Otthonos idegenség (Kunhegyes)
Úristen, csak nem sértődtem meg! Hetek óta készülök megírni… Mit is? Azt, hogy kunhegyesi vagyok? Vagy valami válaszfélét egy félmondatra, amit kedves ismerősöm ejtett el: tudod, itt azt tartják rólad, hogy nem vallod annyira kunhegyesinek magad. Micsoda, mennyire, meg mi az, hogy vallani?
…Eredetileg nem is így hangzott a kijelentés. Ismerősömmel nemrég telefonon beszélgettünk valami másról – persze, Kunhegyesről –, amikor véletlenül vagy megfontoltan kicsúszott a száján. Megdobbant a szívem kicsinyt, de nem tudtam elkapni a lényeget, nem is emlékszem, visszakérdeztem-e rögtön, vagy hagytam ellebegni a gondolatot, amely akkor tán élesebben fogalmazódott – vagy csak engem vágott meg jobban a kelleténél.
Úgyhogy tegnap felhívtam ismerősömet, és visszakérdeztem: mit is tartanak rólam. Akkor mondta ezt. Rá is írtam egy boríték hátuljára, nehogy megint elfelejtsem. Az is megfordult a fejemben, hogy ennek stílusértéke van, meg hát a pontosság miatt, ugye. Azt nem tudom, hogy kik tartják ezt rólam – ismerősöm jellemes ember, és nem is nagyon firtattam. Nem érdekel. Na jó, azért egy kicsikét, mégis! De nem ez a fontos. Hanem, hogy van egy mondat, amely a viszonyom megfogalmazására késztet.
Hogy kunhegyesi vagyok-e?
De mi az, hogy kunhegyesi? Ki a kunhegyesi? Sok rossz áthallás: mi a magyar, ki a magyar? Engem ez sosem foglalkoztatott: belenőttem egy nyelvbe, egy kultúrába. Nem vagyok rá büszke, nem szégyenkezem miatta: ez nekem természetes.
Nem is az a kérdés, hogy kunhegyesi vagyok-e. Az vagyok. Meg szolnoki is, kicsit abádszalóki, karcagi, nyírteleki, szegedi. Odavalósi vagyok, ahol éppen lakom, vagy ahol éltem, ahová emlékek kötnek, ahol ismerősek az utcák, a házak, az emberek. Függetlenül attól, hogy bárhol legyüttmentezhetnek.
A nevek tanúsága szerint sváb vér is keveredik anyám szalóki ágába. Apám apja meg a Dunántúlról jött a Kunságba. Néhány pesti (még monarchiás-háborús) év után Kunhegyesen telepedtek le idevalósi nagyanyámmal, akinek felmenői amolyan tősgyökeresek voltak.
Néha azt hallom, hogy: mi kunok, nagykunok. Jóindulatúan engem is így tartanak számon. Ugye, te kun vagy? Nem szoktam vitatkozni, mosolygok, rábólintok, ha erősködnek, vagy ha úgy érzem, hogy ez fontos nekik.
De mi az, hogy kun? Már megint: mi a magyar, ki a magyar? Hogyan írta Ady? „Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.” Azért ezek odadobottságukban is pontos szavak.
Hogy konok kunok, meg nyakas népség. Ezekkel az állandó jelzőkkel sem tudok mit kezdeni. Unom, ahogy alliterálnak, és nem jelentenek semmit, ostoba díszei csak egy megfoghatatlan szónak. Azt sem tudom, hogy dicsérő vagy elmarasztaló jelentésben élnek bennem. Akik használják, persze az előbbi érzéseket próbálják mozgósítani a hallgatóban vagy olvasóban, de hát én arra sem esküszöm, hogy a kurucok jobb magyarok, mint a labancok.
Megfoghatatlan szó. Mármint: a kun. A történelmet, ugye, ismerjük. Úgy nagyjából. Ne vesszünk el részletekben, de azért szögezzük le, nagy volt errefelé a jövés-menés; jöttek, mentek, menekültek a népek. És házasodtak. Hogyan írja József Attila? „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” Aztán: „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben…”
Mi a kun, ki a kun? Mi kell, azzá lenni? Kötöny kánig visszavezetett családfa? Vagy elég a redemptióig? Vagy? Nemrég a gyermekéveivel Kunhegyeshez kötődő Körmendi Lajosról írtam egy esszébe hajló kismonográfiát. Ebben szerepel: „A család története annyiban érdekes, hogy a kun hagyományokkal, a Nagykunsággal oly tökéletesen azonosuló író, akinek irodalmi, kultúraszervezői munkásságát nemcsak befolyásolta, de meg is határozta ez az erőteljes vonzalom, kötődés, valójában – származását tekintve – nem volt kun. Illetve, dehogyisnem. A Nagykunság szülő- és felnevelő helye lett, s azonosságát is az itteni népcsoportban vélte megtalálni olyannyira, hogy nemcsak a Kunság történetét kutatta-olvasta kitartóan, de a türk rokonnépeket is fölkereste Ázsiában, és sokat fordított az irodalmukból.”
