Kis változások a nagy változatlanságban
Értékválasztás irodalomban és újságírásban
Kezdjük azzal, ki milyen bort szeret. A különböző ételekhez például más-más borok illenek. Ám az árnyalatokat a szakemberek, a ritka ínyencek tudják csak, s bizonyára igazuk is van, de a pénztárcánk, és a borkultúrában való meglehetős tájékozatlanságunk jócskán leegyszerűsíti a választást. Mondjuk, valaki a száraz vörösre esküszik. Bemegy a boltba, nem mindegy persze, melyikbe. Száraz vöröset talál ötszázért, meg tízezerért is. Egy átlagember ízlelőbimbói aztán vagy különbséget tudnak tenni a kétféle minőség között, vagy nem. S ha igen, akkor sem kizárt, hogy az ízlelőbimbó az olcsóbbat választja. Mert ahhoz van szokva.
Ugye, az emberek többnyire az anyjuk konyháján szocializálódnak, s nagy kérdés, hogy egy közepes (persze, mihez képest közepes?) mamafőzte töltött káposztával miként veheti fel a versenyt a feleség, vagy akár egy mesterszakács remeke. Úgy általában, természetesen. Ám ha ízlésünk elég liberális és nyitott a tapasztalásra, tudhatjuk, nagyon sokféle finom töltött káposzta létezik. Mint ahogy sokféle finom bor. Bár nyilván hasonlíthatatlanul kevesebb, mint vinkó. És akkor a nőkről még nem is beszéltünk. És az értékekről sem.
Pedig kellene, az utóbbiakról legalábbis, mert ennek a konferenciának az a témája, miként közvetíti a média az értéket. Például az irodalmi értéket. Nem biztos persze, hogy mindegyikőnk számára ugyanaz a média szó jelentésmezeje, de hogy az értéké nem azonos, az szinte biztos. Hiszen ha megkérdezik tőlünk, melyikünk milyen bort szeret, bizonyára nagyon különféle válaszok hangzanak el. Már ahhoz képest persze, hogy átlagemberként talán nem túlságosan árnyalt ismeretekkel rendelkezünk a választékról. Meg ahhoz képest, hogy ha úgy hozza a helyzet, félreértés ne essék, megiszunk mi majdnem mindent.
Mielőtt tehát értéket közvetítenénk, értéket kell választanunk. Vagyis tudnunk kellene, mi az érték! De hát van, aki az édes tokajit szereti, más meg a száraz vöröset. Ám ezek között is akad jó és silány. Honnan tudhatjuk hát, hogy például milyen a jó irodalom, melyik az értékes könyv?
Mert mi mér egy művet? A siker? Mi a siker? Az olvasók sokasága, a kritikusok véleménye? Az író személye? Akinek van egy jó regénye, annak a többi regényét is érdemes elolvasni? Esetleg az irodalmi díjak lehetnek eligazodási pontok?
Márai Sándor, a háború előtti és a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebb szerzője mondta: a siker félreértés. Vagyis az, kinek hány könyve fogy, csak az aktuális olvasói érdeklődést jelzi, az értéket egyáltalán nem. Egy könyvtári felmérés alapján létezik olyan minta, amely szerint a leggyakrabban kölcsönzött magyar szerzők a következők: Leslie L. Lawrence (Lőrinc L. László) a több álnevet használó Nemere István, és az ugyancsak sok álnevű Radnai Gáborné. Aztán az élmezőnyben van még: Vavyan Fable, Evelyn Marsh, Margaret Moore, Leslie Valley. Vagyis Molnár Éva, Mocsári Erika, Erdélyi Margit, Garamvölgyi László. Vitathatjuk-e, hogy ők írók? Nem. Tőlük jócskán leszakadva a kölcsönzési listán: Szabó Magda, Konrád György és a többiek. Radnainé (egyik nevén Martha Tailor) könyveit e szerint a felmérés szerint tizenkétszer többen kölcsönzik, mint az egyébként Kossuth-díjas Spiró Györgyéit.
