogyan született meg ez a lap? Milyen igények hozták létre?

A rendszerváltozás előtt és után általában minden megyében létezett egy irodalmi vagy irodalmat is közlő periodika. Szolnokon ez a Jászkunság volt, amit a rendszerváltás környékétől Körmendi Lajos szerkesztett, és a szépirodalom mellett hangsúlyosan szerepelt benne a helytörténetet is, ám ez utóbbi többnyire csak szűk körben érdekes, két településsel arrébb már nem izgatja az embereket. A kilencvenes évek közepén viszont a fenntartó megyei önkormányzat elvette Lajostól a Jászkunságot, ami aztán gyorsan el is jelentéktelenedett, múzeumi publikációs felületté vált.
Ekkoriban kezdtem azon gondolkodni, hogy folyóiratot kellene alapítani. Egyszerűen a hiányt szerettem volna betölteni egy olyan lappal, ahol együtt publikálhatnak a Jász-Nagykun-Szolnokban élő vagy valahogy a megyéhez kötődő írók, költők, és persze rajtuk kívül sokan mások, országhatáron innen és túl. Olyan folyóiratot képzeltem, amely kánontörő módon, szekértáboroktól függetlenül, egyfajta értékelv alapján szerveződik. Persze minden szóra vissza lehetne kérdezni. Például ki dönti el, hogy mi az érték?

– Az Eső tematikus számokkal szokott jelentkezni. Miért tartja fontosnak ezt? Említsen meg néhányat a kedvenc lapszámai közül.

– Induláskor Zalán Tibor javasolta a tematikus lapszámokat, hogy amikor ismeretlen szerkesztőként anyagot kérek egy induló vidéki lapba, akkor a jeles szerzők ne az asztalfiókjukból küldjenek esetleg más szerkesztők által eltanácsolt írásokat. És hát a tematika azt is jelenti, hogy ha mondjuk van egy összeállításunk a Tiszáról, a fociról, az Istenről, a színházról, a pénzről vagy éppen, hogy a legutóbbi nagyobb blokkunkat említsem, a vidékiségről, a centrum és periféria viszonyáról, akkor a megszólítottak nagy valószínűséggel egy olyan, a felkérésre született írást adnak, ami egyébként meg sem íródott volna, vagy ha igen, akkor másként. Persze így is előfordul, hogy egyesek postafordultával küldik a szöveget, mert profik és gyorsan dolgoznak, vagy mert mégiscsak előkeresnek valamit a számítógépük mélyéről, ami távolról érintkezik a hívószavunkkal.
Kedvenc lapszámon? Most éppen az, amelyik a nyomdában van. A jövő héten jelenik meg.

– Az Esőben rendszeresen újraolvasnak régi verseket. Ők a példaképek?

A Köpönyeg című blokkunk Molnár H. Magor ötlete volt, akit négy éve kértem föl, hogy segítsen be a szerkesztésbe. Ebben az újraolvasóban egy-egy közelmúltban elhunyt költő valamelyik kevésbé ismert, vagy akár emblematikus versét helyezzük a centrumba, és valakit arra kérünk, írjon értelmező esszét a versről, a költőtársakat pedig arra, hogy újraírásokat, párverseket, hommage-költeményeket küldjenek a kiválasztott műre. Utóbb ilyen volt Baka István Döblingje vagy Vas István Pesti elégiája. A napokban megjelenő számunkban pedig Hervay Gizella Előszó című verséhez kapcsolódtak többen, de szerepelt már ebben az újraolvasó, -író összeállításban Zelk Zoltán, Kormos István, Sziveri János, Szőcs Kálmán, Székely János is egy-egy versével.
De hogy példaképek lennének? Nem tudom ezt így értelmezni. Már nincsenek példaképeim. Ha voltak egyáltalán valaha. Akik köré szerveződik a Köpönyeg, azokról azt gondoljuk Magorral, hogy jó költők voltak. Némelyiküket nagyon nagyra tartom.

– Lírai művek alkotójaként, publicistaként gyakran jelentkezik új művekkel, esetleg nincs kedve próbára tenni magát a szépprózában?

A szépprózának inkább olvasója maradok. Bár utóbb többször megkérdezték tőlem, főleg az epikus mozzanatokban bővelkedő legutóbbi verseskötetem kapcsán, hogy nem gondolkodom-e novellaíráson. Persze a műnemeket, műfajokat sem könnyű szétszálazni olykor, de azt hiszem, maradok a költészetnél, jóllehet mostanában egyre hosszabb verseket írok, és történetek is kerülnek beléjük, ám a lendületük a lírához löki őket. Igaz, egyik másik fölé mostanában azt írtam, hogy jegyzetvers. Ilyen műfaji besorolással még úgysem találkoztam. Jegyzeteket, tárcákat viszont imádtam írni. Sokáig napilapoztam, rádióztam, blogoltam is egy ideig, ilyenekből éltem. Mostanában ritkábban van időm ezekre. Kitalálom a témát, megírom fejben, amíg futok vagy gyalogolok, de ha hazaérve, nem ülök neki, csak halogatom másnapra, harmadnapra, akkor abból már nemigen lesz semmi.