Kérdezzük meg még egyszer: ki a kun? Vagy: ki a kunhegyesi? Kérdezem magam: kunhegyesi vagyok? Vagy inkább: kunhegyesinek vallom-e magam (annyira)? Ez sem jó kérdés. A viszonyom egyszerűbb és mélyebb. Közünk van egymáshoz. Első tizennyolc évem Kunhegyeshez köt. Most Szolnokon egy huszonvalahány lakásos társasházban élek, immár négy éve. Vannak szomszédaim, akiket nem ismerek meg az utcán, s amikor rám köszönnek, zavarba jövök. Név szerint három-négy családot tudok közülük beazonosítani. A többséggel meg barátságosan jónapotozok, de nem tudom, hogy merre dolgoznak, mi az örömük, a bánatuk. Gyerekkorom Kisfaludy utcájának viszont valamennyi családjára emlékszem. Múltkor képzeletben név szerint végigvettem mindegyiket. Bár lehet, hogy az utcán már nem ismerem meg tagjaikat – már aki él még közülük –, s ha rám köszönnek, szégyenkezem.
De akkori arcuk előttem van ma is, a régi képek elevenek: a férfiaké, akik munkába menet és munkából jövet legurítottak egy-két felest a kis bolt előtt beszélgetve. És érzem a zsíros vagy szilvalekváros kenyér ízét, amit a szomszéd anyukák kentek az éppen ott játszó gyerekeknek, látom a darazsakat, amint a poros nyarakon a hajtós, később a nyomós kútból elfolyó vízerecskéket ostromolják. Emlékszem az esti tehéncsordára, s hogy mekkora árkokat hagyott egy-egy sáros időben arra járó traktor az akkor még kövezetlen úton, s hogy milyen nagyokat sinkóztunk, ha ezek a keréknyomok megteltek esővel s befagytak. Sorolhatnám a régi arcokat, a kéményseprőét, postásét, körülírhatnám a fagylaltos kocsi csengőjének édes-olvadós képzettársításait, vagy mesélhetném, hogy amikor vártam haza a szüleimet, miként metszett gúlát az esti sötétségbe a közeli utcalámpa fénye. Sorolhatnám az édes-olvadós-elfolyó hangulatokat, de minek. Másnak is vannak hasonló képei, s nekem sem kell igazolnom magamat.
Mit jelent nekem Kunhegyes? Sokáig az elvágyódásaim helyszínét, majd egyre ritkuló hazalátogatásaimkor az otthonos idegenséget. Sok éve, amikor még gyakrabban jártam haza, a mozi előtt észrevettem elszármazott ismerősömet, Sz. Lukács Imrét, aki írt egy fél tucat könyvet Kunhegyesről, a kunhegyesi szegényekről. A járda és az úttest szegélyén biciklijére támaszkodva bámulta a református templomot. Nem tudhatom, mire gondolt, milyen emlékek, hangulatok cikáztak fejében – vagy csak várt éppen valakire.
Otthonos idegenség – futott rajtam végig. Lehet, hogy ő akkor sem ezt érezte, most is másként gondolja, nem tudhatom, nekem mégis ezt jelenti az a biciklitámasztó mozdulat. (Mert máshogy és másról tudunk beszélgetni azokkal, akikkel naponta találkozunk, és máshogy, akikkel csak ritkán.)
Mondjam azt, hogy ahogy egyre idősebb leszek, egyre többször gondolok Kunhegyesre? Jó érzés, amikor hírt kapok innen, amikor megszólít keresztanyám egykori gimnáziumi osztálytársa, vagy egy szolnoki régiségkereskedés előtt Oláh Lajosba botlom (aki egy röpke fél óra alatt elmondja, hol tart a múzeum, a gyűjtemény ügye, katonatörténeteket, családfákat, képeslapokat, jelvényeket emleget, csak úgy kapkodom a fejem – egyszer majd megkérdem tőle, mit tud családom kunhegyesi ágáról; gyanítom, jóval többet, mint én), esetleg bizonytalanul ráköszönök Jakab Zoltánra, gondolván, úgysem ismer meg, de pár nap múlva anyám telefonálja, hogy a doktor úr látott engem.
Egykori tanáraimmal összefutni is öröm. Igaz, nem mindegyikkel – akad köztük, akivel nem vagyok köszönőviszonyban. Amellett rossz érzés elmenni. Egy darabig üdvözöltem, ha találkoztunk, akkor még egészen biztosan megismert, tudom, hogy tudta, most is tudja, ki vagyok, ám nem méltatott egy dünnyögős jónapotra sem. Tavaly az érettségi találkozón szóba került ő is. Így utólag megerősödik bennem: nem volt népszerű tanár. S hogy magam is tanár lettem, az emlékek furcsa szűrőjén megkockáztatom, jó sem.
