Jenei Gyula honlapja

Kamaszkorunk legszebb gimnáziuma

Vissza a listához

Apámék rádióműszerésznek szántak. Akkoriban – a hetvenes években – az tiszta, könnyű munkának számított. S keresni is lehetett vele. Nyolcadikban viszont két hónapra kórházba kerültem, az iskolából meg még többet hiányoztam. A betegségem elmúlt, a szülői féltés azonban gyorsan rábólintott szándékomra, hogy gimnáziumba menjek. Vagy maguk apámék találták ki a parkolópályát? Erősödjek, s azután majd a gimnáziumban eldöntöm, mit is akarok csinálni. Arra emlékszem, a rádióműszerészség sosem hozott lázba.
     Nyáron osztályozóvizsgát kellett tennem, s a frissen kapott bizonyítványt bevittem a gimnáziumba. Idősödő, szemüveges, bajszos férfinak adtam át. A tablóképekről mindig azt gondoltam, hogy Kiss Endre igazgatónak, de pár éve a Kunhegyesi Kalendáriumban úgy olvastam, ő egy évvel korábban nyugdíjba ment. Vagy azon a hetvenhatos nyáron helyettesített még ott, besegített? Nem emlékszem viszont, hogy utána bármikor láttam volna a gimnáziumban.
     A gimnáziumban, aminek akkor még nem volt neve. ( Pontosabban az volt: Kunhegyesi Gimnázium. Hogy később Nagy Lászlóról nevezték el, sosem tudtam megszokni.) A diáklétszáma pedig rohamosan fogyott. Két vagy három esztendőben csak egy-egy osztályt indítottak. Hetvenhatban is. Harminchatan kezdtünk, de valaki kibukott, más meg harmadikos korában szült, azért hagyta ott a sulit. Ám jöttek is új társak. Meg új tanárok.
     A gimnáziumi évek a világra eszmélésem idejét jelentik. Persze eszmélgettem előtte is, utána is, néha még talán ma is, de az a négy év meghatározóan volt jó és/vagy rossz. Magányos kis fickó voltam eleinte az osztályban, de ahogy telt az idő, egyre jobban megtaláltam a helyemet. Legalábbis úgy érzem, úgy éreztem. Valami eszméletlen védettség, akolmeleg, elvágyódás – ez mind így együtt. Vagy sokkal bonyolultabban.
     Jó volt gimnazistának lenni. De mitől jó egy gimnázium? S a kunhegyesi akkor az volt? Ha a teljesítményünkre gondolunk: nem. Vagyis nem úgy jó, ahogy az elitek jók. Pedig – így visszagondolva – egészen jó tanári kar verbuválódott ott össze akkorra. Hanem: mi nem voltunk eléggé jók, eléggé motiváltak, akik odajártunk. Akiket parkolópályára írattak be a szüleink a rádiószerelés helyett, akiket azért küldtek gimnáziumba, hogy majd irodisták, bérszámfejtők, kishivatalnokok lehessünk a tanácsnál, esetleg valamelyik helyi szövetkezetben. Lusták voltunk, féltehetségek, egy zárt, lefojtott társadalom többnyire kétkezi munkásainak a gyerekei. Az osztályunkban alig akadtak, akik komolyan vették a tanulást. Ne essék félreértés: én sem. Talán Török Tibiben találkozott leginkább a szorgalom és a tehetség. A kunhegyesi gimnazisták felkészültségére jellemző volt, hogy Csiszér tanár úr évekig emlegette azokat az előttünk végzett tanítványait, Halas Jóskát meg Szentpéteri Imit, akikre büszke lehetett, mert sikerült bejutniuk az orvosegyetemre.
