Jenei Gyula honlapja

A költő fekete-fehér képeket elevenít fel, fotográfiai elemeket idéz elénk, ahogyan kifejti lelkének és memóriájának folyamatosan feltűnő részleteit. A kép, a fénykép az emlékkel egyenértékű, és elmosódó, mint a megfoghatatlan álom.

Az időbeliség, a pillanatképek összedolgozottságának egymásutánja az a folyamat, amelyből a kötet sajátos kronológiája és felépített szerkezete kibontakozik. Megjelenik a természeti idő, vagyis az éjjelek és nappalok váltakozása (Hajnali éberség), valamint a jelentőségteljesebben részt vevő emlékváltakozás, és ennek időbelisége. Jenei ezt az időtartamot keretezi a szépséggel és a csendességet hordozó megnyilvánulásokkal, amelyek egyben a természetnek és az ősznek a szépségét (Legszebb álarcai) is jelentik. Ennek persze átvitt értelme van: az ősz az elmúlás jelképeként a mindenkire egyaránt vár(akoz)ó halál beteljesedésének is a jelképe, amely központi szerepet játszik e kötet verseiben. A szépség állandósága, a természet vitalitása ellentétben áll az emberi mulandósággal. Jenei a szoborsággal, a fénnyel megörökített pillanattal érzékelteti (Alvó titánok, Két reggel, Míg el nem tűnünk), hogyan tehet a szem és az elme különbséget a konstans és a pillanatnyiként is örökké változó, majd végleg eltűnő között. Ezen felül – Jenei közlése szerint – az ember szépsége, rejtett értékei testté, majd élettelen tárggyá minősülnek át az időben, melyben rend van…

A költő a halál motívumát az emberi elmúláson, elpusztuláson, lassú de annál érzékletesebb biológiai-fizikai példákon és mintákon keresztül mutatja be. Barátok, kollégák halála, majd az édesanyjáé kerül előtérbe. A kapcsolat a családi (genetikai) és érzelmi köteléken túl a betegedés és végső elmúlás folyamatához vezet el. Az ember a másikon keresztül ismeri fel saját magában a benne rejlő tulajdonságokat, jellemvonásokat. Jenei által maga a halál is tulajdonsággá válik. Hordozott, örökölt, eltörölhetetlen és kikerülhetetlen tulajdonsággá. Humán evidenciává. A létezés folyamatának, megélésének és végességének a felismerése, felismerhetősége, és lényege rajzolódik ki a költeményekben. Jenei filozofikus és mély lélektani érzékletességgel írja meg ezt. Történnek az események a mindennapokban, de valami mindig szorít: a tudat. Alvó titánok című versében a fény és a teremtett teremtő megjelenése valamennyire érzékelteti a transzcendencia jelenlétét, és ez szintén keretként jelentkezik: Istenhez a kezdetekkor és a vég eljövetelekor szól, közben mintha elfeledné, háttérbe kerítené. A fény és az árnyék, mint a jó fotográfia tulajdonsága, expresszív végletként van jelen az emberi életben is. Jenei közvetítésében a „profán és érthetetlen” (Az ittlét öröme) a lét és léten túli állapot filozófiai megragadásának bonyolultságát, és az elgondolhatóság határait is jelenti. Az elmének a tisztasága és a fizikai tisztaság ellentétezése és párhuzama egyben, valamint ezek bomlása átvitt és konkrét jelentésben áll.

Jenei a kötetben elkezdi konkretizálni a történteket, mesélni akar, kiadni magából a nyomasztó gondolatokat: ebben a legendában a diagnózis, a látogatások, a kórház (szinte mint második otthon), vagy az otthon a családdal, gyerekekkel, feleséggel, mind az általánosság, az átlagélet megtestesítői és részei. Ez az általánosság is rend az időben. A lírai én rendet is akar tenni ebben az időben (Vaktükörszilánk). A megjelenő „elközömbösödés”, az elidegenedés, a (modern, urbánus, akár túlcivilizált) rendben lévő megszokott jelenségek. A „pár apró, zavaró körülmény” (Másként mesélnéd), azaz ezeknek az emlékeknek a feltoluló sokasága a jelent, a realitás rendjét zavaró tényezők – „emlékek: fagyott madártetemek zuhannak múlt és jövő közt” (Úgy örömtelen). A tiszta elme akarja a megzavarást, hiszen nélküle minden sterillé válna, kórháziasan sterillé. A letisztult elme mellett még a letisztult sorok segítik meg ezt a kifejezésmódot. A kijelentő mondatokkal dolgozó költő ritkán tesz fel kérdést, vagy kiált fel. E két utóbbi is belső, spontán reakció mindössze. Nem a nyilvánosságnak szóló, de nyilvánosságra hozott sorok ezek. A kötet vallomásértékű, családi és szubjektív dokumentáció, fényképalbum.

A kötetben (főként a Belefárad című versben) minden racionális, reális, minden a társadalmi elvárásoknak megfelelően alakul. A folyamat öröklött betegség, kivonódni alóla nehéz. Jenei egzisztencializmusában a halál nagy dolog, azaz nagydolog (Milyen lesz), ahogyan kifejezi a hozzá fűződő érzéseit. A mindenféle talanság és telenség megjelenése (a határozatlan és egysíkú lét jelenségei) mellett erőteljes iróniát alkalmaz: „angyalok szaros pelenkában” sorában (Milyen lesz). A halál maga is zavaró tényező, amely nem fér össze a létezés rendjével. Az idő pedig a végességnek és a végtelenségnek, a halandóságnak és halhatatlanságnak is a viszonyító (relativitást indukáló) jelensége.

