Art Camp, kiállításmegnyitó, 2006
Van a hívás, és van a válasz. Engemet például Palkó Tibor szombaton délután telefonon hívott, hogy megnyitnám-e ezt a kiállítást. Miközben – naptár híján – emlékezetem fiókjait nyitogatva igyekeztem tisztázni magammal, ráérek-e, Palkóra is figyeltem, aki arról beszélt, hogy az idei Art Camp képzőművészeti szimpozion alkotóinak néhány általa kiválasztott képre kell majd válaszolniuk – tusrajzzal.
Diktátumot emlegetett, ám tollbamondáskor szövegre gondolunk elsődlegesen, amely az aktus során változhat, sőt, rendszerint változik: kimarad egy-két szó, vagy éppen félrehallás történik, így hasonló hangzású kerülhet valamelyik helyére – mindig más az írás képe, s persze a helyesírás tudása is jellemzi azt, akinek diktálnak. S igaz ez, fokozottan, a rajzokra is, amelyeket adott esetben a tematika jelölt ki.
A válaszom természetesen, miként itteni szereplésem mutatja, igen volt. Kihívást éreztem a felkérésben. Kihívást, mert a képzőművészethez ugyan nem értek, az alkotó cselekedet mozgatója, lényege viszont egy tőről fakad, noha az ágak, a műfajok, a technika, s a mindezeket uraló személyiség olykor nagyon is különbözik.
Van a hívás, és van a válasz. A művészek hívása hét képre szerveződött, amelyeket Palkó Tibi vagy nagyon is átgondoltan, vagy a véletlen szeszélyére bízva magát szedett le az Internetről. Kérdeztem, hogy akkor hogyan is, ő válaszolt, de az nem biztos, hogy az igazat, s ha tényleg nem, akkor nem azért, mert mondjuk hazudni akart nekem. Hanem mert az egész sokkal bonyolultabb, még akkor is, ha a véletlen osztotta egy csoportba a hét hölgyet, akik legalább három kontinenst idéznek, bár lehet, hogy egyetlen országhoz köthetők valamennyien. Nézem a képeket, s próbálom megtalálni a közös nevezőt. Vannak, amelyek a középkort mutatják, mások a nehezen felfejthető mát, megint másik a kortalan hagyományt. Miféle jel, miféle üzenet van a hölgyek szemében – már amelyiknek látszik a szeme –, amellyel megbabonázták a válogatót. Öröm, szenvedés, beletörődés, kihívás? Hívás? S mi a fontos ezeken a képeken? A tekintet, az arc, a kompozíció, a meghökkentés vagy az apró részletek? A csipkék mögötti sejtelem?
Mondjuk az akt a rózsával? Kinek mit jelent? Vagy csak a rózsa? Egy középkori képről olvasni lehetett. Tollba lehetett mondani a tartalmát – talán. A kompozíció, a tárgyak, az alakok, az ábrázolás milyensége, mind jelentett, vagy jelenteni akart valamit. Elmondott egy történetet a világból, mondjuk, egy mítoszt. Vagyis valamit az emberről, mert hát a héroszok meg az istenek is az embert hivatottak tükrözni. A magunk mélységet.
A mitológiák persze mindig változnak, ahogy a világ is, meg a kérdésfeltevés módja. De a legfontosabb kérdéseink állandóak, ahogyan legbelül mi is – éljünk bár egy görög poliszban vagy a globális világfalu bármelyik pontján.
Van a hívás és van a válasz. Szimpozion ideje alatt párszor magam is kimentem a művésztelepre, ahol nemcsak főzés folyt, némi ital, beszélgetés, hanem munka is. Diktátum. Érdekes volt látni, hogy abba a sok-sok rajzba, amelynek most csak töredéke látható, miként türemkedtek bele a hét kép motívumai. Egy mosoly, egy hangulat, mozdulat, arckifejezés, ruharánc, vagy a modern szépségipar olyan kelléke, amit soha fel nem ismertem volna: az ajakfeltöltő.
Olyan is volt a művészek között, aki az illendőség kényszeréből hagyta, hogy tollba mondjanak neki. Esetleg csinált egy-két tematikus képet, a többit meg függetlenül attól. Viszont ha van egy felkérés, egy hívás (kihívás), az, ha elutasítjuk, akkor is ott dolgozik bennünk. Egy kérdés válasz nélkül is mondhat érvényeset.
Persze, ha valakinek diktálnak, nem azt írja, amit akar. Illetve ki tudja? Hiszen mégiscsak ő formázza a jeleket, a keze nyomát viseli az alkotás. Meg hát egy motívum nemcsak megköt, hanem szabadságot is ad. Az újraértelmezés szabadságát. Ahogy újraértelmeződnek a mítoszok, úgy a klasszikus témák is. Minden.
Sőt az is lehet, mert ilyen a korunk, hogy már nincsenek is igazi mítoszok, vagy legalábbis nem működnek, széthulltak a posztmodern kavalkádban. De az ember örök, s mert szeretne válaszokat találni, kellenek a kérdések. Megszületnek hát a magánmitológiák, a külön kis világok, amelyek persze hasonlítanak egymásra, hiszen valaki vagy valami folyvást diktál.
Hogy a tollbamondás hogyan sikerül, az a művészek, rajzolók szándékától, tehetségétől függ. Az pedig, hogy mi miként fogadjuk, hogyan értjük vagy érezzük ezt a kiállítást, az a mi szándékunktól és érzékenységünktől.
Az is lehet, hogy a kérdésekre nincs válasz. Vagy hogy a válasz egy újabb kérdés.