– Sok mindennel foglalkozik párhuzamosan. Egyszerre költő, szerkesztő és tanár. Ezek különböző társadalmi szerepek másfajta látásmódot igényelnek? Szét kell választani ezeket a szerepeket a mindennapokban?

Ezek nagyon különböző szerepek. Egy jó magyartanárnak például nem kell írni tudnia. Mármint szépirodalmat. És egy jó író is lehet botrányosan rossz tanár. Másrészt vannak, akiben összeolvadnak, erősítik egymást ezek a szerepek. De az ritka. Ahogy a nagyon jó tanár és a nagyon jó író is ritka. S ugyanez igaz a szerkesztőre is, azt hiszem.

– Milyen átjárások vannak a különböző szerepek között? Külön figyelmet fordít a tehetséges diákokra?

Nyilván vannak átjárások. Gondolom, aki kapott már vissza kéziratot, szerkesztőként máshogyan is ad vissza egy szöveget. Úgy, ahogy ő kapta vissza, vagy pont nem úgy. Hanem kedvesebben, biztatóbban. Vagy nyersebben, mogorvábban. A lényeg: másként, mint akit még sosem utasítottak vissza. És az is lehet, hogy egy tanár, aki maga is alkotó, más tapasztalattal közelít egy műhöz… Nem tudom. Viszont gyakran ezek a szerepek sem tisztázottak. Az irodalomtanárnak például úgy kell evickélni az iskolavezetés, a szülők és diákok elvárásai között, hogy például egy jó gimnázium tanulóinak nagyobb része már akkor utálja az irodalmat, amikor bekerül a középiskolába. Jobb esetben érdektelen. És akkor ott vannak még a tantervek, nem a mostani, hanem úgy általában, az emberemlékezet óta szörnyű vagy félszörnyű tantervek és a gyalázatosan rossz vagy középszerű tankönyvek (ne essék félreértés, a szabad tankönyvválasztás korában sem volt szabad a választás, hisz többnyire a munkaközösségben működő lobbierők döntötték el, melyik iskolában miből tanítsanak, és hiába volt valóban jó irodalom- vagy nyelvtankönyv a piacon, ha a gimnáziumok többségében a megszokás, a tehetetlenségi erő miatt a középszerű vagy az annál is gyengébb volt jelen). És ott van az az óriási elvárás, nyomás a tanár felé, hogy minden diákja a lehető legtöbb felvételi pontot kapja a lehető legkevesebb energiabefektetéssel. Miközben a szakma azt sem döntötte el, hogy mit kéne tanítani. Lexikális tudást? Vagy képességet fejleszteni? És milyen képességet? És kik fejlesztenék? Olyanok, akik esetleg maguk sem feltétlenül híresek, mondjuk, a gondolkodási képességükről?

– Magyartanárként többet foglalkozik kortárs irodalommal, mint általában szoktak?

Ezt nem tudom megítélni, mert a tanítás zárt ajtók mögött zajlik. Ami pedig látható, a fölcicomázott bemutató óra, nagyon különbözik a hétköznapi rutintól. Én úgy tapasztaltam, hogy sok olyan irodalomtanár van, aki maga sem olvas kortársakat. Viszont ismerek nagyon felkészülteket is, akik rengeteget és jól olvasnak, és sok kortársat is. Ők nyilván be-beviszik ezeket az élményeiket órára. Én is igyekszem bevinni. Sok csatlakozási pont adódik a régi és kortárs szövegek között, akár át- és újraírások is. Érdekes viszont, hogy a diákok döntő többsége mennyire ellenáll a kortársnak. A legtöbb diák irodalmi ízlése, már akinek van, konzervatív.

– Tanárként milyennek látja a mostani diákok olvasási szokásait?