     Tízéves koromban apám elkezdte forszírozni, hogy tanuljak németül. Nem volt hozzá kedvem. A szüleim meg rám hagyták. Nem erőltették. Amikor gimnáziumba kerültem, választhattam volna az angolt is, apám viszont a némethez ragaszkodott. Egyetlen idegen nyelvet sem beszélek. Nem vagyok ugyan nyelvtehetség, de egyet azért megtanulhattam volna annyi idő alatt, amennyit nyelvtanulásra fordítottam. Az orosszal tíz évig kínlódtam, de az csak akkor adott némi sikerélményt, amikor Beregszászról áttelepült áltanos iskolai osztályfőnököm feleségéhez jártam különórára. Egyszer összeszámoltam, tucatnyi orosztanárom volt. Végzős gimnazistaként például egy frissen végzett tanárnő, aki nemigen tudott rendet tartani, alkut kötött hát velünk, fiúkkal: ha nem zavarjuk az óráját, azt a néhány lányt, akikkel eldolgozgatott, ha csöndben leszünk, év végén mindenki megkapja a kettesét. Úgy teltek azok az órák, hogy emlékem sem maradt róluk – haszontalanul. Mondjuk előtte Hegedűs Évánál is kettes voltam, de azért a kettesért legalább meg kellett dolgozni.
     A kémiaórákat gyűlöltem. Az osztály egyik felének elsőben nem jutott tankönyv, azt csak majd valamikor januárban kaptuk meg. Biztosan lehetett volna eltökéltebbnek lenni, mondjuk kölcsönkérni könyvet, de hát – ahogy írtam – jellemzett minket akkoriban a tespedtség. A békesség miatt a tankönyv, az alapozás hiányára fogom későbbi szorongásaimat a kémiától.
     De hogy mennyi minden függhet a tanártól! G. Szabóné Kormos Kláránál szerettem matekozni. Másodikban át is tettek tagozatra. Azt viszont pillanatok alatt megutáltam. Emelt óraszámban szenvedtem végig az évet. Már nem tudom megítélni, hogy jól magyarázott-e a matektanár-igazgatónő, ám személyisége nemhogy ösztönzött volna, engem lefagyasztott. A félelemből táplálkozó teljesítménykényszerbe pedig hamar belefásultam. Ő meg beskatulyázott, leírt. Egyszer Horváth Lajos tanár úr jött be helyettesíteni. Föladott egy példát. Aki megcsinálja, ötöst kap. Egyedül én oldottam meg. A helyettesítő tanár beírta a jelest a sok kettesem mellé. Következő órán a naplót lapozgató igazgatónő megkérdezte: mi itt ez az ötös, Jenei. Mondtam. Ő meg kihúzta. Érvénytelenítette a sikeremet. Hát csak így.
     A pénteki énekórákat viszont eleinte még szerettem. Nem kellett rájuk készülni, felelés sem volt sosem, tanárunk hasraütésszerűen osztotta a négyeseket, ötösöket. Az órák többsége a Magyar Ifjúság című KISZ-es hetilap vásárlásával, olvasgatásával telt (Veres doktor szexuális tanácsadó rovata volt a legnépszerűbb.); tanárunk valami sajtófelelős lehetett. Ha éppen nem az újságpénzt gyűjtötte nejlonzacskóba, akkor vicceket mesélt vagy szellemi fölényét bizonyító kérdésekkel traktált bennünket, esetleg nyelvművelői kérdésekben tett vaskalapos állításokat, amelyeket azóta is oly szívesen kérdőjelezek meg.
     Voltak persze mind szakmailag, mind emberileg kiváló tanáraink. Pókász Endre például másodiktól tanított nekünk történelmet. Egy idő után egyértelmű lett: ha már rádiószerelő nem, akkor történelemtanár akarok lenni. Csak az volt a kérdés, mi legyen a másik szakom. Semmi jóval nem kecsegtető bemutatkozása után, s később is előforduló hisztériái ellenére Csiszér Miklós tanár urat nagyon meg lehetett kedvelni. A minőséget képviselte ő is, s nem csoda, hogy néha (gyakran?) fölidegesítette a tanuláshoz való elégtelen hozzáállásunk, mert ő már tudta: a tunyaságnak ára van. De éreztük: értünk haragszik, nem ellenünk. Egyik tárgyát, a földrajzot választottam.
