Túlkönyvesedés
– jegyzetvers –
írja valaki a közösségi oldalon, hogy egyik barátunk
ötezer kötetes könyvtárral dicsekedhet, s belinkel
egy millenniumkori bánk bánt, a pesti napló
képes díszkiadását aranyozott vászonkötésben
katona dombornyomású portréjával, hogy olyan is
van neki. de minek, gondolom, úgysem olvassa.
én is egyre kevesebbet olvasok, bánk bánt meg
főleg nem olvasnék, nem jó az annyira, de muszáj,
mert tanítom, mert nekünk, szerencsétlen
magyartanároknak, ilyeneket is olvasnunk kell.
és olvastatnunk. a bánk bánról általában más
magyartanárok is hasonlóan vélekednek, kivéve
a sznobokat, és azokat, akik nemigen olvasnak
egyebet, csak kötelezőket meg szöveggyűjteményt,
s a pályájuk végén is azt gondolják, hogy
az irodalom tulajdonképpen annyi, amennyit
tanítanak. ők az évek során még katona tragédiáját is
megszokják, mert megszokni sok mindent
meg lehet: cipőt, családod, gyereket, tantestületet.
még magunkat is meg tudjuk szokni, vagy egy rossz
kötelezőt, amilyen a bánk bán; ha megérteni
nem is, hisz érteni magunkat vagy a társunkat is
alig-alig. ha egyáltalán. főleg azt nem lehet
megérteni, hogy mitől jó a bánk bán, bár bizonyára
akadnak olyanok, akik szeretik a csukamájolajat is.
amikor tanítom, én inkább elnézést kérek
a diákoktól, és bevallom, hogy nem a kedvenc
művem, de hozzáteszem, nehogy szülői szó érje
az iskola elejét, hogy ugyanakkor nemzeti
drámairodalmunknak és színjátszásunknak
megkerülhetetlen mérföldköve, s ott a helye
a könyvespolcon. ám jobban járunk, ha valamelyik
átdolgozott változatát olvassuk. mondjuk
az utóbbi években több átirata is született.
molière tartuffe-jével is hasonlóan vagyok, a vas-féle
fordítást nem szeretem, pedig az nem is olyan régi,
és talán nem is rossz. ezt nem úgy értem, hogy
fordításként sikerült jól, persze sikerülhetett,
miért is ne, de azt nem tudom ellenőrizni, mert
nem beszélek franciául; mindenesetre olvasható,
érthető, ám amikor sorra kerül a tananyagban,
én a petri-féle változatot használom, azt szívesen
olvasom, vagy mondjuk inkább, eléggé szívesen,
bár lennének, amiket szívesebben, de hát készülni kell
az órákra, legalább átismételni az anyagot. persze
akkor sem, sehogyan nem lehet ezt jól csinálni,
bár vannak tanár ismerőseim, akiket elég jónak
gondolok. mindegy. szörnyű a tanári lét, s ezt ők is
mondják, a jó tanárok. a nyugdíjig negyvenszer
újra kell tanulni a mohácsi csatát, balassi vagy ady
költészetét, balassit májusban, adyra télen esik a hó,
illetve akkor kerül rá a sor, szóval borzalmas, mert
az ember folyton lemaradásban van, pedig
olvasna újakat is, mást, nemcsak kötelezőt. itt
sorakoznak a könyvespolcomon a könyvek, most
éppen porolom őket, megpróbálok rendet csinálni,
mert kegyetlenül elszaladt a nyár, holnap már
szeptember, és kellene valami rendszer, vagy
legalább egy kis rend az órarenden túl is, ami
strukturálja a napokat, a hónapokat, amelyek fáradtan,
nyűgösen rohannak majd a következő évvégéig,
s kellenének könyvek, amikkel kitámasztom az éjszakát,
hogy ne zuhanjon rám a semmi, de olyanok kellenének,
amik tényleg kitámasztják, jók; ám én évek óta
csak hordom ki a könyvtárból a jobbnál jobb
regényeket, amikről igazából persze nem tudhatom,
tényleg jók-e, mert a legtöbbet olvasatlanul
viszem vissza, tehát csak hiszem róluk, hogy jók,
mert mások azt mondták, akik szintén hallották ezt
valakiktől, de lehet, hogy ők sem olvasták, mert
ők sem értek rá elolvasni, viszont anélkül is
tudnak valamit állítani róluk, mint a diákok
a kötelezőkről, amiket kézbe se vettek.