Aztán olyanok is vannak, akiket becsültem, szerettem; ám akadnak köztük, akik tényleg nem ismernek meg – látom a szemükből. Odamehetnék hozzájuk: tanár úr vagy tanárnő, ahogy a Cseh Tamás-dalban szól: „Megismer tanár úr, vagy elfelejtett már…”
Nagyon jó érzés, amikor szolnoki tanítványai vagy kollégái emlegetik elismerően Pókász Endrét, s én büszkén bólogathatok, mondhatom: tudom, rengeteget köszönhetek neki, engem is tanított. Olyankor megkérdik, hol, s rávágom: a kunhegyesi gimnáziumban. Szeretettel emlékszem Csiszér Miklósra is, pedig de sokszor rettegtük az óráit, arról nem is beszélve, hogy amikor diákjai lettünk, földrajzból az én feleletemen szemléltette, milyen az a mínusz egyes. (A hangsúlyt tessék hozzáképzelni!) Vagy Karap Sándorra, akitől a tantárgyánál sokkal-sokkal fontosabb dolgokat tanultunk – hallgatva történeteit.
Ha D. Szabó Miklóssal találkozom, mindig megkérdi: „mikor voltál otthon?” Én persze szabadkozom, hogy bizony már régen, ő meg sorolja, hogy tegnap vagy a múlt héten, s már meséli is, miket hallott, kit fog megírni a napokban.
Nekem Berecz Andris is Kunhegyest jelenti, s ha összefutunk véletlenül, mint mondjuk utóbb a vonaton, otthon jár a beszédünk. Vagy Dienes Eszter (Kunhegyesen sokan Csörögiként ismerik, előbb emlegetett keresztanyám is – vele osztálytársak voltak), aki egyik könyvét úgy dedikálta: „testvéremnek, legkisebb öcsémnek”. Azt hiszem, ebben a titulusban a munkakapcsolat barátságán túl a kunhegyesiségünk is benne van.
Ahol dolgozom, a kollégiumban is sok kunhegyesi gimnazista lakik. Két volt osztálytársam gyerekei, meg iskolatársakéi, s olyanoké persze, akikkel távolabbról ismerjük egymást. Esetleg egyáltalán nem. Nálunk kollégista számos volt focisulis. Vagy Dubovszky Ági például, aki tehetségesen ír prózát, s akinek tavaly karácsonykor született lírai futamát a kalendárium szerkesztőinek figyelmébe ajánlottan – bár tudom, az én közbenjárásom nélkül is helyet kért, s kapott volna e lapokon.
Kalendárium! Szeretem lapozgatni ezt az évente megjelenő kis (vagy nem is olyan kicsi?) könyvecskét. Megtisztelő, hogy írhatok bele, s ha meghozza a postás, rögtön bele is olvasok. Mindig találok benne jó szövegeket – és rosszakat is. De a gyengébb is érdekes lehet, legalább nekünk, kunhegyeseinknek. Ahogy járjuk saját köreinket, ahogy építjük vagy rontjuk a hagyományainkat. Ott van például a sokat emlegetett feketehegyi kirajzás. Hogy testvértelepülés, meg „rokonok” vagyunk az ottaniakkal! Pedig nem. Vagy csak nagyon kicsit – kevesek (ahogyan, máshogyan a finnekkel is). Hiszen, tudjuk, a népek jönnek-mennek, házasodnak. Ezt mondja a józan ész. Mégis, amikor például Gion Nándor gyönyörű, Feketics környékén játszódó regényeit olvasom, és Feketics is emlegetve vagyon bennük, kicsit megdobban a szívem, s Kunhegyesre gondolok. S ha Gion mágikus realistán lebegő prózájában lidérccsirkét emleget, akkor a nagyanyám által is mesélt garabonciások, ördöngösök jutnak eszembe enyhe borzongás kíséretében.
Hogy kunhegyesi vagyok-e? Végül mindegy. Mielőtt ismerősöm említette volna, hogy vannak, akik úgy tartják, hogy nem tartom magam annyira – minek is(?), szóval, már azelőtt is töprengtem valami hasonló szövegen. Hogy a viszonyom megfogalmazzam. Mert fontos. Nekem. A viszony. Illetve nem is én fogalmaztam meg. Csak olvastam valahol, s idézni akartam. Amikor pár éve az általam szerkesztett irodalmi lapba a gyulai kötődésű Simonyi Imréről emlékszámot készítettem elő, Faragó Vilmostól kaptam egy esszét. Abban szerepelnek az alábbi mondatok: „Mi vonz valakit egy helyhez, miért ad rangot a kucséber Grünwaldnak az, hogy gyulai, miért vágyott a világhírben dúslakodó Einstein azoknak az egykori kölköknek az elismerésére, akik szülővárosa utcáján kicsúfolták pipaszárlábára lecsúszott harisnyája miatt...?”
S miért jut nekem erről Kunhegyes az eszembe?
Nos, ez olyan költői kérdés, amely csak a megfogalmazhatatlan választ sejtve vethető föl.
KUNHEGYESI KALENDÁRIUM