     Csakhogy akkoriban éppen a történelmet nem lehetett fölrajzzal párosítani, így a magyar lépett a helyébe. Magyarból jó két évig közepes voltam. Olvasgattam ugyan, de nem a tananyagot. Magyarórákon attól szorongtam, nehogy felszólítson Almási Mária tanárnő (osztályfőnökünk is volt és némettanárunk, s nagy szeretettel viszonyult hozzánk). Amikor elhatároztam, hogy jobb híján a magyarral párosítom a történelmet, minden megváltozott. Kellett az a döntés, amely kirántott a tespedtségből. 
     Átszakadhatott bennem valami gát, s onnantól a tanárnő az én fogalmazásaimat is felolvasta az osztálynak. Az enyémet, aki esztendővel korábban kínlódva megírt kettes-hármas műelemzéseimet sikerként könyveltem el. Mondjuk, Almási tanárnő kedvenc íróit, Németh Lászlót és Babitsot sosem tudtam (talán nem is akartam) megszeretni, ám amikor valami beszélgetősre sikerült órán egyik osztálytársam megkérdezte Pókász tanár úrtól, ki a kedvenc költője (akkoriban még előfordultak ilyen kérdések), s ő azt találta mondani, hogy Juhász Ferenc (méghozzá a korai Juhász, erre is emlékszem), aznap délután a községi könyvtárból kivettem néhány vaskos Juhász-kötetet, s a másnapi szünetben azokból olvastam fel osztálytársaimnak (ha nem is a korai Juhászból): „Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó / hím-nőstény hullabál? / Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó? / Hogy mi a halál?” Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok. Ez a címe a versnek. Latinovits hetvenhatban halt meg. Ez meg lehetett úgy hetvenkilencben. Így találkoztam a kortárs irodalommal. Nem irodalomórán, hanem Pókász Endre ajánlásával. Legalábbis én így emlékszem.
     És hát Karap Zsiga! (Akit a tablókon Sándor keresztnévvel kell keresni!) Híradástechnika gyakorlatot (vagy valami ilyesmit) tanított nekünk. Fogalmam sincs már, milyen hatékonysággal. De nem is az a lényeg! Kábelt fektettünk fatáblákon, színes drótokat csupaszoltunk, ő meg mesélt mindenféle beavató történeteket, szikrázott körülötte a levegő, néha elővette a gitárját – s valahogy többet lehetett tőle tanulni, mint néhány magát túlságosan komolyan vevő tanerőtől. Beszélt nőkről, emberi helyzetekről, és a rendszerről is, amelyben éltünk.
     Volt egy szőke angoltanárnő. Minket nem tanított, egyszer jött csak be hozzánk helyettesíteni. Nagyon elege lehetett a gimnáziumi állapotokból, az iskolavezetésből. Amelynek egyébként ő maga is része volt valamiképpen, mert úgy emlékszem, igazgatóhelyettesként is dolgozott. Pontosabb hát, ha úgy fogalmazok, hogy az igazgatónő stílusából, módszereiből volt elege. Meg a rendszerből, amit az igazgatónő képviselt. (Igen, megint a rendszer!) Jó volt, hogy megosztotta velünk elégedetlenségét, hogy beszélt arról, miként látja a kisvilágunkat meg a nagyvilágot. Tájolt, ráirányította valamire a figyelmünket. Felnőtt számba vett bennünket. Miközben (hetvenes évek vége) talán egzisztenciális kockázatot is vállalt. Ki tudja? Mindenesetre a következő évben már nem tanított Kunhegyesen.
     Szerettem gimnáziumba járni. Lassan oldódtam fel a közösségben, de feloldódtam. Első nap a negyedikesek (köztük gyerekkori barátom, Szentpéteri Imi is) tornapadra fektettek minket, új fiúkat, s jól elfenekeltek. Egyszer, még az elején, nem ismertem meg az utcán valamelyik harmadikos fiút, s nem köszöntem neki. Ő viszont megismert, megállított, s igen szigorúan elmagyarázta, mihez tartsam magam. Tartottam. Végül is nem esett nehezemre. Volt az egészben valami átláthatóság, valami rend, ami biztonságot sugallt.
