Jenei Gyula honlapja

Laik Eszter: A jövőlátó múlt (Mindig más)

Vissza az írásokhoz

Laik Eszter
Jövőlátó múlt

Jenei Gyula Mindig más című verseskötete nemcsak méltó megidézője és folytatója A szegény kisgyermek panaszainak, de elragadtatott részrehajlás nélkül állítható, hogy Kosztolányi óta az egyik legkiemelkedőbb gyerekkorciklus a magyar költészetben.
E tematikus gyűjteményben Jenei utánozhatatlanul egyedi hangon önti egyedi formába a gyerekkort mint esszenciális életélményt. Megállva a gyerekkor színhelyén „negyven év múlva / más lenne minden” – írja az Ahol állok kötetnyitó versében –, „hirtelen nem tudnám, hol vagyok”, hiszen „negyven év múlva már nem lenne, akit / látogassak”. Az emlékezés álomszerű élmény e kötetben, melyben az álmodó a múltjába csöppenve egyszerre látja az akkori és mostani jelent, azaz a jövőt: „a kert fáit negyven év múlva is fölsorolom majd”.
Ezekben a prózaversre hajazó, mégis mély líraisággal megszólaló szövegekben Jenei nem lebontja „a szép gyermekkor” mítoszát, hanem árnyalja azt – a lehető legtöbb színből kikeverve, melyekben nyoma sincs a harsányságnak (giccsnek, könnyfakasztásnak, meghökkentésnek), ellenben helye van a jó arányérzéknek, a képiség és a hangzás teremtő erejének. Húsig, csontig hatolóan őszinte, (ön)hazugságoktól mentes versek ezek, amelyek kikerülik a gyerekkortéma két nagy csapdáját: a nosztalgikus visszarévedést és a traumává nagyítást. Jenei a „semmi különösből” gyúr azonnal szerethető énregényt – miközben a versben elbeszélt történetek megannyi mozzanata ismerős lehet a hatvanas-hetvenes években felnövekedett generációnak (az úttörőlét, a piactéri céllövölde, az iskolai fűtőbácsi, a rongyfoci, a beinduló építkezések), nagyon is saját univerzumot varázsol elő a lapokon – az ágy alá bújás ijedelmét a hittan elől, a kertjében méhészkedő osztályfőnököt, a húsüzem szagát, a csatornaátfolyó környékének titkos megfigyelését, a  nagymama különleges ollóját…
A versek egymástól függetlenül is lélegző szövetként, mégis egymásba szervülve keltik életre a tiszai település lakóit, hangulatait, ízeit, szagait és rezdüléseit, nehezen feledhető érzékletességgel: „…az ásó kavics- vagy cserépdarabokat fordít ki a földből, fényes, / kettévágott giliszták tekeregnek nyálasan a nyirkos göröngyökből, s járataikban megkétszereződik / az idő.”
Legyen szó akár a vénembernek látott apáról, a Lajos bácsival játszott sakkpartikról, az ágyba vizelésről, az énekléstől való félelemről, a kórház élményéről, elemi erővel lépnek át a jelenbe az egyébként megsemmisülésre ítélt emlékek.
A Mindig más verseiben Jenei Gyula a sebezhetőség, a pőre én vállalásának nem könnyű és bátorságot igénylő mozzanatát emeli művészi szintre, ami valahol az igazán jelentős költészet művelésének beavató rítusa. A Mindig mással vitathatatlanul jelentős kötet született.

KÖNYVHÉT, 218/3.