Jenei Gyula honlapja

Grozdits Károly

„Hátha újrakezdhető az egész”

 

Jenei Gyula saját(os) helyet foglalt magának az időben, hogy Mindig más címen kötetté/versciklussá formálja az emlékezetet. A helyet, mely egyik irányból leshely, másik irányból pedig szinte már színpad, nem ki- vagy feltalálta, inkább „csak” meglelte. Aztán megtartotta és belakta. Úgy, ahogy azt csak kevesen, úgy, ahogy azt csak ritkán, mert az emlékek nem azok, aminek látszanak, nem azok, amiknek láttatják magukat. Jenei emlékei nem a múltban vannak, hanem a jelenben formálódnak jövővé: az emlékezés által képződnek versvalóssággá, s ettől – akárhogy próbálnánk (ki)fogást találni – a jelen távolodik jövővé.
         „az első rólam készült képen nyár lesz; pár hónaposan
          vigyorgok a gép lencséjébe anyai nagyapámék udvarán” (Fényképek)
     Nem azért mert A Vers ilyen, hanem mert Az Ember ilyen: így (is) működik, akkor is, ha erről nem akar – nem tud? – tudomást szerezni. Jenei Gyula otthont talált az időben, nem itt a jelenben, nem ott a múltban, hanem, ha ilyen van – márpedig hogyne lenne – a teljes általa vizsgált időben. A homályosan pontos múltban, a mostban – ami a múltból csak ködlő jövő – egyszerre lakik a versek által. Kicsit talán otthontalanul, de belakva önmagát.
          „amikor később azt olvasom, hogy hatvanháromban
          ölték meg, nem értem majd, hiszen akkor még csak
          egyéves leszek. márpedig emlékszem, hogy rövidgatyás
          nyári estén (vagyis a november sem stimmel) mondja be
          a rádió, hogy lelőtték kennedyt…” (Rádió)
     Megrendítő a fentebb említett- és vitathatatlanul pontatlanul megnevezett – „homályos pontosság”, olyan, mintha a nagy egészből csak kiszakított darabkák állnának rendelkezésre, mintha ezeknek a részleteknek kellene fényt deríteniük mindarra, ami már nincs. Egy puzzle, aminek megtalált darabkáin egy ismeretlen kép részletei szerepelnek, de ha elég erősen koncentrálunk, akkor talán megtudhatjuk, mi van/volt/lenne a hiányzó részeken. A költő nem ad több támpontot, mint amennyit a versek rejtenek. Talán ő is tudja, hogy a kirakós bizonyos részeit az olvasó – a saját múltjából, a saját olvasatában – ismerheti. Hiszen egy nyelvet beszélünk, s többé-kevésbé azonos szeletében mozgunk a térnek és időnek. Akkor is, ha az itt és most összemosódik az akkor és ott-tal.
          „hol az origó? előre vagy hátra fut a számegyenes? s én
          hol leszek? hol állok majd azon a lapon, amire gyerekkort
          rajzol egy idegen kéz – nekem? gyerekkor, amiből
          felnőni nem lehet…” (Babonák)
     Felnőni nem lehet, mert idegen a kéz, eltelt el az a sok versben emlegetett negyven év, a múlt valahogy mégis a jövő, s csak egy-egy fránya döccenés az, ami a közbeeső időt meg- és kijelöli.
          „a fiú egy évvel lesz idősebb nálam. a többiekre
          később nem emlékszem, csak rá, s vele
          később is jó viszonyban maradok. elfelejtjük
          a bicskázást, illetve nem beszélünk róla, de az emlékezet
          megőrzi, s negyven év múlva is tisztán látom, ha
          behunyom a szemem, ahogy a halszürke ég alatt
          hasamhoz tolja a halszürke pengét – és esik
          az eső, aztán meg eláll. hogy benne meddig él majd
          a bicskás kép, nem tudhatom, s egy idő után meg sem
          kérdezhetem, mert fiatalon meghalt a szomszédfiú,
          harmincvalahány évesen. anyámtól hallom
          a halálhírt, amikor egyszer látogatóba érkezem. ám
          annyira valószerűtlen az egész, hogy el sem hiszem.” (Bicska)
     Memoárt, visszaemlékezést – az esetek zömében – prózában szokás írni. Pontosítok: prózában szokás hamisítani. Mert a próza a maga prózai voltában, a mondatok csinos fegyelme által is hazugságra kényszerít. A vers jobb, szabadabb – nehezebb vagy könnyebb? – és pontosabb. A kötöttséget a gondolat adja. A gondolat saját ritmusa, meg a belső fegyelem, ami miatt a forma, a vers inkább tűnik következménynek, mint követelménynek. Könnyebb? Nehezebb? Biztosan mindig más. Valljon erről a költő, és valljon erről az a versciklus. Az olvasónak/vallatónak nem ez a dolga, hanem – jó esetben – a befogadás.
     Jenei verseit el lehet sajátítani, nem az ellopás értelmében, hanem úgy, ahogy a táplálékot veszünk magunkhoz (ld. a KFT kedvesen gyermeki dalszövegét: „Amit megeszel, az nem tűnik el, / amit megeszel, az te leszel”). Hiszen – még mindig nem elengedve a Rádió című verset – a mi rádiónkban is kis emberek laktak, pedig nem vagyunk egykorúak.
          és nem fogom érteni, hogy
          kik beszélnek ki a dobozból, s hogyan férnek bele.
          apámék szerint: pici törpe emberek. ezért kicsit
          félni fogok a rádiótól, de vonz is. csavargatom
          a keresőgombot, úgy parancsolgatok a kis embereknek.”
     Hányan és hányan lehettünk, akik beleestünk a kis emberek csapdájába? Én még egy elfekvő Sokol készüléket is szétfeszegettem egy csavarhúzóval… de ezt sem mesélem tovább, csak éppen a belehelyezkedés, a ráismerés örömét akartam jelezni. Anélkül, hogy a „szabad európa” mellé sorolnám a többit… Tirana Hangja, magyar adás. Enver Hodzsa keblére ölelte az atlétanőt, aki dicsőséget szerzett az országnak. (De ez már az enyém, és nem Jeneié, bár most éppen neki köszönhetem. Mint annyi mindent ebben a kötetben, vagy: ebből a kötetből elindulva.)
     Kezdenék mondatot úgy, hogy „Mintha ugyanaz”, de nem tehetem, hiszen az az előző Jenei-verseskötet címe volt még 2014-ben. Most: „Mindig más” – de ezzel a címmel meg nem kezdődhet mondat, mely arról szól, hogy „mintha ugyanaz…”. Gyónás, Iskolaudvar, Úttörő, Amerikai csokoládé… csak verscímeket sorolok, s ha újra kezdem, mindig más lesz ez a felsorolás, és mindig más indul el a múltból. Hogy meglepjen azzal, hogy nem lehet nem személyes érintettséget jelenteni. Pedig ez „csak” egy versciklus. Papír és nyomdafesték.
     Lassan, ahogy a versekkel molyolok, a kötetet feszegetem, a lapok sarkát hajtogatom, és itt-ott ceruzás bejegyzéseket teszek, elhatalmasodik rajtam a déjà vu, ahányszor egy vershez nyúlok, mindig előhoz valamit, ami olyan, mintha ugyanaz… de mégis mindig más…
     Mindig más.

SIÓPART (2018/2)