     Elevenen él bennem, hogy milyen kibámulni a Kossuth útra az osztálytermünkből – bármelyik évszakban. Azóta minden megváltozott, az épületek is változtak, a fák nagyobbak lettek vagy kivágták őket, de azokat a régi képeket nem tudják fölülírni az újabbak – mondjuk az ötévenként esedékes osztálytalálkozókon való kinézések.
     Emlékszem, egyszer az osztály fiúi a folyosóablaknál tolongtunk: érettségi szünet lehetett, s a végzős lányok meztelen mellel, bugyiban napoztak a tanári lapos tetején. Aztán az eszetlenkedések a kis földszinti stúdióban, ahonnan Szalay meg Nagy Zoli nyomta a zenéket az iskolarádióba. A nagy, békés menzai zabálások. A fogyókúrázó vagy csak finnyás lányok csomó kajajegyet adtak nekünk. Egy-egy tál leves után néhány adag második elköltése Virosztek Attilával, másokkal. A focizások az udvaron, szurkolások a röplabdás lányoknak. A lukasórák. Az irodalmi színpadozás három éve. Lázas viták, szívatások, barátságok. Aztán a plátói micsodák.
     Bevillan egy csomó apróság, kép, történet, gesztus. De kinek fontosak ezek? Csak nekem, meg talán egy-két-néhány embernek még, akik megélték. Mindenkinek megvannak a középiskolás történetei. Minek sorolni őket?
     Egyébként, ha régi osztálytársakkal, iskolatárssal véletlenül összefutok, könnyű témát találni a közös élményekből. Felidézni valamit, egy-egy órát, egy tanárt, egy osztálytársat. Hogy történt ez vagy az? Mi van egyikünkkel, másikunkkal?
     S ez jó! Olyan otthonos. Olyan akolmeleg. Persze a beszélgetések egy idő után elakadnak. Mert az élet szétszórt bennünket nagyon: földrajzilag, anyagilag, családilag, egészségileg, eszmeileg, boldogságilag. Az, hogy ott, akkor a hetvenes évek második felében tanárok és diákok együvé tartoztunk, szép, feledhetetlen, meghatározó emlék. S minden vonatkozásában megismételhetetlen.
     Lehetett volna más is: jobb és szebb, de már örökre olyan marad, amilyen. Persze mindegyikünknek másmilyen. És mégis: meghatározó. Kinek így, kinek úgy. Az eszmélkedés ideje. Kamaszkorunk legszebb gimnáziuma. Kamaszkorunk.
     Kérdezem a feleségemet, mit lehet írni egy ilyen szövegben. Ő mit írna. Mert nem megy az írás, nem megy az emlékezés. Nem akarok számon kérni, hálátlannak vagy hálásnak lenni, nem akarok patetikus lenni, és tárgyszerű sem. Nem tudom rögzíteni, ami folyton változik: az emlékek pulzáló halmazát.
     Annyi minden, s annyi mindenki bevillan, eszembe jut. Például a fűtő és mindenes Gál András. Utcabelink volt, hozzánk a negyedik házban lakott, s pár évvel korábban az ő egyik szobájának falán vágtak ajtót, s ott alakították ki az Újváros kis vegyesboltját. A sánta, de erős és mindig viccelődő kedvű Bandi bácsi nemcsak iskolaszolga volt, de igazi pedagógus is. Beszélgetett velünk, ha kellett ránk szólt, fegyelmezett – és emlékeimben mindig fütyörészik, dalolgat, ahogy föl-lesántikál a lépcsőkön.
     Amikor osztálytalálkozókon lassan gyülekezünk az előtérben, idegen már az épület. Mások a falak, a burkolatokkal is csináltak valamit, másként szerveződnek a terek. Bandi bácsi fütyörészése is hiányzik – s az a nyüzsgés, a hétköznapok szokásos lármája, a fiúvécéből kiszűrődő cigarettafüst, a hormonok tombolása…
     Ma már úgy lépek be a gimnáziumba, ahol egykor otthon voltam, mint idegen térbe. A hely furcsán ismerős, de már mások élete zajlik ott. Az én történetem régen másfelé folyik. De hogy merre csordogál tovább, azt a gimnazista éveim is meghatározzák.