Annál, amennyit a tanterv elvár, jóval kevesebbet olvasnak. Egy tanítóképzőn oktató barátom mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén még föl tudott adni leendő tanítóknak regényeket, s azokat néhányan el is olvasták, aztán egyre rövidebb szövegek voltak csak kiadhatók, pár éve pedig már ott tart folyamat, hogy csakis arról tudnak érdemben beszélgetni, ami olyan rövid, hogy ott órán föl tudja nekik olvasni. Persze azt se gondoljuk, hogy régen mennyivel többen olvastak, akár kötelezőket. Múltkor egy idős úr sopánkodott, hogy ezek a mai fiatalok mennyire nem olvasnak. Bezzeg ők! Aztán tízperc múlva elmesélte, hogy a diákok hatvan évvel ezelőtt a megye legjobb gimnáziumában felosztották a hosszabb regényeket, ki melyik fejezetet olvassa el, aztán már nem tudom, hogy elmesélték vagy leírták egymásnak az adott részek tartalmát. Úgyhogy a kötelezők rövident ők találták fel. Vagy ők is.
Egyébként sokfélét olvasnak a diákok, sok rosszat persze, de mindig akad köztük néhány minőségi olvasó. Aki például kedvtelésből, érdeklődésből elolvassa Krúdytól az Ady Endre éjszakáit. Vagyis okos, érzékeny, irodalomértő diákokkal is rendre találkozom.

– Mennyire terjedt el a környezetében a digitális olvasás? Alkalmasnak tartja-e az internetet arra, hogy kétirányú kapcsolatot teremtsen alkotó és olvasó között?

Is-is. Rengeteget olvasunk képernyőn, nemcsak verseket, novellinókat, én például már több regényt, novelláskötetet is olvastam így, pedig papíron jobban szeretném, de vannak könyvek, amik csak így érhetők el. Vagy amikor megkér valaki, hogy véleményezzem a megjelenés előtt álló kötetét…A kétirányú kapcsolat is érdekes dolog író és olvasó között. Néha például komolyan elgondolkodom, mi értelme van egy irodalmi estnek, miközben magam is szervezek ilyeneket. Nem lenne lényegibb, egyszerűbb, ha az olvasó ahelyett, hogy a könyvheti kánikulában vagy egy nyálkás télben elzarándokol egy ilyen találkozóra, felolvasásra, otthon kényelmesen lapozgatná az adott szerző valamelyik remekét? Persze bonyolultabb ez. Szeretünk benne lenni a létben, másokkal találkozni, pletykálni, együtt lelkesedni vagy gyűlölködni, és ráadásul, olykor egész remek gondolatokat, eszmefuttákat, történeteket is hallhatunk az ilyen találkozókon.
Az interneten gyakrabban kaphat az író visszajelzést, de ezek legtöbbször inkább szociális gesztusok, érzelemkifejezések. Hidegek és melegek. Persze fontosak. Vagy nem?

– Milyen esélyei lehetnek Ön szerint a szépirodalomnak digitális formában?

Nem is tudom. Annyit jósoltak már ez ügyben… De nyilván jócskán van esélye, mert ha a számítógép és az okostelefon társaságában töltjük a napjainkat, akkor annak a reklámnak, politikai üzenetnek, zenének vagy éppen szépirodalomnak van nagyobb lehetősége, ami ott van a neten, ömlik a képernyőről.

– Egy internetes publikáció miben más, mint a hagyományos?

Nem tudom ezt sem. Amikor a kilencvenesévek közepén újságíróként dolgoztam, volt egy mondás, egy törekvés a szakmában, miszerint a felgyorsult világban az embereknek kevés az idejük, és ezért minél rövidebb cikkeket kell gyártani, hogy egyáltalán beleolvassanak, elolvassák őket. Sosem gondoltam, hogy ez így lenne. Egy írás vagy jó, vagy rossz. Ha rossz, lehet akármilyen rövid, vagy nem olvassák el, vagy gyorsan kihullik az emlékezetből. A jó viszont magába ránt, ha hosszú is. Nem biztos, hogy ötperces regényekkel kell idomulni a korhoz. Illetve lehet ötperces szövegeket is írni, csak jók legyenek, az meg úgyis teljesen mindegy, hogy milyen műfajba sorolják a magyartanárok.
Erről jut eszembe, jóllehet az előbb kellett volna mondanom, a legtöbben azt várják, diákok, szülők, hogy a tanár mondja meg a tutit. Hogy pontosan mit kell tudni. Ez lelkileg, talán pedagógiailag is érthető, de a világ ennél jóval bonyolultabb. A természettudomány is folyton újrafogalmazza vagy érvényteleníti a korábbi állításait. A történelem, a művészetek, a lélek dolgai pedig még hajlékonyabbak. Mondjuk egy versről, novelláról beszélgetni kéne, nem kinyilatkoztatni. Viszont beszélni róla, érzéseket, hangulatokat megfogalmazni, főleg ha megszólít, mert magunkra ismerünk benne, az nagyon nehéz. Egyszerűbb, ha a tanár lediktálja, mit „kell” tudni, mondjuk, egy adott versről. A következő órán meg a másikról. És ráadásul, amikor a tanár diktál, akkor a diák ír, figyelés van, béke. Na ezt nem csinálom én, a diktálást. Viszont gyakran elbizonytalanítom a fiatalokat. Vagy így van, vagy úgy. Esetleg így is, úgy is. Más nézőpontból másként látszik az igazság. De mi az, hogy igazság? És kinek az igazsága? Az elbizonytalanítást általában nem szeretik a diákok. Ők tudni akarják a tutit. Persze ezért nem a diákokat kárhoztatom. Nem kárhoztatok senkit. Ilyen a világ. Mi emberek vagyunk ilyenek. Épp ma olvastam, talán nem is először, hogy az egy bites válaszok, igazságok korában élünk. Pedig mennyivel izgalmasabb a termékeny bizonytalanság!

