Jenei Gyula honlapja

Túlkönyvesedés

Vissza a listához

– jegyzetvers –

 

írja valaki a közösségi oldalon, hogy egyik barátunk

ötezer kötetes könyvtárral dicsekedhet, s belinkel

egy millenniumkori bánk bánt, a pesti napló

képes díszkiadását aranyozott vászonkötésben

katona dombornyomású portréjával, hogy olyan is

van neki. de minek, gondolom, úgysem olvassa.

én is egyre kevesebbet olvasok, bánk bánt meg

főleg nem olvasnék, nem jó az annyira, de muszáj,

mert tanítom, mert nekünk, szerencsétlen

magyartanároknak, ilyeneket is olvasnunk kell.

és olvastatnunk. a bánk bánról általában más

magyartanárok is hasonlóan vélekednek, kivéve

a sznobokat, és azokat, akik nemigen olvasnak

egyebet, csak kötelezőket meg szöveggyűjteményt,

s a pályájuk végén is azt gondolják, hogy

az irodalom tulajdonképpen annyi, amennyit

tanítanak. ők az évek során még katona tragédiáját is

megszokják, mert megszokni sok mindent

meg lehet: cipőt, családod, gyereket, tantestületet.

még magunkat is meg tudjuk szokni, vagy egy rossz

kötelezőt, amilyen a bánk bán; ha megérteni

nem is, hisz érteni magunkat vagy a társunkat is

alig-alig. ha egyáltalán. főleg azt nem lehet

megérteni, hogy mitől jó a bánk bán, bár bizonyára

akadnak olyanok, akik szeretik a csukamájolajat is.

amikor tanítom, én inkább elnézést kérek

a diákoktól, és bevallom, hogy nem a kedvenc

művem, de hozzáteszem, nehogy szülői szó érje

az iskola elejét, hogy ugyanakkor nemzeti

drámairodalmunknak és színjátszásunknak

megkerülhetetlen mérföldköve, s ott a helye

a könyvespolcon. ám jobban járunk, ha valamelyik

átdolgozott változatát olvassuk. mondjuk

az utóbbi években több átirata is született.

molière tartuffe-jével is hasonlóan vagyok, a vas-féle

fordítást nem szeretem, pedig az nem is olyan régi,

és talán nem is rossz. ezt nem úgy értem, hogy

fordításként sikerült jól, persze sikerülhetett,

miért is ne, de azt nem tudom ellenőrizni, mert

nem beszélek franciául; mindenesetre olvasható,

érthető, ám amikor sorra kerül a tananyagban,

én a petri-féle változatot használom, azt szívesen

olvasom, vagy mondjuk inkább, eléggé szívesen,

bár lennének, amiket szívesebben, de hát készülni kell

az órákra, legalább átismételni az anyagot. persze

akkor sem, sehogyan nem lehet ezt jól csinálni,

bár vannak tanár ismerőseim, akiket elég jónak

gondolok. mindegy. szörnyű a tanári lét, s ezt ők is

mondják, a jó tanárok. a nyugdíjig negyvenszer

újra kell tanulni a mohácsi csatát, balassi vagy ady

költészetét, balassit májusban, adyra télen esik a hó,

illetve akkor kerül rá a sor, szóval borzalmas, mert

az ember folyton lemaradásban van, pedig

olvasna újakat is, mást, nemcsak kötelezőt. itt

sorakoznak a könyvespolcomon a könyvek, most

éppen porolom őket, megpróbálok rendet csinálni,

mert kegyetlenül elszaladt a nyár, holnap már

szeptember, és kellene valami rendszer, vagy

legalább egy kis rend az órarenden túl is, ami

strukturálja a napokat, a hónapokat, amelyek fáradtan,

nyűgösen rohannak majd a következő évvégéig,

s kellenének könyvek, amikkel kitámasztom az éjszakát,

hogy ne zuhanjon rám a semmi, de olyanok kellenének,

amik tényleg kitámasztják, jók; ám én évek óta

csak hordom ki a könyvtárból a jobbnál jobb

regényeket, amikről igazából persze nem tudhatom,

tényleg jók-e, mert a legtöbbet olvasatlanul

viszem vissza, tehát csak hiszem róluk, hogy jók,

mert mások azt mondták, akik szintén hallották ezt

valakiktől, de lehet, hogy ők sem olvasták, mert

ők sem értek rá elolvasni, viszont anélkül is

tudnak valamit állítani róluk, mint a diákok

a kötelezőkről, amiket kézbe se vettek.