De hát baj ez? Nehéz kérdés, hisz nem tudhatjuk, mi az érték, mert egyesek a nehéz vöröset szeretik, mások az asztali fehéret. Az sem mérvadó tehát, hogy az adott író milyen díjjal rendelkezik. Ki olvassa manapság az ugyancsak Kossuth-díjas Hidas Antalt, Darvas Józsefet, Goda Gábort, Váci Mihályt? Vagy például milyen sokan ellenszenvvel viseltetnek Nobel-díjasunk, az immár világhírű Kertész Imre műveivel. Vagy magával az íróval, esetleg tematikájával szemben? Nem egy középiskolai tanár – személyes benyomások alapján állítom – képtelen mit kezdeni a Sorstalansággal.
De hát baj ez? Bizony az, mert egy borásznak azért legyen annyi tudása és felelőssége: jó borra akkor se mondja, hogy rossz, ha az nem éppen az ízlése szerint való.
Amikor az értéket akarjuk meghatározni, zavarban vagyunk. Gondolhatnánk, hogy létezik egyfajta irodalmi kánon, ám ez többé-kevésbé csak a tananyagra igaz. Persze az sem ilyen egyszerű. Berzsenyit most jól jegyzik a tankönyvírók, noha saját korában még Kölcsey is kitámadta, s felfedezésére, kánonba emelésére – akárcsak Csokonainak – évszázadnyi időt kellett várnia. De az is csak (reményeim szerint rövid) idő kérdése, hogy hetedikes kötelező olvasmányunk, A kőszívű ember fiai kihulljon a rostán. Szerencsére egyre több tanár akad, aki már lecserélte. Nem azért, mert Jókai rossz író, dehogy, hanem mert a mai tizenhárom éveseket nem érdekli. Vannak viszont olyan jó regények, amelyeket szívesen olvasnak.
A ma divatos szerzők közül kinek a művei lesznek maradandóak? Vagyis ki képviselik az értéket? Akinek az írása tetszik az egyik kritikuscsoportnak, azt a másik földbe döngöli. Mert értékítélet, ízlés sokféle létezik. Létezhet. S ez jó. Jobb, mint amikor megmondták, mit kell szeretni. Hogy kit vagy mit lehet szeretni. Voltak szerzők, akiket annyira nem lehetett, hogy meg sem jelenhettek a műveik. Ez persze nem a kritikusok értékválasztása volt, hanem a kulturpolitikusoké. Ma már nincsenek kulturpolitikusok. De vajon tényleg nincsenek? Kuratóriumok döntenek folyóiratok, könyvek kiadásának anyagi feltételeiről, arról, hogy kiket részesítenek alkotói ösztöndíjban. Akiket támogatnak, azok szerint minden a legnagyobb rendben. Akiket nem, azok háborognak, összeesküvés-elméleteket gyártanak, és eszükbe sem jut, hogy esztétikai mércét vernek le műveikkel. De tényleg leverik? Vagy a döntnökök tévednek? A haverokhoz húznak? Hát istenem, ők is emberből vannak! Ki vitatná, hogy az ilyen döntésekben nincs tere a szubjektivitásnak?
Idén százéves a Nyugat. Közmegegyezés szerint: a legjelentősebb magyar folyóirat. Volt, amikor csak 6-800 példányban fogyott. Nagymagyarországon. Gondoljunk arra, hogy ez a Babits által (is) szerkesztett rangos lap soha nem közölte Dsida Jenőt. Egy Dsida Jenőt! Miközben mára névtelenné szürkült szerzőknek rendszeresen megjelentek írásaik. Vagy – ha már Babits – menthető-e, hogy József Attilának nem ítélte oda a Baumgarten-díjat. Persze, menthető. Mert Babits legalább annyira esendő volt, amennyire nem igaz ez József Attila verseire. Ez persze kijelentő mód. Értékválasztás.
Mostanában panaszkodni szoktak, hogy értékválság van. Irodalomban, kultúrában, emberi viszonyokban. Hogy nem olvasnak az emberek, a fiatalok főleg nem, a számítógépfüggő diákok félanalfabétizmusát meg diszlexiának nevezik. A napokban a következő idézeteket kaptam ímélen: „Fiatalságunk rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság a fiatalok nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel s fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok.” „Nem táplálok semmiféle reményt országunk jövőjét illetően, ha holnap a mai fiatalság kerül hatalomra, mert ez a fiatalság kibírhatatlan, nem ismer mértéket, egyszerűen rettenetes.” „A világ válságos helyzetbe került. A gyermekek nem hallgatnak szüleikre. Nem lehet messze a világ vége.” „A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat.”
