Bistey András: Időjáték (MINDIG MÁS)
Bistey András
Időjáték
Az első néhány sor után olyan érzése támadhat az olvasónak, mintha verssorokba tördelt prózát olvasna, de hamarosan rájön, hogy nagyon is versekről van szó, bár kötött ritmust, hagyományos gondolatritmust, rímeket nem talál. Talál viszont valami mást, ami újszerűnek hat Jenei Gyula költészetében.
A költő már az előző könyvében, a Mintha ugyanazban is közölt néhány ilyen verset a kötet végén olvasható Gyónás ciklusban, de abban a könyvben még a hagyományosabb formák domináltak, nem lehetett tudni, hogy az újszerű versek fordulatot jeleznek-e.
De miben is áll ezeknek a költeményeknek az újszerűsége? Elsősorban az időhöz való viszonyukban. Jenei Gyula új versei egyszerre vannak jelen és múlt időben, úgy szólnak régi dolgokról, főleg a gyermekkor világáról, hogy állandóan visszautalnak a jelenre. Mintha a jelen volna a kiindulópont, ugyanakkor a múltból is nézné a jelent, azaz megfordítja az időt. Ez a párhuzamosság, az állandó visszacsatolás folyamatos feszültséget teremt. Elmond valamit, és kommentálja is, de nem lineárisan, nem a hagyományos elbeszélések időkezelésével. A feszültséget növeli, hogy gyakran feltételes módot is használ, mintha az emlékezés évtizedek múlva már nem lenne egészen megbízható. Az újszerű időkezelés és a feltételes mód bizonytalanságot, homályt eredményez, maga a költő-főszereplő sem mindig biztos abban, hogy amit lát, érez, az valóság-e.
Íme, néhány sor az Ahol állnék című versből, amely még a korábbi, 2014-es Mintha ugyanaz kötetben jelent meg, és néhány apró változtatással a Mindig más nyitóverse lett.
„negyven év múlva alig lenne ismerős az utca
lépkednék rajta ultraviola-sugárzásban
keréknyomok barázdálta földutat addigra befednék
aszfalttal, traktorok és lovas kocsik helyett autók
járnának rajta…”
Egyértelmű, hogy a költő a jelenből néz vissza a múltba, de úgy, mintha negyven évvel azelőtti önmaga álmodná meg (feltételes módban) a négy évtizeddel későbbi utcaképet.
Az új kötet, a Mindig más valamennyi verse ebben a stílusban íródott, és mind visszatekintés a múltba, a gyermekkor világába. Ettől rendkívül egységes a könyv.
Ez a fajta múltidézés a versek lényege, a költő nemcsak az évtizedekkel ezelőtti világot teremti újjá az emlékezésben, hanem önmagát is, miközben mai énje is mindig jelen van. A versek felvázolják a költő gyermekkorának sok-sok epizódját. Nem véletlen, hogy egy bizonyos életkorban, az emberek gyakrabban emlékeznek vissza a gyermek- és fiatalkorukra, számvetést készítenek, hogy tisztába jöjjenek önmagukkal. Ebben segít az életet nagyban meghatározó gyermekkori hatások felidézése. Számtalan ilyen számvetésszerű verset lehetne idézni a magyar költészetből, Petőfitől, Arany Jánostól kezdve egészen a maiakig, de a prózairodalomból is, elegendő például Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című elbeszélésére utalni.
Jenei Gyula emlékeit hitelesíti az emlékezésnek az az általános tulajdonsága, hogy egyes, látszólag jelentéktelen epizódok rendkívül élesen megmaradnak, felidézhetők, mások viszont, bár lehetnek meghatározóbbak, kihullnak a rostán.
A versek végén gyakran logikai ugrás van, nem összefoglalás, korántsem valamilyen „tanulság” levonása, inkább direkt kapcsolat a jelennel, a költő jelenlegi önmagával. A Tyúkszaros című versben például felidézi a gyerekkorában utált tyúkudvart, majd a vers így fejeződik be:
„…különben egyre kevesebbet
járok majd haza. arról meg fogalmam sem lesz,
hogy a hiányhoz, amely bennem kapirgál, a tyúkoknak
van-e bármi köze.”
Az Apák című versben apja alakját idézi föl, de a befejezésben önmagáról szól:
„…néha
majd szégyellem apámat. néha büszke
leszek rá. és hamar rájövök, hogy
hasonlítani fogok hozzá.”
Néha mintha utólag maga is alakítaná az emlékeket, dönt a lehetséges változatok között, mint a Rét című versben, amelyben több évszakban is történhetett, ami történt, végül így vágja ketté a gordiuszi csomót: „na, jó, legyen mégis / atlétatrikós nyár!”
A könyvben megidézett gyermekkorban nincsenek nagy megrázkódtatások, sem tragédiák, sem nagy örömök formájában. Az önarcképszerűen megjelenített főhős a hatvanas évekbeli falusi gyerekek hagyományos természetközeli életét éli. Jenei Gyula ábrázolásmódja kiválóan alkalmas ilyen témák megjelenítésére. Azt nem tudhatjuk, hogy másfélék megjelenítésére is alkalmas-e. Izgalmas kísérlet lenne, ha a költő kipróbálná.
EZREDVÉG, 2019/1.