– Mennyire feladata egy költőnek, hogy a mindennapi eseményekre reagáljon?

A rendszerváltáskor nagyon harsányan mondák, és elég sokan (írók, költők persze), hogy az író ne politizáljon. Az egy külön szakma, suszter maradjon a kaptafánál, író a papírnál, tollnál, klaviatúránál. Már majdnem elhittem nekik. Aztán látom, hogy a magukat apolitikusként kategorizálók is egy idő után nagyon keményen beálltak valamelyik szekértáborba. És olykor iszonyatos hülyeségeket beszélnek, miközben meg vannak győződve a maguk morális fölényéről, tévedhetetlenségéről. Mondom ezt, miközben meg vagyok győződve arról, hogy tévedhetek, esendő vagyok. És persze néha arról is arról is, hogy nekem van igazam.
Az a baj, hogy a mostani közállapotok úgy osztották ketté az értelmiséget (persze ez régen is így lehetett, csak talán kevésbő volt látványos, mert nem Facebook-posztokban ugrottunk egymás torkának, hanem kiskocsmák mélyen szidtuk és becsméreltük azokat, akik épp hiányoztak az asztaltásaságból, ezért aztán kocsmázni kellett, nem szabadott sokat hiányozni), szóval olyan mértékben megosztott az értelmiség, az író- vagy művésztársadalom, hogy nemigen van átjárás. És olyan elvtelenné vált a falkahűség, hogy aki az találja mondani, hogy bizonyos kérdésben talán éppen a másik oldalnál lehet az igazság, azt morálisan kimarják az alomból. A gondolkodás, a mérlegelés, az igazságkeresés helyett (persze mi az igazság, és hol kezdődnek a történetek?) vezényszavak mentén folyik az uszítás. Ez szörnyű! Az a szörnyű, hogy akik magánbeszélgetésben józannak tűnnek, nyilvánosan uszíthatók és uszítanak.
Amúgy meg van, akinek jól áll, ha mindennapi eseményekre reagál szépíróként vagy akár publicisztikában, Facebook-posztokban, mert érvényeset, vagy legalább elgondolkodtatót tud írni, másrészt nagyon sok politizáló szépirodalmi szöveg mintha csak meg akarna felelni egy adott eszmei körnek, ahogy az az ötvenes években a csasztuskák vagy termelési regények.

– Szellemi értelemben mi lehet ennek a járványnak az üzenete?

Egyelőre a fizikai üzenete vagy fenyegetése köt le. Egyébként nem gondolom, hogy a járványnak különösebb üzenete lenne, inkább hozadéka lesz. Jó vagy rossz. A járvány kezdetén sokan azt gondolták, ez is egy mondás volt, hogy ha kijövünk belőle, jobb lesz a világ, racionálisabb, az emberek összetartóbbak. Én nem gondolom így. Az ember mitől tudna jobb lenni? Az, hogy azt mondjuk, jók vagyunk, vagy elvárásként fogalmazunk meg, hogy jónak kellene lenni, álszentség csak, jobb esetben naivitás vagy idealizmus… Bár nem is tudom, hogy ez jobb eset-e, mert mindenféle ideakergetés nagyon veszélyes lehet.
Viszont vannak bizonyos helyzetek, amelyek lekoptatják rólunk a társadalmi-közösségi elvárásoknak való megfelelés kényszerét, rutinját, illemét. Azt gondolom, ilyenek lehetnek a háborúk, és úgy érzékelem, ilyen a járványhelyzet is. Sűrűsödnek a félelmeink, a frusztrációink, egyre ingerültebbek vagyunk, belefáradtunk ebbe helyzetbe, egyre több a konfliktus, miközben nő a közöny, és a minden mindegy érzése is.
Egyébként a járvány első hullámában egyfajta karanténnaplót, jegyzetverseket írtam. Úgy harmincat. Verebes György festőművész barátom pedig egy csomó kiváló grafikákat készített hozzájuk. A napokban jelenik meg a könyv, Légszomj a címe.   

 (Szófa, 2020 decemberében)