Eddig az idézetek, s íme, a kísérőszöveg: „az első idézet Szókratésztól való, a második Hésziodosztól, a harmadik egy kétezer évvel ezelőtt élt egyiptomi szerzetestől, az utolsó pedig több mint háromezer éves, Babilon romjai közt találták égetett agyagtáblán”.
Ennyit az értékválságról! Ezek az összecsúszások azt bizonyítják, van valami állandóság az emberi természetben, emberi viszonyokban. Az, hogy hol kiáltanak válságot, nemzethalált, jövőtlenséget, hogy a történések az agorán, a fonóban vagy internetkávézókban esnek meg, csak a díszletek módosulását mutatják, nem az emberét. A fönti ímél tanulsága, hogy ha az ókori görög, egyiptomi és mezopotámiai viszonyokban magára ismer társadalmunk, akkor nemcsak hogy az időben létezik egyfajta állandóság, de a nemzetkarakterológiát sem kell túl komolyan vennünk, hiszen úgy tűnik, minden korok emberében több az azonosság, mint a különbözés.
No, de vissza a borokhoz! Amikor irodalmi lapot szerkesztek, nevezetesen az Esőt, folyamatosan értékválasztásra kényszerülök, hogy jónak ítéljek műveket, szerzőket, másokat meg értéktelennek, vagy legalábbis a lapban közölhetetlennek – már ha elhiszem, hogy más szempontok nem játszanak választásaimban, úgymint haverság, anyagi függés, ideológiák, nemi vonzások, egyebek. Már ha elhiszik. De hogy ki mit hisz, nem az én dolgom, s egyébként is nehezen tudnám befolyásolni.
Az irodalmi érvénysülésnek különben sok formája létezik. Jó kétszáz éve például egy Fekete nevű gróf franciául is kiadott verseit küldözgette Voltaire-nek, ugyan, ítélje meg őket a mester. Voltaire állítólag rendre újabb versküldeményeket kért, a költeményekkel ugyanis jófajta hegylevét, tokaji borokat küldözgetett a versfaragó nemes.
Az én szövegeimet viszont mostanság az Interneten fitymálja egy Esőbe bebocsáttatást nem kapó szerző. Neki van igaza, vagy nekem? Mondanám, majd eldönti az idő – ha hinném, hogy olyan fontosak lehetünk az időnek. Addig meg az én barátaim az ő megnyilvánulásain bosszankodnak, az övéi meg nyilván az én elutasításomon értetlenkednek. A közös barátok meg értékválasztanak. Esetleg, ha vele beszélnek, neki, ha velem, hát nekem adnak igazat. Hogy az ilyen nem is barát? Mondom, a fogalmak jelentésmezejének különböző pontjairól másként mutatják magukat a tartományok.
De beszéljek akkor végre az Esőről, amely – mint tudjuk – szitál, szemerkél, csepereg, zuhog, szakad, ömlik. Szóval esik. Tíz éve, hogy a civil akarat a semmiből létrehozott egy irodalmi lapot, az Esőt, hogy a minőségelv jegyében összefogjuk Jász-Nagykun-Szolnok literátorait. De úgy, hogy országos összevetésben is megmutassuk rangjukat. Vagyis az itteni szerzők írásait a magyar irodalom legjobbjainak társaságában közöljük.
Gyakran jelenik meg az Eső részben tematikus számokkal. Felkérésére írtak, rajzoltak szerzők az alábbi témákban, az alábbi hívószavakra: Tisza, színház, pénz, erotika, rózsa, iskola, zene, mese, ima, Szolnok, s most készül az őszi megjelenésünk a Nyugat-centenárium jegyében. De töltöttünk már meg számot szociográfiával, paródiával, az egyik Esőt pedig kizárólag kortárs nőírók írták teli – még a Szomjas oázis előtt –, úgy negyvenen. A kisújszállási költő-esszéistát, Kiss Tamást kilencvenéves korában összeállítással köszöntöttük, miként a százéves Tabák Lajos fotóművészt. Emlékszámot, illetve -blokkot állítottunk össze Simonyi Imrének, Tar Sándornak, az abádszalóki Ember Máriának és a karcagi Körmendi Lajosnak.