A halál erejének és elkerülhetetlenségének a ciklusa az Egy érzés leltározhatatlansága. Jenei itt az anya-fiú kapcsolatot állítja a centrumba. Isten immár erőteljesebben megjelenik (Aggódások), és az ima, mint eszköz, mások megmentéséért adódik. A bemutatásnál a szerző kívülről halad befelé. A kórház épületétől (Kórházszagú) a hús és csont szürkült konkrétumáig, közelségéig (Másik ajtóban, Majd amikor). A kapcsolatot, köteléket a Nem hívtam című versben magyarázza a költő. Érzi, magyaráznia kell a dolgokat, elsősorban magának, majd a leírt sorok az olvasónak is megmagyarázzák a látottakat („emlékek: fagyos földdarabkák / a múlt idő jele bennem kopog.”). Az elidegenedés (az „elközömbösödés”) a testi és lelki eltávolodást egyszerre jelenti (Majd amikor). A haldokló test és az életteli közötti viszony Jeneinél kettős: érzelmileg egyre távolabbi, idegenebb, ám mégis elgondolkozó. Paradox módon hozza közel egymáshoz a jelenbeli elidegenedettet a múltbeli szorosabb érzelmi kötelékekkel. Az emlék halványodásának természetes időbelisége helyett felelevenített képeket kapunk, élesített, kontúrozott, hozzáértő módon előhívott képeket.

Gondolatok, emlékek gyötrik, majd rádöbben, mégsem a pátosz és a teatralitás hajtja érzelmeit, hanem a racionális, elfogadó emóciók. Anyját talán mégsem szerette annyira (Anyám kórházban), és ebbe szinte azonnal belenyugszik, megmentve saját lelkiismeretét is az adott helyzetben. Az „idő majd rajtunk is betelik” (Majd amikor) sorában a nemzedékek közötti kapcsolat és az örökké fenyegető végzet bizonyosságának, és megfelelő idejének az érzékeltetése rejlik benne. A költő sorsérzése a pillanatból fakad: néhány nap alatt fogalmazódik meg benne minden, az anya haldoklásának, betegségének és biológiai elsorvadásának következményeképpen. Innen kiindulva válik az összes felfedezett és kimondott gondolat általános bölcsességgé, egyetemes felismeréssé. Ebbe a körbe megint belekerül Isten (Lassan magamra), „isten kezéből kihullik ez a napszak…/ ahogy kihullunk majd mi is…”. Isten nevét kis betűvel írta a szerző (ahogyan Vassnál is tapasztalható ez a nyelvi akarat!). A halál közeledtével Isten talán nagyobb szerepet kap a lírai én tudatában, lelkében. A haldoklás – más ember haldoklása – időbeli örökkévalóságnak tűnik. Az én másként érzékeli a maga létezését és halálát és másképp másét. A költő nyomatékosítással fejezi ki az „el nem fogynak” és a „jó lenne már” kifejezésekkel a halálküzdelem és halálfélelem által fogva tartott kívülállóság túllenni-rajta-akarását. A megváltó pillanaton való átlendülést és onnantól fogva múltbeli eseményekként kezelni az immár emlékké változó jelenbeliséget, jelenvalóságot.

A haldokló test már szellemileg sem egészséges létezésének problémája a feleslegesség morális kategóriájába is bekerül. Jenei morális hozzáállása a másikhoz (anyjához) és a helyzethez kezdetben igyekezetszerű. Szánalma, ottléte, törődése túllép a társadalmi elvárásokon, és személyesen igényelt cselekedetté, gesztussá válik. A kötelék a legutolsó pillanatban válik valóban bensőséges viszonnyá, így alakul meg a rend is a lírai én idejében (Ülök ágyadnál, Várom a telefont, Jó lenne már). Saját létezésének mozzanatai miatt olykor szabadkozik, most ül és gondolkozik, remél, imádkozik: a másik megszabadításáért.

„Meghalni könnyű, meghalni nehéz” (Most anyád). A színpadi jelenetsorozatként is értékelhető (emlékfény)képsorozat után, a tetőpont után a lecsendesülő végkövetkeztetés érkezik el. A lírai én megkönnyebbül(?). Ezután, a kórházi emlékeket és gondolatokat, úgymond, hozzá lehet csatolni a többihez. A leltározás következik: Az élő után élettelen, tárgyi emlékek maradnak. A tudatot, szavakat, elmét és az érző idegű szervezetet – az embert felváltja a leltár (Egy érzés leltározhatatlansága). „Csak a test a konkrét a hullaházban… csak a sütemény konkrét a tányéron” (Gyerekkorom egéről). A konkrét és az átvitt értelem mindent átszőve van jelen a költő életében. Elérkezik a pillanat, amikor mindkettő értelmében rend lesz az időben.

A „halott ragyogásban” (Az időben rend van) általánosságban is kevesebb már az ember… A lírai én kijelenti álláspontját, megtapasztalt dolgát: „az időben rend van”. A dolgok továbbra is „valameddig visszanézhetően” alakulnak, és visszatér a fekete-fehér, és a fény-árnyék motívumrendszere. A fényképészeti technikákra épülő emberemlékezet mellé odakerül a most. A lírai én ismét a jelenben van, komolyan kezd foglalkozni saját testével, a lehetséges betegségekkel (Ritmuszavar), és ennek megint rendbontó funkciója kerekedik. Amikor „félreveri a szívet a lélek”, valami megint mumussá változik. Az idő periodikus bizonyossággal gyártja pillanatait.

Az összeférhetetlenség lényegisége is ez, amely a gondolatot, a tudatot folytonosan az érzések és pillanatok analízisére készteti. Az élet kielemzésére. Valamint arra, hogy hogyan fér meg a hiány jelenléte is ebben a(z) (ördögi) körben.

MAGYAR NAPLÓ, 2013/9