Tóth Krisztina: Az időben rend van című kötetről
Tóth Krisztina
Az időben rend van című kötetről
Jenei Gyula új verseskötete óvatos számvetés. Azért mondom, hogy óvatos, mert a számvetés szóhoz óhatatlanul kapcsolódik valami pátosz. A pátosz viszont feltételezi a magasztos dolgokban való töretlen hitet. Hát itt a pátosznak nyoma sincs. Harsány szomorúság helyett beletörődő figyelem jellemzi a verseket. A versbeli beszélő megfigyelése tárgyaként, tetten érendő, rögzítendő folyamatként kezeli az elmúlást. Saját anyjának haldoklásában és világból való kikopásában önnön elmúlását látja és rögzíti, hogy előzékenyen megmutassa nekünk, olvasóknak, nagyjából ilyen lesz a miénk is.
Apró tárgyak hagyják lenyomatukat a szövegen, érzelgős semmiségek, ahogy a szerző önironikusan megjegyzi. A tónusában alig változó, rezignált, puritán szövegkörnyezetben lekopik ezekről a hétköznapi valóságelemekről az érzelem, és minden dokumentumértékűvé válik. Semmiségből átlényegül leletté, mindenkori elmúló időnk mindennapi rétegeiből. (Ezekből a részletekből rekonstruálható, mintegy mellesleg, egy teljes élet. Két zárójel közé szültél, anyám – olvassuk.) Mint a kötet záró versében a meszelt falon a csorgásnyomok, úgy gördül itt le szinte magától, önsúlyától minden egyes képsor, nyomot hagyva a pillanatról. És időnként maga a pillanat is megismétli magát, a múlt rávetítődik a jelenre egy fejkendős öregasszony képével, vagy kísért, mint a szerelem fantomfájdalma, időnként pedig kimerevítődik: örökké tart ez a reggeli köd. Aztán a ritmus visszabillen, minden a helyére kerül. A versek, akárcsak a régi fotók, felvillantják az eltelt idő képeit, időnként összekeverik az emlékdarabkákat, mint a kártyát. Az új sorrend, a visszagondolás szeszélyes sorrendje új mintázatot hoz létre, de az olvasat ugyanaz: mi következünk. Mert az időben rend van.
Hát ezért írtam, hogy számvetés. Ennyivel lehet számolni akkor – gondolta a szerző. Ebből költött takarékosan, mégis nagyvonalúan.
BORÍTÓSZÖVEG
