Fotókiállítás megnyitója a kollégiumban
Szeretem a jó képeket. Szeretem bámulni az elkapott pillanatokat, szeretem találgatni a fotók átkomponált valóságát. Szeretek olvasni, és a képnézegetés is olvasás, olvasgatás. Mert végül is minden olvasás. A világnak az olvasása. Millió apró jel hat ránk szüntelen, befolyásolja cselekedeteinket. Vannak fontos jelzések, vannak elhanyagolhatók – és előfordul, hogy a jelentéktelen fontossá válik, és viszont. Minden jelent, vagy jelenthet valami számunkra lényegeset. Egy közlekedési tábla, egy újsághír, egy bogár ablaknak csapódása, egy érdeklődő vagy egy közönyös tekintet.
Kétszer tíz kép a falon. Két külön világ leképeződése ez itt. Egy kollega, Bede Attila és egy diák, Máté Albert képeinek ürügyén gyűltünk össze. Zárójelben: külön öröm és büszkeség nekem, hogy Albert a csoportom tagja, bár gyorsan hozzáteszem, sikeréhez, amelyet e tárlat előlegez, semmi közöm, képeihez viszont, mint nézőnek, befogadónak, talán annál több.
Közhely: verbális kultúrába nőttünk bele. Másik közhely: egyre inkább tért kérnek életünkben a képi ingerek. Reklámok, klippek, mondhatnám, de ezt tíz éve kellett volna mondanom, mert most éppen az egérrel és klaviatúrával vezérelt virtuális kisvilágok moziját bámulhatjuk a képernyőn úgy, hogy mi vagyunk a rendezők. És ugyanakkor vagy emellett tömegesen hozzájuthatunk, mert egyre olcsóbban megvásárolhatók az egyre több megapixeles szerkentyűk, amelyekkel vizuálisan megörökíthető a pillanat – videóként a pillanatok sora –, vagy hogy másként fogalmazzak: a környezetünk, s benne mi.
Ha valami tömegesedik, az persze le is értékelődhet, de valójában csak az történik, hogy egyre nagyobb írás-, film-, festmény és fényképtömegből kell kiválasztanunk a számunkra fontosat. Bár sokszor eltévedünk ebben a rengetegben, azért azt hiszem, vannak grafikák, versek, mozik, fotók – műalkotásokról beszélek –, amelyekre odafigyelünk. Mert mondjuk, családtagunk készítette, ismerősünk, tanárkollegánk, diákunk. Vagy, mert egyszerűen jók. Benne vannak a levegőben, beszéltetnek magukról.
Fotót sokféleképpen lehet csinálni. Turistaként is kattogtathatjuk a masinát, világjárásainkat megörökítő szándékkal, próbálgatva a kompozíciót, amely akkor jó, vagy művészi – mondjuk ki ezt a szót még egyszer, művészi, hiszen kiállításon vagyunk, márpedig egy fotós, ha kiállít, mégiscsak a múzsával kacérkodik –, szóval a kép akkor jó, ha újszerű, és jellemző arra, aki készíti. Vagyis, ha a fotósnak látásmódja van. Vagy közölnivalója. Ezt persze nem kell direktben érteni, az üzenet lehet nagyon áttételes, szinte megfoghatatlan, csak érezhető vagy sejthető. Áttetsző, lepkeszárny.
Van esztétikai közelítés, amely azt mondja, hogy a művészet a valóság utánzása. Leírása, megfestése, kifejezése. Vagyis az alkotó a műalkotáson keresztül a befogadót szembesíti azzal a világgal, amelyikben él. Egyikük, másikuk, mindkettő. Pontosabban, ahogyan az alkotó látja és kifejezni képes a világot. Az más kérdés, de mindenképpen ide tartozik, hogy a befogadó mit olvas ki a műalkotásból. Nem törvényszerű, hogy ugyanazt, amit az alkotó belekódolt, már ha annak volt ilyes szándéka egyáltalán, emlékezzünk csak Arany János „gondolta a fenéjére”. Ismerős ugye, hogy a költő azt gondolta, amikor a verset írta…, no, erre jegyezte meg Arany: Gondoltam, fenét!
Van viszont olyan közelítés is, mely azt állítja, a puszta utánzással az ember lemond arról, hogy kezdeményező módon vegyen részt a világ folyásában. Heidegger szerint a „mű műként világot állít fel”, vagyis nem utánozza, hanem létrehozza azt. A műalkotás teremtés. Hozzátesz valamit a világhoz, ami által az több lesz, más.
Mondjuk, itt vannak ezek a képek, és hatnak ránk. Bejövünk erre a kiállításra, s kicsit (vagy akár nagyon) más emberként megyünk ki. A fotók, ha jók, ha nem csak átsiklik rajtuk a tekintet, beleszólnak, beleszólhatnak az életünkbe. Abba, hogy miként cselekszünk, miként viszonyulunk a másikhoz.
Bede Attila és Máté Albert világa nagyon különböző. Egyikük inkább képkockákat vág ki az időben bolyongva, másikuk megszerkeszti azt a helyet, ahonnét az látszik, amit meg akar mutatni. Egyikük, ha jól olvasom a képeket, mint lepkevadász a szép, színes pillangókat, gyűjti a pillanatokat, másikuk manipulálja a látványt, fejtetőre állítja vagy megdönti a képet, továbbgondolja, s talán a számítógép adta lehetőségekkel is belepiszkál.
A fotóst jellemzi, hogy mit lát meg, s mit tesz a kiállítófalra. Bede Attila a klasszikust keresi. Itt látható munkáin az életképek hátterét is távoli városok adják, a sokszor málló vakolatú épületek történelmi hangulatot idéznek, sugallnak, vagyis jellemző rájuk, hogy valami megnyugtató folytonosságban összecsúsznak az idősíkok: múlt és jelen.
Máté Albert viszont tudja, hogy nem kell messzire mennie a témáért, mert a világ teljessége a közvetlen környezetünkben is fellelhető. Igaz, egy festő mondta, de széles körben érvényes: nem igazi művész, aki nem tudja megalkotni életművét egyetlen négyzetkilométeren. Egyetlen négyzetkilométerbe minden belefér: szeretet, aggódás, gyűlölet, munka, játék, bánat, hit, árulás, öröm, fiatalság, öregség. Születés, szerelem, halál.
Máté Albert kissé megdöntve gépét lefotózott egy belvízben álló piros padot, amelyről a képek nézegetésekor, válogatásakor hosszan folyt a beszéd a tanáriban. Ez a kép tehát megbeszélteti az embereket. Úgy is mondhatnánk: megnyitja. Vagy ott van az a láng a nyárson sütögető mozdulat alatt. Messziről talán nem is tudjuk, hogy micsoda. Csak szín, csak forma. Ha közelebb megyünk, konkrét valami. De nem megyek közelebb. Maradjon absztrakció! Vagy egy másik kép: csupasz fák között egyetlen zöldellő a Zagyva árterében. Ezt a környéket naponta látom, nekem is föltűnt a kis zöld fácska, de Albert le is fotózta. S ezzel kitágította a látvány jelentésmezejét. A képeknek sokszor címeket is adnak. Ennek a címe lehetne: tavasz. Vagy inkább remény. Esetleg: magány. De lehetne: különc. Vagy: győztes. Vagy: ellentét. A kép ugyanaz, de ha címet adunk neki, mást sugall. A valóság ugyanaz, de ha az egyik részletét lefotózzuk, azzal jelentést adunk neki. Teremtünk.
Végezetül közreadom egyik rögeszmémet: a jó műalkotás nem válaszokat kínál, hanem kérdez. Esetleg kérdezni tanít.