emlékszem, egyszer tanóra után odajött hozzám
két diák, s elmondták, hogy az kapott jobb jegyet
a dolgozatára, aki nem olvasta a könyvet, a másik meg
kettest, pedig esküszik, hogy sorról sorra végigment
rajta, de hát van ez így, nem vagyunk egyformák,
vannak, akik az életen is végigmennek napról napra,
de a végén sem értik, esetleg elfelejtik, mert már
a kötelezőket is elfelejtették, meg különben is
elég divatos mostanában az alzheimer, talán
mert túl sokáig élünk, amíg végleg meg nem
halunk. de végül ez is mindegy. szóval porolom
a könyveket, viszket az orrom, miért is ne viszketne,
tombol a parlagfűszezon, miért is ne tombolna,
augusztus utolsó napja van, holnap már szeptember,
és azon gondolkodom, mikor fogom ezt a sok
kötetet kiolvasni, mert igaz, hogy vannak, amiket
már olvastam, sőt néha újraolvasni is jó őket, még
a kötelezőket is, az édes annával például
így vagyok, na jó, az egy kosztolányi!, de a lényeg
mégiscsak az, hogy már nem férnek a könyvek
a polcomon, és a sorba rakottak tetejére teszem
a többit, s már nincs rendszer, nincs betűrend,
mert ha leveszek egyet-egyet, sosem oda teszem
vissza, sőt nem is teszem vissza, hanem
az asztal sarkán gyűjtöm, s ha már nem férek
tőlük, a padlón stócolom őket tovább, a feleségem
már nem is szól érte, megszokta, de azért örül,
ha néha rendet csinálok, mint most is, hogy
porolom a könyveket, meg szétválogatom, verseket
a versekhez, de közben azon gondolkodom,
melyikeket kéne kidobnom, hogy jobban férjen
a többi, mert ha meghalok, mit csinálnak velük
a fiaim?, értékük sincs, meg ki jár már antikváriumba?,
ahogy valamikor még mi, órákat töltöttünk
belelapozásokkal, rengeteg könyvet vettem én is
a következő évtizedekre, mert úgy képzeltem,
tanítok majd valahol vidéken. s hogy ne fogyjak ki
az olvasnivalóból. persze elég hamar rájöttem,
hülyeség az egész, kevés lesz az időm mindhez,
úgyhogy amikor még nagyobb forgalmat
bonyolítottak az antikvárok, elkezdtem szépen
visszahordani a könyveket, de így is túl sok
maradt, meg azért mostanában is veszek újakat,
kapok is olykor, és ahogy itt porolom őket,
némelyikekről biztosan tudom, hogy csak ilyenkor
veszem kézbe, rendcsináláskor, egyébként csak
a helyet foglalják, a rendetlenséget növelik a polcokon
meg a lélekben, úgyhogy kínlódom csak velük.
bonyolítja a helyzetet, hogy némelyik dedikált, szóval
rakosgatom őket, s belegondolok, milyen keveset
olvashatott a barátom abból az ötezerből, katonát
szerintem középiskolás korában sem, biztosan
puskázott, amikor dolgozatot írtak belőle, velem is
előfordult ilyesmi, például gimnazistaként az anyegint
sem olvastam, vagy a fanni hagyományait; hogy
milyen nagyszerűek, arra csak akkor jöttem rá,
amikor felnőttként, mert tanítanom kellett, újra
kézbe vettem őket. persze a diákjaim nem
szerették meg ezeket se, de hát miért is szerették
volna? homéroszt sem szerettem, ahogyan devecseri
hexameterein botladozik a történet. de nyilván
vannak egyéni vonzalmak, és a spenótot,
a spenótfőzeléket sem egyforma lelkesedéssel
gyűrjük magunkba. eszembe jut pernye andrás,
a zeneesztéta; gimnazista lehettem, amikor
hallottam vele egy beszélgetést a rádióban,
akkoriban, amikor éppen nem olvastam még, bár már
kellett volna az odüsszeiát, szóval pernye azt mesélte,
polgári lakást, könyvtárszobát képzelek mögé,
hogy tizennégy lehetett, s az apja megkérdezte,
olvasta-e már az iliászt, s amikor azt mondta, hogy
nem, az apa úgy felelt, akkor te még előtte állsz
mindazoknak az élvezeteknek, amiket homérosz
kínál. néha ez vigasztal engem is, hogy még
előtte állok, állhatok bizonyos nagy művek kínálta
gyönyöröknek, viszont lehet ugyan, hogy több nap,
mint kolbász, ám jóval kevesebb, mint könyv.
és ráadásul nemcsak olvas az ember, hanem ír is,
meg amikor olvas, néha akkor is csak kötelezőt,
mert magyartanár. egyébként épp tegnap este,
olvasás után, amikor fölmentem a hálószobába,
s a sötétben tapogatódzva épp feküdtem volna le,
akkor gondoltam bele, hogy ha túl is élem a
magyar férfiak átlagéletkorát, akkor is már alig
néhányezer sötétben tapogatódzásom, paplan alá
bújásom lehet, szóval erre gondoltam tegnap este,
de igazából nem lettem szomorú, könnyen
el is aludtam, és ez a belegondolás csak
most jutott eszembe, ahogy porolom a könyveket,
és facsarja az orrom a por meg pollen, szóval,
csak most rakom össze, hogy a barátom, aki
nem sokkal fiatalabb nálam, ha minden nap
kiolvasna is egy könyvet, akkor sem érne a végére
a könyvtárának, márpedig vannak könyvek,
amiket egy nap alatt talán még szerb antal sem
tudott volna kiolvasni, meg aztán nem is a mennyiség
a lényeg, hanem a belefeledkező élvezet, ahogy
megállunk egy-egy jó mondatnál aládúcolni az éjszakát,
vagy bosszankodunk egy sikerületlenen, esetleg
visszalapozunk, ahogyan a valóságban
az emlékekhez, hogy például tavaly ilyenkor is
rendezgettem a könyveimet, poroltam, törölgettem
őket, és már akkor is, meg az előző években is azon
gondolkodtam, mennyire gyáva vagyok, erőtlen, hogy
nem selejtezem őket határozottabban, nem viszek el
pár fuvarnyit a hulladéktelepre; mert arról
még nem is beszéltem, hogy hátralévő időmben
szeretnék olvasni olyan könyveket is, amelyek még
meg sem születtek.