Kéziratot küldött lapunknak többek között: Somlyó György, Határ Győző, Lázár Ervin, Gion Nándor, Nagy Gáspár, Lengyel Balázs, Polcz Alaine, Ördögh Szilveszter, Gyurkovics Tibor, Csukás István, Kukorelly Endre, Buda Ferenc, Szakonyi Károly, Petőcz András, Garaczi László, Ladik Katalin, Háy János, Báthori Csaba, Szabó T. Anna, Závada Pál, Vörös István, Jónás Tamás stb.
S vagy nyolcvanan lehetnek a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kötődésű szerzők, akik itt éltek és élnek jelenleg is, vagy életük egy-egy szakaszával idekötődnek: Körmendi Lajos, Zalán Tibor, Darvasi László, Keszthelyi Rezső, Benedek Szabolcs, Rentz Mátyás, Mrena Julianna, Dienes Eszter, Bistey András, Rékasy Ildikó, Haklik Norbert, Saád Katalin, Hatvani Dániel, Serfőző Simon, Matuz János, Szenti Ernő, s a karcagi nyomdászunoka: Kertész Péter; aztán a képzőművészek, Sváby Lajos, Györfi Sándor, Prohászka Antal, Palkó Tibor, Pogány Gábor Benő, Verebes György… S akik publikációjának először az Eső adott helyet: Sepsi László, Hecker Héla, Molnár H. Magor, s – ha már Karcagon vagyunk, de ha nem itt lennénk is – említsük meg a nagyon tehetséges fiatal költőt és filoszt, az idevalósi Kele Fodor Ákost, és az ugyancsak nagykunsági, kunhegyesi Karap Zoltánt.
Folytathatnám a sort, de inkább lapozzák fel az Esőt, elvileg a megye valamennyi iskolájában, könyvtárában hozzáférhető, és ott van a standokon. Az Interneten is: http://www.esolap.hu .
Sokszor az anyagi ellehetetlenülésével küszködve, de létezik a lap. A magyar irodalomban Jász-Nagykun-Szolnokot az Eső jelenti. Meg azok a szerzők, akiknek versei, novellái, tanulmányai rendszeresen megjelennek a lapban. Többségük az Eső nélkül is rangos irodalmár, de számtalan szöveg nem született volna meg a folyóirat ösztönző hatása nélkül. S legfőképp a szolnoki és megyei olvasók, műélvezők nem tudnák így csokorban látni irodalmi értékeinket.
Értékeinket. Már megint az értéknél vagyunk, s úgy látszik, egyre kisebb az esély, hogy meghatározzam ezt a szócskát. Nemrég például megállított egy ismerős öregúr az utcán, s előrebocsátva, hogy rendszeres olvasója a lapnak, udvariasan körített, de őszinte felháborodásának adott hangot, megjegyezve, hogy nemtetszését egy ismert szolnoki kulturális létező (ha mondanám a nevét, többeknek itt nagyon ismerősen csengene), szóval egy másik öregúr is osztja. drMáriás egyik Esőben megjelent rajzát kifogásolta, amelynek címe: A hülye és az elmúlás, valamint Benedek Szabolcs A mészáros című kitűnő novelláját, amely olyan hentesről szól, aki megölt felesége valamint alkalmi nőismerősei holttestét kiméri üzletében. Tekintettel arra, hogy a történet gyerekkoromból homályosan rémlik, prózaíró barátunk a nagyjából lehetséges kétféle epikai indíttatásból, hogy tudniillik az író kitalálja vagy kitálalja a történeteit, valószínűleg az utóbbit választotta, vagyis öreguraink a valóság irodalmi megformálása ellen protestálnak. Márpedig ha az irodalom nem valóság, akkor micsoda?
S még azt is mondta az bizonyos öregúr mosolygósan, hogy szerkesztőként jobban tekintettel lehetnék a magafajta neonépi kispolgár ízlésére. (Ezt a neonépit a helyesírás-ellenőrző aláhúzta ugyan, de azért értjük, hogy mire gondolt beszélgetőtársam. Illetve, dehogy értjük! Valószínűleg ő is zavarba jönne, ha értelmeznie kellene a neonépi kispolgárt.)