emlékszem, egyszer tanóra után odajött hozzám

két diák, s elmondták, hogy az kapott jobb jegyet

a dolgozatára, aki nem olvasta a könyvet, a másik meg

kettest, pedig esküszik, hogy sorról sorra végigment

rajta, de hát van ez így, nem vagyunk egyformák,

vannak, akik az életen is végigmennek napról napra,

de a végén sem értik, esetleg elfelejtik, mert már

a kötelezőket is elfelejtették, meg különben is

elég divatos mostanában az alzheimer, talán

mert túl sokáig élünk, amíg végleg meg nem

halunk. de végül ez is mindegy. szóval porolom

a könyveket, viszket az orrom, miért is ne viszketne,

tombol a parlagfűszezon, miért is ne tombolna,

augusztus utolsó napja van, holnap már szeptember,

és azon gondolkodom, mikor fogom ezt a sok

kötetet kiolvasni, mert igaz, hogy vannak, amiket

már olvastam, sőt néha újraolvasni is jó őket, még

a kötelezőket is, az édes annával például

így vagyok, na jó, az egy kosztolányi!, de a lényeg

mégiscsak az, hogy már nem férnek a könyvek

a polcomon, és a sorba rakottak tetejére teszem

a többit, s már nincs rendszer, nincs betűrend,

mert ha leveszek egyet-egyet, sosem oda teszem

vissza, sőt nem is teszem vissza, hanem

az asztal sarkán gyűjtöm, s ha már nem férek

tőlük, a padlón stócolom őket tovább, a feleségem

már nem is szól érte, megszokta, de azért örül,

ha néha rendet csinálok, mint most is, hogy

porolom a könyveket, meg szétválogatom, verseket

a versekhez, de közben azon gondolkodom,

melyikeket kéne kidobnom, hogy jobban férjen

a többi, mert ha meghalok, mit csinálnak velük

a fiaim?, értékük sincs, meg ki jár már antikváriumba?,

ahogy valamikor még mi, órákat töltöttünk

belelapozásokkal, rengeteg könyvet vettem én is

a következő évtizedekre, mert úgy képzeltem,

tanítok majd valahol vidéken. s hogy ne fogyjak ki

az olvasnivalóból. persze elég hamar rájöttem,

hülyeség az egész, kevés lesz az időm mindhez,

úgyhogy amikor még nagyobb forgalmat

bonyolítottak az antikvárok, elkezdtem szépen

visszahordani a könyveket, de így is túl sok

maradt, meg azért mostanában is veszek újakat,

kapok is olykor, és ahogy itt porolom őket,

némelyikekről biztosan tudom, hogy csak ilyenkor

veszem kézbe, rendcsináláskor, egyébként csak

a helyet foglalják, a rendetlenséget növelik a polcokon

meg a lélekben, úgyhogy kínlódom csak velük.

bonyolítja a helyzetet, hogy némelyik dedikált, szóval

rakosgatom őket, s belegondolok, milyen keveset

olvashatott a barátom abból az ötezerből, katonát

szerintem középiskolás korában sem, biztosan

puskázott, amikor dolgozatot írtak belőle, velem is

előfordult ilyesmi, például gimnazistaként az anyegint

sem olvastam, vagy a fanni hagyományait; hogy

milyen nagyszerűek, arra csak akkor jöttem rá,

amikor felnőttként, mert tanítanom kellett, újra

kézbe vettem őket. persze a diákjaim nem

szerették meg ezeket se, de hát miért is szerették

volna? homéroszt sem szerettem, ahogyan devecseri

hexameterein botladozik a történet. de nyilván

vannak egyéni vonzalmak, és a spenótot,

a spenótfőzeléket sem egyforma lelkesedéssel

gyűrjük magunkba. eszembe jut pernye andrás,

a zeneesztéta; gimnazista lehettem, amikor

hallottam vele egy beszélgetést a rádióban,

akkoriban, amikor éppen nem olvastam még, bár már

kellett volna az odüsszeiát, szóval pernye azt mesélte,

polgári lakást, könyvtárszobát képzelek mögé,

hogy tizennégy lehetett, s az apja megkérdezte,

olvasta-e már az iliászt, s amikor azt mondta, hogy

nem, az apa úgy felelt, akkor te még előtte állsz

mindazoknak az élvezeteknek, amiket homérosz

kínál. néha ez vigasztal engem is, hogy még

előtte állok, állhatok bizonyos nagy művek kínálta

gyönyöröknek, viszont lehet ugyan, hogy több nap,

mint kolbász, ám jóval kevesebb, mint könyv.

és ráadásul nemcsak olvas az ember, hanem ír is,

meg amikor olvas, néha akkor is csak kötelezőt,

mert magyartanár. egyébként épp tegnap este,

olvasás után, amikor fölmentem a hálószobába,

s a sötétben tapogatódzva épp feküdtem volna le,

akkor gondoltam bele, hogy ha túl is élem a

magyar férfiak átlagéletkorát, akkor is már alig

néhányezer sötétben tapogatódzásom, paplan alá

bújásom lehet, szóval erre gondoltam tegnap este,

de igazából nem lettem szomorú, könnyen

el is aludtam, és ez a belegondolás csak

most jutott eszembe, ahogy porolom a könyveket,

és facsarja az orrom a por meg pollen, szóval,

csak most rakom össze, hogy a barátom, aki

nem sokkal fiatalabb nálam, ha minden nap

kiolvasna is egy könyvet, akkor sem érne a végére

a könyvtárának, márpedig vannak könyvek,

amiket egy nap alatt talán még szerb antal sem

tudott volna kiolvasni, meg aztán nem is a mennyiség

a lényeg, hanem a belefeledkező élvezet, ahogy

megállunk egy-egy jó mondatnál aládúcolni az éjszakát,

vagy bosszankodunk egy sikerületlenen, esetleg

visszalapozunk, ahogyan a valóságban

az emlékekhez, hogy például tavaly ilyenkor is

rendezgettem a könyveimet, poroltam, törölgettem

őket, és már akkor is, meg az előző években is azon

gondolkodtam, mennyire gyáva vagyok, erőtlen, hogy

nem selejtezem őket határozottabban, nem viszek el

pár fuvarnyit a hulladéktelepre; mert arról

még nem is beszéltem, hogy hátralévő időmben

szeretnék olvasni olyan könyveket is, amelyek még

meg sem születtek.