Ha már nem tudom pontosan meghatározni, mi az érték, fogadjuk el axiómaként, hogy az Eső, amely ugye, maga is médium, többnyire értéket, jó irodalmat közvetít olvasóinak. Ha axióma, akkor nem kell bizonyítanom erényeit, mondjuk azzal, hogy az Eső egyre több megyei középiskolában érettségi tétel – ez egyébként sem érdem, hisz a helyi irodalom címszó tartalommal való megtöltése úgyis csak gondot okoz a tanároknak, különben is, mint tudjuk, a közoktatást mostanában szidni szokás, a tanárokat verni, a diszlexiás, kólafogyasztó, hamburgerzabáló (igaz, mostanában inkább a gyros és a pizza a divat), internetező, értéktudat nélküli fiataloktól pedig jövőt félteni.
Mondjuk, én nem féltem. Még az Internettől sem. Az is egy jó médium. Vizsgálhatnánk persze, hogy a hagyományos médiumokban, újságban, rádióban, televízióban mekkora helyet kap az értékes irodalom. Könnyen rávághatjuk, hogy keveset, hiszen ha, mondjuk, összehasonlítjuk a húsz évvel ezelőtti és a mostani megyei lapot, szembeötlő, hogy régen rendszeresen közöltek verset, novellát, most meg nem annyira. Viszont a húsz évvel ezelőtti megyei lapban vagy lapokban ritkán találunk irodalmi értéket, még akkor is, ha magam is közöltem ott zsengéimet. De mondjuk – bár vannak hagyományai az irodalom napilapokban való közlésének, s ez nem is lenne rossz, ha jól működne, még ha tudjuk is, hogy szűk (bár feltehetőleg igényes) réteget érdekelhet csak –, lehetne egy olyan vetülete az értékközvetítésnek, hogy például írnak az Esőről, vagy éppen a szerzőkről jól hangszerelt, emberi cikkeket. De végül is írnak! Rendszeresen hírt ad folyóiratunkról a megyei lap, a helyi tévék, rádiók. Az országos sajtó is olykor. Azt hiszem, régen sem volt jobb a helyzet.
Viszont lett időközben egy korlátlan médium, az Internet. Ott akkora a szabadság, hogy az ember szinte elvész benne. Persze keveredik ocsú és tiszta búza, de mondjuk a nyolcvanas években, az egyébként nagyon puha diktatúra idején éppen a sokféleségért, a választék, a választhatóság szabadságáért fohászkodtunk. Hát megkaptuk. Az érték hozzáférhetősége nem gond többé. Az értékválasztás persze ízlés, tudás kérdése. Az értékválasztás száz éve is ízlés, felkészültség kérdése volt. S ha nem tudunk hozzáférni az értékhez, mert nem tudjuk felismerni, azért nem biztos, hogy a közvetítő közeget kell kárhoztatnunk.
Sokféle bort ittam már. A múlt héten a tokaji írótáborban jártam, s úgy alakult, hogy Técsi Zoli értékgyűjtő, -megőrző és -közvetítő médiamunkás, egykori kollégám, egyik este elvitt barátjához, Demeter Zoltánhoz, a borászok borászához – akit ezzel a címmel (titkos szavazásos értékválasztással) maga a szakma emelt maga fölé –, és ott néhány palack megízlelése után megsejtettem, megtapasztaltam, mi az igazi érték a borok között. Amit vállalni lehet. Lásd: értékvállalás. Azt hiszem, ez a dolgozat igazi értékközvetítő szerepét akkor tölti be, a bor kultúráját közvetítve Önök felé, felétek, ha felhívom a figyelmet – s ez nem a reklám helye – Demeter Zoltán borainak értéktelítettségére. Nem hiába vallja készítőjük: a bort nem az ember találta ki – ajándékba kapta Istentől.
Kis változások a nagy változatlanságban, írtam a címben. Az érték meghatározásával adós maradok, de azért úgyis tudjuk, mi az. Tudta Voltaire is több mint kétszáz éve. A tokaji bor. S Fekete János gróf volt a médium.
Higgyünk benne, ha van jó szemünk, fülünk, ízlelőbimbónk, és persze türelmünk, szerencsénk, késztetésünk, akkor az érték megszólít bennünket.
Karcag, 2008. augusztus
